DR. PUSZTAI ERZSÉBET (MDNP): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselõtársaim! Az általános vitában nagyon sokat szóltam a betegjogi résszel kapcsolatos gondjaimról, és jó néhány módosító indítványt is benyújtottam. Ha most átnézik a jelentést, akkor láthatják, hogy ezeknek egy jelentõs részét visszavontam. Nem azért, mintha nem lett volna megalapozott a gondom ezekkel a paragrafusokkal, hanem azért, mert az elõterjesztõvel közösen úgy döntöttünk, hogy közösen leülünk és igyekszünk kialakítani egy elfogadhatóbb megoldást annak érdekében, hogy ne kelljen feleslegesen szavazni egy meghaladott módosító indítványról. Én visszavontam ezeket a módosító indítványokat.
Valóban, nagyon sok csatlakozó módosító indítvány készült el a betegjogi részhez is. Ezek között vannak kisebb jelentõségû kérdések, és vannak nagyon fontos, egész paragrafusokat megváltoztató indítványok. Általában lehet azt mondani, hogy a betegjogi részre vonatkozóan igyekeztem azt elérni, hogy ha egyszer a törvény betegjogokat fogalmaz meg, akkor ne az orvos kötelezettségét írja le ez alatt a címszó alatt, hanem valóban betegjogként jelenjen meg a törvényben. Ennek érdekében jó néhány kisebb jelentõségû pont is megváltozott; ezekrõl most külön nem szólok.
Szólok azonban a rendkívül sok vitát kiváltott 13. §-ról, amelyik a tájékoztatáshoz való jogot tartalmazta egy rendkívül hosszú felsorolásban, és tájékoztatáshoz való jog címén történt egy felsorolás, hogy milyen kötelezettségei vannak az orvosnak, miket kell elmondania. Úgy néz ki, hogy az elõterjesztõvel sikerült egy olyan megoldást találnunk, amelyik a 13. §-t teljes mértékben átírja, tehát az összes bekezdését megváltoztatja, jelentõs mértékben lerövidíti, és olyan módon fogalmazza át, ami az egészségügy számára már teljesíthetõ törvényi elõírást tartalmaz. Ennek egyébként nagyon örülök, mert rendkívül aggályos volt a 13. §, és számomra az is aggályos volt, hogy elsõ megközelítésben az általános vitában elmondott érveink kapcsán mintha a kormánypárti képviselõtársaim nem értették volna tisztán, hogy mirõl beszélünk.
Ezek a bizottsági üléseken elmondott érvek és benyújtott módosító javaslatok végül is, úgy látszik, elég meggyõzõek voltak ahhoz, hogy sikerüljön egy lényegesen jobb, törvényhez méltóbb és végrehajtható közös megoldást találni. Kikerültek a paragrafusból azok az elõírások, amik differenciálatlanul olyasmit tartalmaztak, hogy mondjuk például a boncolás elhagyásának körülményeirõl a hozzátartozókat, vagy a szövetkivétel és szövet-eltávolítás körülményeirõl a beteget gyakorlatilag a felvételkor kellett volna tájékoztatni. Egyébként más, késõbbi paragrafusból az a kitétel is kimaradt, hogy a beteget a kórházba való felvételekor kell tájékoztatni arról, hogy mit tehet majd, ha cselekvõképtelenné válik: ez is egy rendkívül aggályos, és nagyon rossz módszerrel megfogalmazott paragrafus volt.
A 13. § után mondhatnám azt, hogy a betegjogi részben szinte minden következõ pontot csaknem teljes egészében átfogalmaztunk az elõterjesztõvel közösen; volt, amelyikben jelentéktelenebb módosítás volt, volt, amelyikben lényegesen nagyobb jelentõségû.
Igyekszem megtalálni... például a 16. § egy nagy jelentõségû paragrafus, hiszen a cselekvõképtelen személyek helyetti rendelkezési jogot tartalmazza. Aki a képviselõtársaim közül itt volt az általános vitában, bizonyára tudja, nagyon súlyosan kifogásoltam azt a megoldást, hogy a törvény erejénél fogva akarjuk különféle fokozatú rokonoknak átadni - és így is fogalmazott - a beteg önrendelkezési jogát. Egyébként véleményem szerint ilyet nem lehet megtenni. Végül meg is egyeztünk az elõterjesztõvel abban, hogy eredetileg nem az önrendelkezési, hanem a beleegyezési jog volt az, amit az elõterjesztõ ebbe a szakaszba bele szándékozott foglalni. Így sikerült megegyeznünk abban, hogy a 16. §-ból kikerült az önrendelkezési jog, és egyébként némiképp ez a paragrafus is leegyszerûsödött.
Nagyon fontosnak tartom, hogy egyértelmûbbé vált a beteg beavatkozáshoz történõ beleegyezésének vélelmezése, hiszen elkerülhetetlen ennek a jó szabályozása, hiszen ha az orvosnak nincs meg a megfelelõ jogosítványa arra, hogy a beteg beleegyezését vélelmezze, akkor súlyos késedelem állhat elõ, ha nem éri el azt a személyt, azt a rokont, aki a beteg helyett beleegyezhet különféle beavatkozásokba.
Sikerült megegyeznünk a 18. § tekintetében. Erre senki másnak nem volt módosító indítványa: én magam csodálkoztam rajta, hiszen a 18. § arról szól - ami úgy egyébként általában természetes -, hogy nem lehet egy mûtét közben a mûtét elõre nem várt kiterjesztését elvégezni a beteg beleegyezésének a hiányában, ha mondjuk nincs sürgõs szükség. Én itt egy fontos kérdést vetettem fel: elõfordulnak olyan esetek, amikor mûtét közben a kiterjesztés válik szükségessé, nem sürgõs szükségben, tehát életmentõ jelleggel kellene ezt elvégezni; ugyanakkor azonban a mûtétet elõbb-utóbb mindenképp el kell végezni, és a beteg számára aránytalanul nagy megterhelést jelentene, hogy leálljanak a mûtéttel, a beteget ébresszék fel, varrják be, és utána mondják el neki, hogy ki kell terjeszteni a mûtétet. Majd mikor az illetõ azt mondja, hogy: persze, természetesen, végül is hosszú távon ezen múlik az életem, akkor újra végezzék el ugyanazt a mûtétet. Ezt sikerült feloldani egy olyan szabállyal, hogy kivéve, ha a beteg számára ez aránytalanul nagy megterhelést jelentene.
Én azt gondolom, képviselõtársaim, hogy ezek a változtatások rendkívül lényeges változtatások a törvényben, hiszen itt a betegjogokat úgy igyekszik biztosítani ez a megoldássor, hogy eközben nem veszélyezteti magát a beteget. Erre nagyon vigyáznunk kell.
Nagyon fontos dolog, hogy a 20. § kapcsán szintén sikerült megállapodnunk egyfajta megoldásban - legalábbis remélem, hogy ez a szavazásig érvényes lesz - az ellátás visszautasításának jogát tekintve, hiszen itt is rendkívül aggályos megoldások voltak. Komoly problémákat vetett fel néhány kérdés, például a törvénynek az a kitétele, hogy nem utasíthat vissza életfenntartó vagy életmentõ beavatkozást - tehát olyan beavatkozást, amelyik egy egyébként mindenféleképpen halálhoz vezetõ és gyógyíthatatlan betegség esetén lenne - olyan személy, aki jogszabály alapján cselekvõképtelen személy eltartásáról gondoskodik. Ez egyfelõl az orvosok számára elég nehezen értékelhetõ helyzet lenne, másfelõl pedig egy biztosan halálos kimenetelû betegségben szenvedõ személy, illetve az õ eltartottjai számára ez az elõírás nagyon furcsa és nehezen kezelhetõ helyzetet teremthetne.
Ugyanakkor a bizottsági ellenõrzés is érzésem szerint egy jobb megoldást tartalmaz, és azt gondolom, hogy ha a bizottságnak nem kétszer és fõleg nem 30 nap különbséggel kell az illetõt megvizsgálnia, hanem a bizottság vizsgálata után - és ez még nincs teljesen kész módosítás formájában, ez még be kell hogy kerüljön egy újabb csatlakozóval - a beteg számára bizonyos ideig tartó gondolkodási idõt írunk elõ, akkor ez nagy valószínûséggel elegendõ lesz a helyzet megfelelõ kezeléséhez.
Nagyon örülök annak, hogy a 21. §-ban sikerült megegyeznünk, hogy senki nem utasíthat vissza cselekvõképtelen és korlátozottan cselekvõképes beteg helyett olyan ellátást, aminek következménye az ellátott számára maradandó vagy súlyos egészségkárosodás lehet tudniillik az eredeti elõterjesztés ezt így tartalmazta. Ezt is nagyon súlyosan kifogásoltam, hiszen meggyõzõdésem, hogy ilyen felhatalmazást nem adhatunk senkinek. Ebben is sikerült megállapodnunk. Azt gondolom, az ellátás visszautasításának esetét ma már a 21. § szerint megfelelõen tudtuk szabályozni, kezelhetõ helyzetet teremtve.
Ami azonban, úgy látom, nem oldódott meg, és erre külön szeretném felhívni a miniszter úr figyelmét, ez a 22. §-ban az ellátás visszautasításának az a lehetõsége, amikor valaki elõre - pontosan úgy fogalmaz a törvény - "közokiratban vagy teljes bizonyító erejû magánokiratban általános érvénnyel egyes vizsgálatokat, beavatkozásokat megtilthat".
(20.40)
Nos, ezzel kapcsolatban nagyon súlyos aggályaimat vetettem fel. Két szempontból vetettem fel ezt az aggályt. Tekintettel arra, hogy a törvény semmiféle megszorítást nem tartalmaz, mit ért azon, hogy általános érvénnyel és egyes vizsgálatokat, miután megszorítás a törvényben nincs, ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy bármit. És itt az én legnagyobb bajom! Tudniillik elsõ megközelítésben vajon mi az eljárási rend? Mi az eljárási rend akkor, ha valaki elmegy egy közjegyzõhöz, leírja, hogy ilyen, olyan és amolyan esetben hozzám orvost ne hívjanak? Vajon a hozzátartozó köteles-e figyelembe venni a közokiratba foglalt véleményt? Mit fog tenni, ki fog tenni valamit, és mit fog tenni, ha a hozzátartozó azt mondja kétségbeesetten, mondjuk, a saját 25 éves gyermekére tekintve, hogy inkább megeszem a közokiratot, de akkor is kihívom az orvost? És akkor mit fognak csinálni? Megbüntetik?
A következõ kérdés:
Ha ugyanezt a dolgot leírja, hogy ne utalják kórházba, akkor mit fog csinálni a körzeti orvos? Hagyja meghalni ott, az ágyban, mert ott van a kezében egy papír, hogy azt mondta valamikor két évvel ezelõtt, hogy õt ne utalják kórházba? Komolyan gondolja ezt valaki?! És ha az orvos mégis kórházba utalja, ezért milyen büntetés jár? Kérdezem, mert örülnék neki, ha ezt eldöntenék azok, akik komolyan gondolják, hogy ez a szabályozás megfelelõ. Vagy mondjuk, már bent van a kórházban az illetõ, ott áll az orvos a betegágy mellett, és ott mutatnak neki egy közokiratot, hogy ilyen és ilyen életmentõ tevékenységet vele nem végezhetnek el. Mit csináljon az orvos? Vegye figyelembe a közokiratot, és hagyja meghalni a beteget, mondjuk, egy három évvel ezelõtt aláírt közokirat alapján? És ez csak az egyik gond, mert ez az eljárási rend.
Van egy másik nagyon súlyos problémám, amit már több alkalommal elmondtam. Az ember nemcsak biológiai lény, hanem lelke is van. És az bizony idõnként, bár még - vagy egyáltalán - nem orvosi eset, de gyakorta elõfordul, hogy nem egészséges. Mondjuk, Magyarországon rendkívül általános a nem kezelt depresszió, amivel vagy eljut egy idõ után megfelelõ intézménybe, vagy valamilyen testi megbetegedés következtében derül ki, hogy az egész probléma mögött egy súlyos depresszió van, vagy esetleg egy öngyilkossági kísérlettel hívja fel a társadalom figyelmét arra, hogy õbenne zajlik egy komoly, súlyos betegség. Gyakran elõfordul, hogy kialakuló komoly elmezavar nem úgy jelentkezik, kérem szépen, hogy ma kirobban a betegség, és holnap már kórházban van, hanem lassan, fokozatosan fejlõdik. Ha valakit abban a fázisban egy nagyon komoly vizsgálat megnézne, már nem találná teljes mértékben belátóképesnek, de ilyen nincs, hiszen vizsgálatra senkit nem lehet kényszeríteni. Egy ilyen állapotban kitölt egy közokiratot, majd ezek után a betegsége súlyosbodik, és mondjuk, elkövet egy öngyilkosságot; nagyon gyakran az öngyilkossági kísérlet hívja fel az orvosok és a hozzátartozók figyelmét arra, hogy valami nagyon súlyos probléma van a háttérben. Ha a közokirat alapján ezt az embert nem lehet megmenteni, akkor most vajon mit csináltunk? Egy papírral megakadályozzuk a gyógyítást? Ezt a megoldást én elfogadhatatlannak tartom, hogy megszorítások nélkül, általános érvénnyel vissza lehessen utasítani beavatkozást.
De van egy másik gondom is, és ez különösen érdekes számomra, hiszen ha egyszer egy közokiratban el lehet érni azt, hogy valakit ne mentsenek meg, ne gyógyítsanak meg, akkor, kérem, közokirat- hamisítással meg lehet ölni egy embert! Igen, pontosan így van, tudniillik közokirat-hamisítással meg lehet akadályozni, hogy az embert megmentsék - ez azt jelenti, hogy megölik! Nem tudom, gondolkoztak-e az elõterjesztõk arról, hogyan fogják a büntetõ törvénykönyvbe azt az egészen sajátos új tényállást bevezetni, hogy "közokirat-hamisítással elkövetett emberölés". Nem tudom, hogy gondolkodtak-e arról a tisztelt elõterjesztõk, hogy vajon tényleg ezzel az egészségügyi törvénnyel be kellene-e vezetni Magyarországon egy olyan emberölési lehetõséget, amilyen eddig még nem volt. Komolyan gondolják ezt? Hogyan akarják megakadályozni? Azt gondolom, hogy ilyen fajta megoldást törvénybe írni nagyon bûnös dolog volna.
Azzal egyet tudok érteni, hogy lehetnek olyan bizonyos fajta ellátások, amelyre vonatkozólag rendelkezhet az ember. De ezt csak úgy lehet a törvénybe venni, ha a megszorítások benne vannak, mert ma ez a törvény általános érvénnyel nagyon széles körre vonatkozik.
Én egy olyan csatlakozó indítványt nyújtottam be, amelyik arról szól, hogy arra az esetre, ha valaki biztosan gyógyíthatatlan, gyógykezelés mellett is halálos betegségben szenved majd, akkor elõre közokiratban visszautasíthassa erre az esetre az ellátást. Azt gondolom saját orvosi tapasztalatom, saját orvosi esküm alapján, hogy ez a helyzet kezelhetõ, ez a megoldás kezelhetõ; de az, ami a törvényben megtalálható, az abszolút kezelhetetlen, és orvos számára teljesen elfogadhatatlan megoldás. Meggyõzõdésem egyébként, hogy ez a betegek érdekét sem szolgálja, hiszen a törvény más helyütt a cselekvõképes beteg számára lehetõvé teszi, hogy ellátást visszautasítson, de akkor és ott, és nem egy akármilyen papírral, amit az orvosnak még ellenõrizni sincs módja.
Tisztelt Képviselõtársaim! Tisztelt Miniszter Úr! Nagyon kérem, hogy gondolják meg ezeket az érveket. Nagyon kérem, ne hozzanak olyan egészségügyi törvényt, amelyik ilyen súlyos következményeket is elõidézhet. Ennél azért több és bölcsebb belátásra lenne szükség.
Nagyon fontosnak tartom, hogy sikerült a törvénybe belevenni, ami eredetileg kimaradt: nemcsak a betegnek, hanem a hozzátartozóknak is vannak kötelezettségei az egészségügyi intézményben. Az egész törvényben egy szó sem volt arról, hogy a kórházban tartózkodó hozzátartozóknak is be kell tartaniuk a házirendet, és sok egyéb kötelezettségük van. Ezt az elõterjesztõ elfogadta, tehát a törvénybe most már bekerült. (Általános zaj.)
A többi módosító indítványom jelentõsrészt kisebb jelentõségû módosításokat tartalmaz. Még egyetlen fontos kérdésre szeretnék kitérni.
A törvény bevezeti a betegjogi képviselõ fogalmát, bevezeti a betegjogi képviselõ intézményét, ám semmiféle elõírást nem tartalmaz arra, hogy ki milyen végzettséggel lehet betegjogi képviselõ. Nos, én azt gondolom, hogy egy ilyen intézmény bevezetésekor megkerülhetetlen, hogy a betegjogi képviselõ funkciójának betöltéséhez szükséges képesítési feltételeket törvénybe foglaljuk, hiszen itt olyan jogosítványokat adunk a betegjogi képviselõnek, amihez bizony igen komoly szintû képzettség kell, és nem elegendõ egy akármiféle tanfolyam elvégzése valamilyen szociális munkás által, mert akkor nem fogja tudni betölteni a feladatát.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)