DR. GÖTZINGER ISTVÁN (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselõtársaim! A kormánypárti képviselõk hozzászólásával kapcsolatban azért hadd jegyezzem meg, hogy valamennyi kormánypárti képviselõ, aki hozzászólt, a szociális és egészségügyi bizottság tagja, és természetes, hogy az õ szívügyük az egészségügy.
(12.50)
Természetes, hogy õk harcolnak azért, hogy az egészségügy jobb pozíciókat vívjon ki magának. Harcolnak azért, hogy a nemzeti jövedelmen belül ne csökkenjen tovább az egészségügyre fordított kiadások aránya, hanem növekedjen. A kormánypárti képviselõk is elismerik a tényeket, sõt hangsúlyozzák azokat, és azt hiszem, a tényekben egyet kell értenünk. Egyet kell értenünk abban, hogy az elmúlt években folyamatosan - '92-tõl '96-ig - a nemzeti jövedelmen belül 15 százalékkal csökkent az egészségügyre fordított kiadások aránya. (Selmeczi Gabriella tapsol.) El kell ismerni! Tények! De a tényeket magyarázni is kell, és azt hiszem, hogy mi különbözõképpen magyarázzuk a tényeket. Hogy melyikünknek sikerül jobban vagy kevésbé jól, ezt talán a jövõ fogja igazolni, mert igazán nehéz ma egy ilyen komoly, nehéz, bonyolult folyamatban - amelyben az egész magyar gazdaság és társadalom van, ebbe beleértve az egészségügyet - kimondani a végsõ szót arról, hogy mi volt a jó és mi a rossz.
No, ha a tényekrõl beszélünk - amikor a hiány egyre növekvõ, egyre nagyobb mértékû hiányról beszélünk, és nagyon sokszor hangsúlyozzák, hogy az elmúlt években az egészségbiztosítás költségvetési hiánya óriási mértékben növekedett -, én azért szeretném megjegyezni, hogy '92 óta reálértékben folyamatosan, hullámzóan ugyan, de csökkent a hiány. Ha '92-t 100 százaléknak vesszük, akkor az Egészségbiztosítási Alap hiánya csak 87 százalék volt '92-höz képest. Persze, ez a világon semmi mentséget nem jelent arra a helyzetre, ami kialakult. De a tényekhez tartozik az is, hogy reálértéken csökkent a hiány. Önmagukban a számok - pusztán a számok légüres térben - nem mondanak eleget a helyzetrõl. Azt sem mondanám, hogy ez a csökkenõ hiány önmagában egy javuló helyzetre mutat. Több más dolog mutat javuló helyzetre. Ez a megjegyzés inkább az eddig elhangzottakra vonatkozott.
Ha abból indulunk ki, hogy a tényekben nagyjából megegyezünk vagy legalább is kénytelenek vagyunk megegyezni - igaz, hogy ki-ki más tényeket szeret inkább hangsúlyozni -, azonban a tényektõl nagyon gyakran elvonatkoztatva próbáljuk azokat a folyamatokat magyarázni, amikben talán több ponton meg lehetne egyezni. Mint ahogy az elõzõ kormány népjóléti minisztere mondta, hogy annak idején az egészségügy reformkérdéseiben sokkal nagyobb volt a megegyezés, mint amilyen megegyezés most a végrehajtás mikéntjében van. Azt hiszem, hogy ez is természetszerû valahol. Ha végiggondoljuk, hogy milyen feladat az egészségügy átalakítása, milyen folyamat az átalakulás - mert nemcsak átalakítás, hanem itt átalakulás is van -, akkor természetszerû, hogy nem is a célkitûzésekben van nézeteltérés, mert azt hiszem, hogy azok a célkitûzések, amelyek a '80-as évek végén, a '90-es évek elején kiformálódtak az egészségügy lehetséges megváltoztatásáról, jó célok, jó elképzelések voltak.
Ki volt igazán felkészülve arra, hogy mindazokra a problémákra, amelyek a reformfolyamat elõrehaladásával menet közben felmerülnek, azonnal és jó választ adjon? Csak annyit hadd említsek meg, hogy Magyarországon rövid egy évtized alatt - ami a hátunk mögött van - nem egy-egy intézményt kellett megváltoztatni, nem néhány intézmény problémáját kellett a kormánynak kezelni, hanem a gazdaság és a közélet valamennyi intézményét gyökeresen át kellett alakítani. Példa nélkül álló feladat, ami itt Kelet-Közép-Európában ránk hárul. Példa nélkül álló feladat!
Azt mondják, jellemzõ a fejlett társadalmak kormányaira, hogy ezek tipikusan válságkezelõ kormányok, mert a társadalom, a közélet, a gazdaság egy-egy részterületén mindig van valamilyen válság, és ha az egyik válságot megoldják, akkor egy másik területen keletkezik újabb válság, tehát a modern társadalom valahol egy ilyen mozgó válság társadalma. Példátlan az, hogy egyszerre kell valamennyi intézményrendszert átalakítani, a gazdaság és a közélet valamennyi intézményrendszerét. Persze nyilván vannak prioritások. Amikor a gazdaság és a pénzügyi rendszer az összeomlás szélén áll, elfogadom, tudomásul veszem, hogy akkor olyan prioritások vannak, amikor más intézmények esetleg háttérbe szorulnak. Én magam tiltakozom ellene, mint ahogy a szociális és egészségügyi bizottság minden tagja mindig tiltakozott ez ellen, különbözõ formában fejezte ki, hogy az egészségügy, az oktatás és hasonlók, az emberi tõkébe beruházó és az emberi tõkét épségben tartó ágazatok ne szoruljanak háttérbe. De valahol tudomásul kell venni bizonyos realitásokat.
Az órát néztem, hogy még mennyi idõm van... (Dr. Surján Lászlóhoz:) Elnézést, képviselõ úr, olyan rövid az idõm, hogy magam sem tudom, hogyan szûkítsem le a mondanivalómat a lehetõ legrövidebbre. (Dr. Surján László bólint.)
Tehát nem csupán a '98-as költségvetésrõl vitatkoztunk, hanem arról beszéltünk, hogy az eddigi költségvetéseknél mindig túltervezett volt a bevételi oldal és mindig alultervezett volt a kiadási oldal. A különbözõ magyarázatok, hogy a kormány az államháztartási hiányt ide akarja áthárítani, hogy az államháztartás egészének prezentációja, bemutatása a külföld felé s a többi ilyen fajta technikát, manipulációt eredményez a kormánynál - ezek a magyarázatok nagyon gyakran elõkerülnek.
Nem mondom azt, hogy ebben a magyarázatban nincs valami. Ez bizonyos szempontból ésszerû magatartás, amikor nagyon fontos az, hogy azok számára, akiktõl bizonyos pénzügyi és egyéb dolgokban függünk, jó képet mutassunk. Nem mondom azt, hogy ebben a magyarázatban ne lenne racionalitás, de kevésnek érzem. Úgy érzem, nem eléggé megalapozott. Ha azt mondjuk, hogy a költségvetéseket végül is a Pénzügyminisztérium, a pénzügyi szakemberek vezérlik, akkor nyilvánvaló, hogy megfogalmaznak az egészségüggyel szemben bizonyos követelményeket, és a költségvetésen keresztül megpróbálják rákényszeríteni, hogy feleljen meg bizonyos követelményeknek. Nem az õ dolguk a reform maga, õk csak a finanszírozáshoz szólnak hozzá, és azt mondják, hogy hajtsátok végre ezeket meg ezeket a feladatokat, amiket évek óta mondtok, amelyek évek óta napirenden vannak: az ellenõrzési rendszer kiépítése, a szakmai protokollok komoly, korrekt, megbízható elvégzése, a minõségbiztosítási rendszer, hogy erre épüljön egy olyan finanszírozás, ami korrekt és megbízható. A Pénzügyminisztérium nem felel ezekért a dolgokért, bár kétségtelen, hogy nagyon szûkmarkúan osztja a pénzt - amennyiben az õ hatáskörébe tartozik; és azt mindenki tudja, hogy abban a hosszú, nehéz alkuban az egyik döntõ szó a Pénzügyminisztériumé. (Dr. Pusztai Erzsébet: Vagy a kormányé!) Igen, de a kormánynak van Pénzügyminisztériuma, és a világon mindenhol, ahol komoly, nehéz pénzügyi helyzet elõtt áll a társadalom, a kormány, meghatározó, döntõ szava van a pénzügyi szférának. Akár akarjuk, akár nem, akár szeretjük, akár nem, ez így mûködik. Tehát igazából, amikor a finanszírozásról, a költségvetésrõl beszélünk, akkor errõl kell beszélnünk, hogyan is állunk a pénzek kiadásával.
Most eljutottunk oda, hogy reálértéken már nem csökken tovább az egészségbiztosítás kiadása. Igazán komolyan - a kevés pénz mellett - azzal kell foglalkoznunk, hogyan állnak azok a reformlépések, amelyek szükségesek, elkerülhetetlenek, amelyek befejezetté tehetik az elõzõ kormány által elkezdett reformlépéseket, és a megvalósuláshoz közel vihetik azokat a célkitûzéseket.
(13.00)
Na most mennyire könnyû ez? Én azt hiszem, mindenki úgy gondolta korábban, hogy könnyebb lesz az egészségügy reformját megvalósítani. Valószínûleg minden egészségügyi miniszter szembekerült azzal a türelmetlenséggel - az elõzõ kormány egészségügyi minisztere, népjóléti minisztere is -, amelyik a társadalom felõl, a pártok felõl, az egészségügyi szféra felõl megnyilvánul. Türelmetlen és elégedetlen a társadalom, illetve az ezzel foglalkozó emberek mindazzal, ami eddig megvalósult. De az egészségügy, lassan be kell látnunk, egy olyan rendszer, és az egészségüggyel kapcsolatos megegyezések olyan sokszereplõs megegyezések, ahol nem lehet rövid idõ alatt megtenni azokat a lépéseket a minimális megegyezés nélkül, amire szükség van, ami elkerülhetetlen, ami a mûködõképesség feltétele, mint ahogy szerettük volna és gondolják.
Egyetlen példát mindenféle célzatosság nélkül, de ez jut eszembe: az elmúlt évtized azt is bebizonyította, hogy sokkal kisebb rendszer maga egy párt - most függetlenül pártoktól -, de milyen nehéz kivajúdni egy pártnak, egy párton belül a megegyezéseket, hogy ne vezessenek szakításokhoz, kizárásokhoz! Nem rossz szemmel kell nézni ezeket a folyamatokat, hanem nagyon nehéz, vajúdó dolgoknak, nagyon nehéz problémáknak kell tekinteni! De azt gondoljuk végig, ahol nem olyan bonyolultak az érdekek, és nem a társadalom nagy rendszerérõl van szó, hanem nagyon kevés, viszonylag nagyon kevés szereplõs rendszerekrõl, és nem sikerül sokszor létrehozni azokat a megegyezéseket, a párbeszédek megfelelõ formáit, és nem sikerül olyan kimenetelt elérni, ami kívánatos lenne, és ami a társadalom szempontjából is nagyon fontos lenne, mert iszonyú nagy az idõigénye. Még nem mértük fel, hogy a társadalmi változásoknak, a nagy rendszerek változásának mekkora idõigénye van. Gazdag országokban, ahol csak néhány válságot kell kezelni, ahol oda tudnak csoportosítani pénzeket, nem úgy, mint mi, szûkülõ pénzeszközök mellett kellene olyan reformokat végrehajtani, amihez minden józan emberi számítás szerint többletpénz kellene. De hát azokban az országokban, ahol van erre többletpénzt, eleve sokszorosa az odafordítható pénz, legalább ekkora az idõigénye az átalakításnak, és nem befejezett módon, nem végleges módon. Az egészségügy egy olyan szolgáltatás, amivel soha, sehol a világon teljesen elégedett senki nem lesz.
Én azt hiszem, hogy valahol a megértés köreit mélyíteni kellene. Én biztos vagyok benne, hogy sok intézkedésében elmarasztalható a kormány. Az utókor majd bizonyítja, hogy voltak téves - nem szándékos, de téves - intézkedések. És nagyon sok olyan intézkedés van, és ez tipikusan jellemzõ a gazdaságra és a közéletre, hogy mindegyiknek van elõnyös oldala, és mindegyiknek van hátrányos oldala. Ez elkerülhetetlen! A politika végül is érdekvezérelt tevékenység, érdekeket szolgál és érdekeket sért. Nem lehet úgy egyetlen érdeket sem szolgálni, hogy más érdeket meg ne sértsünk egyúttal.
Azoknak a kérdéseknek, amelyek annyi vitát váltottak ki, egyike az egészségügyi hozzájárulás bevezetése. Egyik oldalról egy racionális, ésszerû lépés. Ésszerû, mert azt mondja, hogy abban a gazdasági szférában, ahol eltitkolják a jövedelmet, ahol kicsi jövedelmet vallanak be, ott is fizessék meg a minimális hozzájárulást azért az egészségügyi szolgáltatásért, amit mindenki megkap. Ne csak azok fizessék meg tisztességgel, akiknek számon kérhetõ, pontosan nyilvántartható a jövedelme! Tudjuk, ennek vannak káros hatásai is. Esetenként a jövedelem még nagyobb mértékû eltitkolására ösztönöz, esetenként olyan ágazatokat sújt, ahol igen nehéz ezt a pluszt - mert van, ahol ez plusz - elviselni. Tehát vannak pozitív és negatív hatásai.
Összességében én ma is azt mondom: meg kellett lépni ezt a lépést, mert hosszabb távon valószínûek a pozitív hatásai, annak ellenére, hogy nem teljesült úgy az a várakozás, amit ehhez mi fûztünk vagy a kormány fûzött. Sok kétséggel, fenntartással voltunk mi is ezzel a rendszerrel szemben.
Ezen túl olyan rendszerek vannak az egészségügyben, ahol nem alakult ki valamiféle igazán kiszámítható, stabil dolog: a gyógyszertámogatás rendszere. Ugye, a gyógyszert az egészségügy a szabadpiacon veszi meg. Nem tudjuk még igazán jól befolyásolni ezt a piacot - a világon mindenhol törekszenek rá. Nem alakultak ki még igazán jól azok a tárgyalási és alkutechnikák, befolyásoló technikák, amelyekkel a nagy gyógyszergyárakat befolyásolni tudnánk. Igen agresszív módon próbálják õk a maguk akaratát rákényszeríteni a vásárlókra.