DR. TOLLER LÁSZLÓ (MSZP): Tisztelt Elnök Asszony! Kedves Képviselõtársaim! A délelõtti vitát is végighallgatva, néhány olyan gondolat jutott az ember eszébe, hogy talán jobb lett volna ezt az eseti bizottságot elõbb létrehoznia az Országgyûlésnek, talán a sok napirend elõtti, interpelláció, azonnali kérdés, napirend utáni hozzászólás, amely e tárgyban született, talán nem kellett volna hogy megszülessen. A délelõtti vitából ugyanis egyértelmûen világos volt mindenki számára, hogy az Országgyûlésben helyet foglaló pártok kivétel nélkül fontos, jelentõs kérdésnek tekintik a drogellenes küzdelmet.
Az egy más kérdés, hogy ki milyen politikai attitûdöt rakott hozzá a megnyilvánulásához, ki vetélkedett abban - mert volt ilyen is délelõtt -, hogy melyik kormány milyen intézkedéseket hozott ebben az ügyben. Azt hiszem, hogy mindegyik kormány megtette a maga módján azt, amit akkor gondolt errõl a küzdelemrõl, viszont ennek a kormányzati ciklusnak a dereka táján született meg az a gondolat, hogy valakinek valójában az Országgyûlés falai között is, a parlament falai között is érdemben és szervezett módon kellene foglalkoznia a kábítószer-ellenes küzdelem gondolatával.
Ilyen szempontból én úttörõnek tekintem az eseti bizottságnak azt a határozati javaslatát és elemzését - hisz ilyen még nem volt a magyar Országgyûlés rendszerváltás utáni történetében -, amely szándékában is az összegzés szándékát tartalmazza. Az eseti bizottság értékelni, elemezni kívánta és tudta is, a háttéranyagokban is biztosította azt, hogy látható legyen, milyen diffúz rendszerben, szétszórtan, lelkesen vállalva a feladatokat látja el a drogellenes küzdelmet mindenki az állami élet és a civil szféra szereplõi közül is. Ki tisztességbõl, ki azért, mert szenvedõ alanya volt vagy lehet a drognak, ki pedig azért, mert lát benne önfenntartási intézményi lehetõséget és saját munkahely- teremtésére is lehetõséget, és ezeket a szándékokat is tisztelni kell ebben a folyamatban.
Mindezt azért kívántam elmondani, mert talán valahogy kisejlett a vitából, hogy néhányan kicsit irigyen nézték ezt az eseti bizottsági jelentést. Volt, aki azt mondta, hogy sajnálja, hogy nem tudott olyan mértékben részt venni a bizottság munkájában, ahogy szeretett volna. Ugyanakkor minden tisztelet a bizottság azon tagjaié, akik néhányan végigjárták az országot, áttekintették a teljes intézményrendszert, valamennyi érintett tárca képviselõivel részletesen tárgyaltak a problémáról, és végül képesek voltak néhányan összegezni azt, ami az elmúlt hét évben történt ebben a drogos vagy mákonyos folyamatban, hadd mondjam így talán.
Én úgy gondolom, hogy a feladatok tekintetében a határozati javaslat megpróbál tényleg olyan általános összegzést adni és feladatokat meghatározni, amely nem lehet, hogy ne érintse a drog elleni küzdelemmel foglalkozó szervezeteket. Hisz' ha jól megnézzük, a jogalkotás területén a gyógyszertörvénytõl kezdve az oktatási törvényig valamennyi jogterületen, amely egyáltalán érintkezik a problémával, az Országgyûlés maga is és a kormány is a rendeleteiben maga is mindig odatuszkolta, még a nemzetbiztonsági törvényben is van a kábítószer-kereskedelem elleni fellépésrõl, ha jól emlékszem, talán háromféle szervezetnek is vagy talán mindegyik szervezetnek a feladatául szabva. Ugyanakkor a visszajelzések nem a hivatalos csatornákon jutnak vissza az Országgyûléshez, hanem inkább a sajtóból értesülünk a sikerrõl, sikertelenségrõl. Az okait sem tudjuk. Itt félreértették néhányan, azt mondták délelõtt, hogy ez természetes lebukás, és nem a vám- és pénzügyõrség határozottsága az, amiért két- három kiló vagy néhány mázsa heroint vagy drogot elfognak a határon. Úgy gondolom, hogy az ilyen közelítés rossz, ilyen látásmóddal rosszul közelítjük a problémát.
Szeretném arra is felhívni a figyelmet, hogy a megelõzés körében minden egyes hozzászólónál kimaradt egyetlen lényeges tétel: a sport szerepe, az életmód, a sport és a sportos életmód szerepe a megelõzés körében. Hisz' azt tudjuk, hogy ebben a sanyarú sorsú magyar sportban is az az utánpótlás és az a gyermeklétszám, amely sporttal foglalkozik és szervezetten, intenzíven foglalkozik, annak a 90 százalékából soha nem lesz se drogos, se alkoholista, tisztességes, dolgos emberré válik a folyamatban. Ezt a megelõzést például mindenki szem elõl téveszti.
A szervezettel kapcsolatosan szabadjon, Bauer Tamás képviselõtársam, néhány gondolatot elmondani. Az jól látható és hallható volt a délelõtti vitában, hogy ez a tárcaközi bizottság - nem azért, mert nem akar dolgozni, nem azért, mert rossz szándékú emberek voltak benne, nem azért, mert nem megfelelõ helyrõl vagy képviselõkbõl állt - olyan, mint minden bizottság. Volt egy régen klasszikusnak mondott szerzõ, aki valamikor a keleti térfélen megfogalmazott egy olyan gondolatot: ha nem megy egy feladat, akkor hozzunk létre egy bizottságot, ettõl még a feladat nem fog menni, de legalább lesznek felelõsök. Most körülbelül itt tartunk az ilyen tárcaközi bizottságoknál és mindenféle ilyen koordinatív szervezetnél, hiszen nem ér semmit egy olyan szervezet, amelynek feladatköre van, de hatásköre és eszközrendszere gyakorlatilag nincs a feladatai ellátásához. A meggyõzés, az érvelés olyan területeken, ahol súlyos egy társadalmi vagy egy gazdasági probléma, én úgy gondolom, hogy kevés fegyver, de mindenképp alkalmatlan arra ez a fegyver, hogy felgyorsítson folyamatokat, hogy egyáltalán szervezetté tegyen folyamatokat.
Azon lehet vitatkozni, hogy az a személy vagy az a szûkebb szervezet a magyar hatalmi vagy közigazgatási struktúrában éppen hol helyezkedjen el. De egy olyan szervezet, amely nem vezérel, nem célirányosan mûködik, csak megtömik egy csomó feladattal, és valahol elszámol, beszámol, összegez, intézkedik, semmiféle hatása, visszahatása nincs az egész folyamatra, az tényleg egy értelmetlen szervezet, az egy szervezhetetlen szervezet, és a közigazgatás-elmélet egyetlen elemi feltételének nem felel meg. Van ilyen a magyar állami életben, nagyon sok. Úgy gondolom, hogy ezek a szervezetek öncélúvá válnak egy idõ után. Arra jók, hogy prezentáljanak egy bizonyos kört, megjelenítsenek, eladjanak valamit, de ennek a hatása valóban kevéssé érzékelhetõ.
Én nem tartom Istentõl elrugaszkodott ötletnek azt, hogy ez egy kormánybiztosi intézmény legyen akár a miniszterelnökségen belül, de akár azon kívül is el tudom képzelni.
(22.30)
Azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy egy tárcát bízzunk meg egy feladattal, de akkor meg kell nézni a feladat teljes mélységét, akkor a más tárcáknál levõ ez irányú feladatokat ahhoz a tárcához kell csoportosítani, és ennek szervezeti, személyi feltételeit meg kell teremteni annál a tárcánál, amelyre bízzuk ezt a feladatot. Csak félek attól, hogy a magyar alkotmány végül is egy ilyen kancellár típusú miniszterelnökrõl vagy kormányról szól; egy kancellár típusú kormányzás keretein belül is hogyan fogadja el a többi érintett tárca - mert még így is lesz áthallás és másnak is feladata ebben - ezeket az intézkedéseket, amelyeket valahol meg kell alkotni és meg kell hozni.
Én annak lennék a híve, hogy központosítsuk a feladatcsokrot, annak vagyok a híve, hogy tényleg bárki alkudhat a megfelelõ helyre, hogy szervezetileg hol helyezkedjen el ez a feladat, hogy a megfelelõ helyre telepítsük a drogellenes küzdelmet. Viszont úgy gondolom, ennek parlamenti vetületét is meg kell teremteni, és ha az a halvány próbálkozás, amit itt az eseti bizottság szerényen javasol, hogy legalább a ciklus végéig a mandátumát hosszabbítsuk meg, ez a kérés meghallgatásra találna az országgyûlési képviselõk között, nem lenne tõlem távol álló ötlet.
Egyetlen dolgot szabadjon még megemlíteni, és nem szeretnék hosszabban beszélni, mint Bauer Tamás képviselõtársam. Szó volt itt az állami és a civil feladatok ellátásáról. Úgy gondolom, ezen a területen nemcsak az Országgyûlésnek, hanem minden résztvevõnek legalább a minimális együttmûködési készséget kellene tanúsítani akár a kormányzati szervekkel, akár egymással. Tudniillik a legsanyarúbb helyzetben ebben a szervezetben vagy szervezeti rendszerben azok a drogutógondozó intézetek vannak, amelyek - tévedésbõl úgy hangzott, hogy négy, összesen hét, ebbõl négy állami, önkormányzati és három karitatív szervezet által létrehozott intézmény - finanszírozása annak ellenére, hogy tavaly 200 milliónál több forintot különített el két különbözõ helyen az Országgyûlés a feladat ellátására, ezeknek az intézményeknek a magabiztos finanszírozása nem lett megoldva.
Szeptember végére az államtitkár úr jóvoltából sikerült azt elérni, hogy az 1997-es számított és általunk benyújtott és mindenki által reálisnak elfogadott igények alapján utólag megfinanszírozzák azt a feladatot, amelyet maga a karitatív szervezet finanszírozott elõbb, vagy az önkormányzatok által létrehozott intézmények, jelesül gyermekintézmények, gyermekkórházak finanszíroztak meg. Ez a pénz az egészségügy más területeirõl hiányzott.
Úgy gondolom, hogy szemléleti változás kell az utógondozás kérdésében. El kell dönteni azt, hogy ez fekvõbeteg-intézmény vagy nem. El kell dönteni azt, hogy milyen intézménytípus, és el kell dönteni azt, hogy normatív módon hogyan lehet ezeket az intézményeket megnyugtatóan finanszírozni. Ez a hetes szám nagyon kevés szervezetet és nagyon kevés befogadást jelent, nagyon kevés szervezet vállalkozik arra, hogy az önként jelentkezõket legalább próbálja a drog útjáról letéríteni. Ezeket a szervezeteket meg kell becsülni, mert ha van példaérték ezekben, akkor lehet, hogy ezek a szervezetek is gyarapodnak akár a civil szférában, akár az önkormányzati rendszerben.
Én ezekre szerettem volna felhívni a figyelmet, és nagyon köszönöm a megtisztelõ türelmet - nem mondom, hogy milyen órán. (Keller László tapsol.)