DR. GYÕRIVÁNYI SÁNDOR (FKGP): Köszönöm a szót, elnök úr. Mélyen tisztelt Országgyûlés! A fogyasztás kérdése mindig homlokterében állt az érdeklõdésnek. Emlékszem arra, hogy a hetvenes években egy alkalommal egy iskolai delegáció tagjaként Angliában jártam, és mivel kereskedelmi középiskolai igazgató voltam, ott beszélgetni kezdtünk egyrészt a partneriskolával a minõség kérdésérõl, a fogyasztók kérdésérõl, a fogyasztásról, és azt kérdeztük többek között, hogy Angliában hogyan küzdenek a nálunk nagyon izgalmas súlycsonkítások ellen. Egyszerûen nem értették meg, hogy mit kérdezünk. Hogyhogy súlycsonkítás? Kezdtük magyarázni, hogy amikor egy egykilós cukor 96 deka cukrot tartalmaz. Azt mondták, hogy 1714-ben volt utoljára ilyen per Angliában, ahol egy kereskedõ kevesebbet adott, mint amennyit a feltüntetett vagy az elszámolt súly jelentett. Elmondták azt is, hogy maga a szakma golyózná ki azt a kereskedõt, aki a vásárlót ilyen módon károsítaná meg. Számukra ez a kérdés teljesen ismeretlen volt.
1982-ben mint áruismereti országos szakfelügyelõ felkérést kaptam az akkor megalakuló Fogyasztók Tanácsában való részvételre, valamint a megjelenõ, akkor nagyon népszerû folyóirat, a Nagyító címû lap szerkesztésében, szerkesztõségében való részvételre is.
Ezek voltak az elõzmények, amelyeket tulajdonképpen társadalmi síkon végeztek és végeztünk.
(18.30)
Tulajdonképpen némi támogatást ugyan kormányzati téren is kapott az akkori szervezet, a Fogyasztók Tanácsa, lényegileg azonban a különbözõ iparvállalatok, kereskedelmi vállalatok ma úgy mondanánk: szponzorálták ennek a kialakuló, nagyon szerény intézménynek - mert összesen két alkalmazottja volt - a mûködését.
A rendszerváltás után Magyarországon a piacgazdaság jelentõs fordulattal radikálisan megvalósult. Az elmúlt 7 év társadalmi és gazdasági téren rendkívül jelentõs változásokat hozott. A pozitív változások mellett, sajnos, megjelentek a negatív jelenségek is, hiszen a piac robbanásszerû kialakulása, átalakulása bizony háttérbe szorította a fogyasztók védelmét, és sok esetben sérültek a fogyasztók jogai. Elég, ha a jelentõs súlycsonkítási, termékhamisítási problémákra, az országot elöntõ elfogadhatatlan minõségû termékek áradatára utalok. Ennek bekövetkezését az Európai Közösség tárgyaló küldöttsége a társulási megállapodás megkötésekor aligha látta, inkább arról van szó, hogy amikor kijelölték a jogszabályok megközelítését, a kiemelt területeket, sejtették azt, hogy a fejlett piacgazdaságban a piac mûködési minõségének alapvetõ követelménye, a fogyasztók védelme, illetve az ennek megfelelõ jogi szabályozás még hiányos.
Ez a szabályozás viszont rendkívül érzékeny az egyes országok társadalmi, történelmi sajátosságaira, ezért nem meglepõ, hogy az Európai Unión belül sincsen egységes fogyasztóvédelmi jogszabály, az egyes tagállamok sajátosságaiknak és hagyományaiknak megfelelõen alakítják a törvényeket. A közösségen belüli jogközelítés érdekében ezért csak irányelvek és ajánlások születnek, amelyek szempontokat adnak arra, hogy az egyes országok jogfejlõdése milyen irányokat vegyen figyelembe, de ezek az ajánlások és irányelvek korántsem szó szerint értelmezendõ követelmények. Ismételten hangsúlyozom, hogy a társulásról szóló európai megállapodás sem jogszabály átvételérõl, hanem csak azok egymáshoz való közelítésérõl beszél.
A helyzetelemzés során a törvényjavaslat alkotói felmérték az uniós tagállamok fogyasztóvédelmi törvénykezését, és kénytelenek voltak megállapítani, hogy a jogalkotás az egyes országokban valóban széles skálán tér el egymástól, átfogó törvény megalkotására kevés a példa hazai jogalkotásunk pedig részterületenként és részfeladatonként szabályozza és szabályozta eddig a fogyasztóvédelemmel kapcsolatos problémákat. Kétségtelen: ha teljes körben szabályozni kívánjuk a fogyasztóvédelem kérdéseit - ami a leghatékonyabb megoldás -, akkor valóban egy kódex jellegû, átfogó szabályozás megalkotására van szükség. Egy ilyen jellegû kódex az úgynevezett KÁÜSZ, a Kereskedelmi Általános Üzleti Szabályzatban embrionálisan ugyan megvalósult, de ezt teljesebbé és pontosabbá kellene tenni.
A jogszabálytervezet kidolgozói is az átfogó megoldás mellett döntöttek, mint ahogy azt az általános indoklásban megfogalmazták: "Az európai megállapodás szerint fennálló jogharmonizációs követelményeknek hatékonyan tudunk megfelelni átfogó, az Európai Unióban elismert fogyasztói jogokat egységesen szabályozó fogyasztásvédelmi törvény megalkotásával." A társulási megállapodás ugyan nem kötött ki idõtartamot a törvényi közelítésre, a kormány azonban fontosnak vélte ezt, mivel 1995-ben egy 5 éves periódus elsõ felére ütemezte az idevágó javaslat kidolgozását. Talán jobb lett volna, ha a kormány felméri elõbb a jogszabály kidolgozásához rendelkezésre álló adottságokat, mert bár az illetékesek a jelen tervezet benyújtásával eleget tettek a határidõ-kötelezettségnek, de sikerült létrehozniuk az utóbbi idõk legrosszabbul kialakított törvényjavaslatát, amely elfogadása esetén nemhogy javítja, de teljes mértékig elbizonytalanítja a fogyasztóvédelem meglevõ rendszerét is.
Egészen egyszerûen érthetetlen az olyan jogszabályi gyakorlat, amely az átfogó, kódex jellegû törvények kidolgozását, a jogszabályok közelítését úgy képzeli el, hogy az néhány korábbi törvény- vagy rendeletrész összeollózásából, az uniós ajánlások megformálás nélküli átmásolásából áll. Az még csak érthetõ lenne, ha az átfogó jelleg érdekében a rendeletben foglalt kérdések törvényerõre emelkednek, de az már nem, ha mindezt oly módon hajtják végre, hogy elvész az eredeti szándék, és a nem megfontolt átvétellel nehezül a késõbbi szabályozás, és csorbulnak a jogok.
A fogyasztóvédelmi szabályozás kétségkívül leglényegesebb eleme az intézményrendszer, amelyen keresztül a fogyasztók érdekei és jogai érvényesülnek. A törvényjavaslat második része, a IV. fejezet ezzel foglalkozik.
A fogyasztóvédelmi szervezet leglényegesebb aktív eleme a Fogyasztóvédelmi Fõfelügyelõség, amelyet a javaslat elég részletesen szabályoz. A Fogyasztóvédelmi Fõfelügyelõség létrejöttét az 1991. évi XX. törvény írja elõ, és a korábbi Országos Kereskedelmi és Piaci Fõfelügyelõségbõl alakult ki a 95/1991. számú kormányrendelet értelmében. A rendelet pontosan meghatározza a Fogyasztóvédelmi Fõfelügyelõség hatáskörét. A késõbbiekben ezt tovább bõvítették, így a 82/1995. számú kormányrendelet megteremtette a saját laboratóriumi vizsgálatok lehetõségét is.
A törvény, illetve a rendeletek egyben kitértek a kapcsolati rendszerre is, hiszen a törvény már elõírta, hogy a fõfelügyelõség és helyi szervei kötelesek együttmûködni az önkormányzatokkal: ellenõrzési tapasztalataikról tájékoztatják õket, és felkérésükre vizsgálatot folytatnak, illetve a felügyelõségek vezetõinek kinevezésénél kikérik a véleményüket.
(18.40)
A kormányrendelet viszont szabályozta, hogy a felügyelõségek ellenõrzõ tevékenységét meg kell erõsíteni.
Az elsõ csapást a szervezett fogyasztóvédelemre maga a kormány mérte, amikor a 197/1996. számú kormányrendelettel a területi fogyasztóvédelmi felügyelõségeket beolvasztotta a közigazgatási hivatalok szervezetébe, a fõfelügyelõségnek csak a szakmai irányítást hagyta meg.
A közigazgatási hivatalok jellegébõl eredõen viszont értelemszerûen csökkent a korábbi kapcsolatok súlya. A jelen törvényjavaslat azonban még súlyosabban érinti a fogyasztóvédelmi szervezetet. Az 1991. évi XX. törvény csak a fogyasztóvédelmi fõfelügyelõségek létrehozását és alapvetõ céljait, kapcsolatait írta elõ, teljesen szabad kezet adva a kormánynak a feladat- és hatáskör szabályozásában.
Azzal viszont, hogy a törvényjavaslat meglehetõsen átgondolatlanul átemelt bizonyos általános feladat- és hatásköri elemeket a leendõ törvénybe, bizonyos általános feladatokat - bár a részletes szabályozás továbbra is a kormány kezében maradt -, rendkívüli mértékben leszûkíti ennek mozgásterét, hiszen sem a feladat-, sem a hatáskör nem nyúlhat a továbbiakban túl a törvényben meghatározott kereteken. A lehetséges keretek viszont lényegesen szûkebbek a korábbinál. A szervezet további szabályozása ugyancsak vitatható.
Az érdekvédelmi szervek feladatköre szintén általános, és a törvényjavaslat senkinek sem ad felhatalmazást részletes szabályozásra. Így teljesen bizonytalan, hogy a szabványosításban vagy a hatósági ármegállapításban mely társadalmi szervezetek és hogyan is fognak közremûködni. Ugyanakkor a finanszírozásnál jó lenne, ha a társadalmi szervezetek, például az Országos Fogyasztóvédelmi Egyesület a zavartalan mûködéshez szükséges kereteket megkapná.
Az önkormányzatok szerepe a fogyasztóvédelemben ugyancsak néhány kevéssé értékelhetõ megállapítást tartalmaz. Itt legalább pozitívum, hogy a javaslat külön jogszabályban rögzíti az önkormányzatok feladat- és hatáskörét. Ez a tény ugyan meglepõ egy átfogónak tekintendõ törvény esetében, de a törvényjavaslatot olvasva lépten-nyomon találkozhatunk ezzel a kitétellel oly mértékig, hogy felmerül, nem úgy kell-e tekinteni a leírtakat, hogy a fogyasztóvédelmet valójában külön jogszabályok határozzák meg.
Az általános rendelkezéseket tartalmazó elsõ rész legalább annyira zavaros, mint a szervezet meghatározása. A gondok már rögtön az 1. §- nál kezdõdnek, amelynek értelmében a tervezet kiterjed - eltérõ rendelkezések hiányában - a gazdálkodó szervezetekre, illetve azok telephelyeire.
A javaslat 55. §-ában megfogalmazott felhatalmazás alapján a törvény hatálya kiterjed a házaló kereskedésre is, amit közismerten nem gazdálkodó szervezetek végeznek. Tekintve, hogy a fogalom nincs pontosan meghatározva, nyitva marad a kérdés: milyen módon kell a tevékenységkörben mûködõ természetes személyeket gazdálkodó szervezetnek tekinteni. Vagy ezekre majd külön törvény születik?
De nem járunk jobban egyéb szabályozási részekkel sem. A 9. § leszögezi, hogy már nem kötelezõ minden esetben magyar nyelvû címkével, tájékoztatóval ellátni a terméket, vannak ugyanis - idézem -
"külön jogszabályban meghatározott áruk, amelyek kivételt képeznek". Hasonló módon használati és kezelési útmutatóval sem kell minden esetben ellátni a termékeket, a 12. § szerint csak azokat, amelyeket külön jogszabály meghatároz. Ezek a megfogalmazások teljesen elfogadhatatlanok. A törvényhozás úgy kénytelen dönteni, hogy egyáltalán nem látja, mit fognak tartalmazni és milyen indokkal a kivételekrõl rendelkezõ jogszabályok.
Rendkívül elnagyoltak a technikai jellegû elõírások is. A csomagolásról például a 11. §-ban ötsornyi szöveg rendelkezik. A paragrafus egy felületes megfogalmazáson túlmenõen csak azt írja elõ, hogy az áru csomagolására a jogszabály további elõírásokat határozhat meg. Ilyen elõírásaink valóban vannak, hiszen például az élelmiszerekrõl szóló 1995. évi XC. törvény 17. §-a jól meghatározza a csomagolási szempontokat. Más terméknél viszont nincsenek vagy hiányosak az elõírások, a szabályozás semmit sem mond.
Ha lemondunk az átfogó szabályozásról, adott esetben arról, hogy a csomagolással kapcsolatos fogyasztóvédelmi elõírások egyetlen törvényben legyenek összefoglalva, legalább az általános fogyasztóvédelmi elõírásokat célszerû lett volna megfogalmazni, így például a fogyasztási kényszert jelentõ kiszerelési egységek vagy az egyre terjedõ árdrágító és többnyire felesleges többletcsomagolások, díszcsomagolások korlátozását.
A fogyasztóvédelem hivatalos szervezetének szétzilálásával beálló problémákat a törvényjavaslat új fórum, az úgynevezett békéltetõ testület felállításával kívánja megoldani, amely a kamarák területén mûködne. Kétségtelen, hogy a fogyasztó, fõleg kisebb értékû megkárosítása esetén nem fog a bírósághoz fordulni, mert nem vállalja az esetleg évekig elhúzódó eljárást. Ott, ahol a kamaráknak már kellõ súlya és jelentõsége van, egy kamarai állásfoglalás valóban érzékenyen érintheti az elmarasztalt felet.
A hazai viszonyok viszont lényegesen eltérõek, ezért a békéltetõ fórum felvázolt szabályozása komolytalanná válik. A fogyasztót megkárosító ugyanis a tervezet szerint dönthet, hogy magára nézve kötelezõnek tekinti-e a testület döntését vagy sem. Nemleges esetben a testület, bármennyire is jogosnak ítéli a fogyasztó panaszát, csak ajánlást hozhat. Ha az érintett az ajánlást figyelmen kívül hagyja, borzalmas szankciók sújtják: a panaszt és az eljárás eredményét a területileg illetékes fogyasztóvédelmi felügyelõség nyilvánosságra hozza. A megkárosított fogyasztó pedig, ha még nem volt türelme, mehet a bírósághoz - ha még van türelme. De még abban a minden valószínûség szerint ritka esetben is, ha a károkozó aláveti magát a békéltetõ testület határozatának, tág lehetõsége van idõben messze kitolni a végrehajtást, ugyanis a bíróságtól kérheti a végrehajtás felfüggesztését vagy a határozat érvénytelenítését.
(18.50)
Sõt, a tervezet még további idõhúzási lehetõségeket is biztosít, kimondva, hogy a bíróság az érvénytelenítési kérelemnél csak abban a tárgyban hozhat ítéletet - magyarán: nem mondhatja ki, hogy a határozat végrehajtása jogszerû -, erre majd csak új perben kerülhet sor, ráadásul az érvénytelenítésre vonatkozó döntés elleni fellebbezésre nincs mód.
A fentieket figyelembe véve a látszattevékenység csúcsa a 17. §, amely a fogyasztóvédelmi oktatást építi be a nemzeti alaptantervbe. Nagyon kíváncsi lennék arra, hogy végül mit fognak a jobb sorsra érdemes gyerekeknek oktatni. Azt, hogy mint fogyasztók tûrjék megkárosításukat? Vagy hogy hogyan kell a bírósági beadványokat megszerkeszteni?
A Független Kisgazdapárt úgy látja, hogy e törvénnyel nem gazdagodik sokat az európai jogharmonizáció. Azt is mondhatjuk, hogy nem lesz ebbõl olyan általános, nagy hatású szakszervezet, amely a legszélesebb réteget, a fogyasztókat védi meg mindenféle anomáliától.
Befejezésül: a Btk. 296/A §-a, amely a fogyasztó megtévesztésével foglalkozik, két évig tartó szabadságvesztést vagy közérdekû munkavégzést irányoz elõ azok számára, akik egy áru lényeges tulajdonságai tekintetében valótlanságot állítanak. Engedjék meg, hogy egy kicsit humorizáljak, e törvényjavaslat kidolgozóit közmunkában való átdolgozásra kellene ítélni, mert ez nem a fogyasztóvédelmi törvény, nem az a fogyasztóvédelmi törvény, amit ígértek.
A Kisgazdapárt csak számos módosító javaslatának elfogadása után tudja elfogadni ezt a törvényt.
Köszönöm szépen.