DR. SALAMON LÁSZLÓ (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyûlés! Tisztelt Képviselõtársaim! Rendszerváltozásunk óta a legnagyobb terjedelmû törvényjavaslat fekszik elõttünk. Ha nem csupán a 604 szakaszt nézzük, hanem egy ilyen törvénynek a jogrendszerben elfoglalt jelentõségét, akkor is a legfontosabb egy-két tucat törvény egyikét tárgyaljuk. Mint már elhangzott, ez a törvényjavaslat nem egy parlamenti ciklus terméke. Megalapozására még a Boross-kormány idején, 1994 januárjában került sor, amikor is az elvi sarokpontjait képezõ koncepció elfogadást nyert. Ez a körülmény valóban különleges helyzetet kölcsönöz a javaslatnak más elõterjesztésekhez képest. Nagyobb esélyt ad annak, hogy vitája a napi pártpolitikai küzdelmek terheitõl lehetõleg mentes maradjon, és hogy sorsát valóban szakmai kérdések döntsék el.
Tisztelt Országgyûlés! Elsõ feladatunk annak vizsgálata, hogy a jelenlegi hatályos büntetõeljárási törvény képes-e betölteni rendeltetését, vagyis szükség van-e az új törvényre.
A törvényjavaslat indokolása a most hatályos 1973. évi I. törvényt visszafogottan értékeli. Idézem: "A büntetõeljárásról szóló 1973. évi I. törvény, bár az elmúlt negyed évszázadban számos alkalommal módosították, szerkezetében és megoldásaiban ma is magán viseli annak a korszaknak a jegyeit, melyben született." Kétségtelen, hogy a hatályos büntetõeljárási törvény eredeti formája a késõ-kádári rendszer szülötte. Ugyanakkor e késõ-kádári kodifikáció az ország nemzetközi szalonképességére törekedve nem mellõzhette a büntetõeljárásban azokat az alapelveket, melyeket a Nyugat a normális államközi kapcsolatok fenntartása ellenében - a jogállami ízlés jegyében legalábbis alapkövetelményként, mintegy minimumként - elvárt. Így büntetõeljárásunknak az elmúlt korszakban, egyszersmind jelenleg is meghatározó elve az ártatlanság vélelme, a védelemhez való jog, a jogorvoslati jog, a nyilvánosság elve, az anyanyelv használatának elve, a bírói út kizárólagossága - és sorolhatnám tovább.
A rendszerváltozás vívmányai, a többpártrendszerû demokrácia és a jogállam különféle alkotmányos garanciái, köztük a bírói függetlenség intézményes biztosítékrendszerének kiépítése, valamint a büntetõeljárás intézményeiben a jogállami vonások további erõsítése - mint például a vizsgálati fogság bírói ellenõrzés alá helyezése, vagy a törvényességi óvást felváltó felülvizsgálati kérelem - az 1973. évi I. törvény mûködését a jogállamiság igényesebb szintjére helyezték. Ezért joggal mondhatjuk, hogy jelenlegi büntetõeljárási kódexünk alapvetõen képes kielégíteni az igazságszolgáltatás mûködésével kapcsolatos elvárásokat. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy büntetõeljárás-jogunkban a jogállamiság követelményeit a jelenleginél magasabb szinten nem lehetne megvalósítani.
A most hatályos eljárási törvénynek ugyanis vannak olyan - hogy ismét az indoklást idézzem -, "születése korából örökölt" jegyei, melyeket jó lenne meghaladni, melyek az igazságszolgáltatás mûködésével kapcsolatban az eljárás résztvevõiben, az eljárással érintett szereplõkben gyakran keltenek hiányérzetet az eljárások korrektségét, az igazság tényleges érvényesülését, az alapelvekre épülõ jogok csorbítatlan megvalósulását illetõen. Meggyõzõdésünk, hogy amikor az elõterjesztõ a törvényjavaslat négy tartópillére közül az elsõ kettõrõl beszél - jelesül a nemzetközi tendenciák, a nemzetközi elvárások figyelembevételérõl, illetve a magyar büntetõ perrendtartás haladó hagyományainak újjáélesztésérõl -, akkor nagyon finoman fogalmazva arról beszél, hogy a jelenlegi európai szabályozás, akárcsak a múlt század végi magyar büntetõ perrendtartás, jobban megfelel a jogállamiság csorbítatlan szellemiségének, mint a jelenlegi.
Tisztelt Országgyûlés! Az elõterjesztõ a törvényjavaslat harmadik tartópilléreként, egyszersmind harmadik követelményköreként az új társadalmi elvárásoknak való megfelelést említi. Itt nézetünk szerint valóban arról van szó, hogy a bûnözés mennyiségében, minõségében, struktúrájában soha nem látott - a társadalmat sokkoló - mértékben megnövekedett, illetve gyökeres átalakuláson ment át. Ma a bûnözés egészen más dimenzióban van jelen mindennapi életünkben, mint akárcsak egy évtizeddel korábban. Magyarországon az elmúlt évben három és félszer annyi bûncselekmény vált ismertté, mint 1981-ben. Ez a legpesszimistább jóslatokat is felülmúlta. A bûncselekmények szerkezeti összetételében a súlyos bûntettek aránya növekszik, az egy- két évtizeddel ezelõtt még csak elszigetelten elõforduló és akkor nagy feltûnést kiváltó pénzintézetek, benzinkutak elleni rablások mára mindennapossá váltak, megszaporodtak az élet elleni bûncselekmények, riasztóan megnövekedett az erõszak és a bûntettek elkövetése során tanúsított brutalitás.
(11.10)
A bûnözés a technika minden vívmányát igénybe vevõ szervezett tevékenységgé, egyes fajtáit tekintve - úgymond - iparággá vált, megjelent a jól szervezett alvilág. A közbiztonság megszûnt. A rendõrség, a bûnüldözõ szervezet és az igazságszolgáltatás szemmel láthatólag nem tud lépést tartani a folyamattal, és nem tud e kihívásoknak megfelelni.
A bûnözés mértékének és jellegének e robbanásszerû megváltozásából óhatatlanul következik, hogy az állam a maga eszközeivel csak késve és nehezen tudja e folyamatot követni, mégis - legalábbis bizonyos mértékig - joggal vethetjük fel mindezekért a kormány felelõsségét. Egyszerûen elfogadhatatlan, hogy kellõ költségvetési támogatás híján a rendõrség a mûködésképtelenség határán mozog - de nem akarok most ebbe az irányba elmélyedni és a tárgytól elkanyarodni.
A bíróságok ugyancsak siralmas állapotából és büntetõeljárás-jogunk bizonyos sajátosságaiból folyó egyéb kedvezõtlen körülmények következtében a helyzet a büntetõ igazságszolgáltatás területén sem jobb. Elfogadhatatlanul gyenge a büntetõ igazságszolgáltatás hatékonysága. A bizonyítást súlyosabb ügyekben a tanúk megfélemlítése, védtelensége akadályozza. A sértettek érdek-, illetve jogérvényesítési lehetõsége a pótmagánvád hiányában csonka. Az eljárások gyakran indokolatlanul hosszú ideig elhúzódnak. Míg 1981-ben az ügyeknek nem egészen egy százaléka volt az, amely bírói szakban egy éven túli volt, ma ez a szám több mint 20 százalék.
A magyar társadalom joggal várja el, hogy az igazságszolgáltatás területén kialakult áldatlan helyzet alapvetõen változzék meg. Ennek érdekében mellõzhetetlen azoknak az eljárásjogi eszközöknek a végiggondolása, amelyek az eljárások gyorsítását, hatékonyabbá válását, a bizonyítás sikerének jogállami keretek közötti minél eredményesebb érvényesülését, a tanúk védelmét, a sértetti jogok és érdekek következetes érvényesítését szolgálják.
Tisztelt Ház! Az elõterjesztõ a javaslat negyedik pillérének, negyedik indokkörének a jogászi szaktudás szerepének növelését jelöli meg. Nem vitatva természetesen ennek fontosságát, véleményünk szerint e negyedik szempont az elõbb említett többi alapindokhoz képest nem igazán súlyos szempont, vagy legalábbis nem önálló követelmény. A jogászi szaktudás szerepének növelése az elõbb említett fõbb célok megvalósításában inkább az eszköz szerepét töltheti be.
Tisztelt Képviselõtársaim! A Fidesz-Magyar Polgári Párt az elmondottakból következõen egyetért a büntetõeljárás-jog reformjának gondolatával. Az elõttünk fekvõ törvényjavaslatban szereplõ megoldásokat alapjaiban alkalmasnak tartja a reform célkitûzéseinek megvalósítására, jóllehet az egyes megoldások részleteit illetõen vannak fenntartásai is.
A törvényjavaslathoz való viszonyunkat azonban nemcsak ez a szempont, nemcsak a reform alapirányaival és az ezek megvalósulását szolgáló új büntetõeljárási intézményekkel való és alapjaiban fennálló egyetértésünk határozza meg. A törvényjavaslat sajátos helyzetû szakmai fogadtatását, a szakma felkészültségét, egyáltalán a reform végrehajtásának ütemezési kérdéseit és az ehhez kapcsolódó gyakorlati problémákat illetõen is. Innen megközelítve a törvényjavaslat jól mûködõ törvényként történõ életbe léptetése és mûködtetése számos nagyon komoly kérdõjelet, nagyon komoly aggályt vet fel.
Tekintsük át a teljesség igénye nélkül a törvényjavaslat néhány kiemelkedõen lényeges elemét. Az új megoldások körében üdvözöljük a bírósági eljárás kontradiktórius jellegének megerõsítését. Ezzel hatályos eljárásjogunk talán legjelentõsebb árnyát sikerül megszüntetnünk. Jelenlegi eljárásjogunk ugyanis azáltal, hogy a bírósági eljárás egyedüli írásbeli alapanyagává, mintegy vonalvezetõjévé a nyomozóhatóságok által összeállított anyagot teszi, és emellett a bíróra hárítja a vádlottak, tanúk, szakértõk kihallgatásának erre a nyomozati anyagra támaszkodó fõszerepét, az egyes eljárási elemek és funkciók tartalmi egybemosódását eredményezi.
A nyomozóhatóságok által elkészített iratok, amelyekre a bíró támaszkodni kénytelen, és amelyek alapján a bírósági eljárásra maga is felkészül, akaratlanul is hatással vannak a nyomozati anyag logikájának követésére késztetett bíró gondolkodására. Ez természetesen sokszor nem is érzõdik a bíró tevékenységében, de bizony nem egyszer érzékelhetõ, hogy vádcentrikus szemlélet hatja át a tárgyalás egészét. Természetesen még ilyen helyzetben is megvan a lehetõsége annak, hogy a megalapozott, logikus érvrendszerrel fellépõ védelem eredményes legyen, és a bíró igazságosságra törekvése és tárgyilagossága még a vádcentrikus szemlélet mellett is biztosíthatja korrekt és igazságos ítélet születését.
Mégis, ez a helyzet, amelyben a vád és a védelem pozíciói nem egyenlõek, bizonnyal többször vezethet az igazságszolgáltatásban tévedésre, igazságtalan, méltánytalan ítéletre, mint az olyan megoldás, ahol a bírónak még a vonalvezetés síkján sem kell ráhangolódnia a vád hullámhosszaira.
A törvényjavaslat megoldásában, amikor is a kihallgatások során a fõszerepet az ügyész és a védõ tölti be, míg a bíró mint egy pártatlan kívülállóként alapvetõen csupán az eljárás korrektségére felügyel és az ítélkezésre szorítkozik, valóságosan is tökéletesen elkülönül a vád, a védelem és az ítélkezési funkció, és az ítélkezés gondolati, logikai mûveletei - egészében a bírói tevékenység - abszolút értelemben szuverénné válnak.
Itt kell kitérnünk a törvényjavaslat egyik alapvetõ problémájára, nevezetesen arra, hogy a kontradiktórius jelleg eme fokozott érvényesülése az eddigiekhez képest eltérõ szerepet ró az eljárás résztvevõire. Véget ér az a bizony nagyon sokszor jellemzõ helyzet, amikor az ügyész és a védõ - tisztelet az egyébként nem ritka kivételnek - inkább csak passzív szemlélõje az eljárásnak, és a tárgyalás nagy részében mintegy karosszékbõl nézi, hogy a bíró a nyomozati anyagra támaszkodva hogyan próbál a vád állításainak a végére járni. Véget ér az a helyzet, amikor az ügyészi és a védõi tevékenység - megint csak tisztelet a kivételnek - nagyobb részt csak a vádindítvány összefoglalásában, illetve nagy ívû védõbeszédben merül ki.
Vitathatatlan, hogy az új eljárási formában az ügyész - azaz a vádló - és az védõ ügyismerete, felkészültsége, munkájának színvonala sokkal komolyabb kihatással lesz az ügyek kimenetelére, mint mostanság. Szembe kell néznünk éppen ezért azzal, hogy a büntetõeljárásban mûködõ gyakorló jogászaink nem erre, hanem a jelenleg is mûködõ eljárási rendszerre készültek fel, ezt tanulták az egyetemen, és ennek szellemében látták el feladataikat évtizedeken át. Szakmai rutinjuk is ennek megfelelõen alakult ki.
Ahhoz, hogy az új rendszer jól mûködjön, hogy ne legyen diszfunkcionális, hogy a nagy jelentõségû változtatást eljárásjogunkban úgy tudjuk végrehajtani, hogy az a büntetõeljárás hatékonyságát, az igazságszolgáltatás mûködését és az igazság érvényesülését ne veszélyeztesse, ahhoz ezeket a szerepeket, ezek szabályait meg kell ismerni, meg kell tanulni, sõt, egészen a készség fokáig be kell gyakorolni. Ez egyébként nemcsak a kontradiktórius eljárás jellegének megerõsítésével kapcsolatosan, hanem általában a törvényjavaslat egészét illetõen is igaz. Amíg ez a helyzet nem áll elõ, bármennyire is jónak tartjuk és helyeseljük az eljárási reform feltételeit, tényleges bevezetésének és gyakorlati alkalmazásának nem állnak fenn a feltételei.
A törvényjavaslat másik nagy jelentõségû eleme a kétfokú rendes jogorvoslat intézményesítése, illetve a jogorvoslati rendszer egészének újraszabályozása. A jogorvoslati rendszer továbbfejlesztése és kiterjesztése, a tényállás, a minõsítés és a büntetéskiszabás elemei által tagolt ítélkezés logikájából önmagában is következik - és a mostani rendezés elõsegítheti -, hogy tényállásában megalapozottabb, jogi értékelésében korrektebb ítéletek születhessenek.
Mindezt csak üdvözölni tudjuk, és külön pozitívumként emeljük ki a jogegységi eljárás intézményének feltámasztását is. Számot kell azonban azzal vetni, hogy a jogorvoslati rendszer továbbfejlesztése és az egyik alapvetõ törvényi cél, az eljárások felgyorsítása nem áll összhangban egymással. Az elõterjesztõ a kétfokú jogorvoslati rendszer ellenére azért bízik abban, hogy az nem jár az eljárások további elhúzódásával, mert a másodfokú bíróság - bizonyításfelvételével kapcsolatos többlethatásköre folytán - nagy részben megtakaríthatónak látja a hatályon kívül helyezéseket. Ehhez a várakozáshoz képest viszont túl szélesnek tûnik a másodfokú bíróság cassatorius hatásköre. Kétségtelen, hogy az eljárások elhúzódásaiért általában ma sem a jogorvoslati eljárások a felelõsek. Mindenesetre ma még nem lehet bizonyossággal nyilatkozni abban a kérdésben, hogy a jogorvoslati rendszer most javasolt reformja mekkora többletterhelést fog jelenteni az igazságszolgáltatásnak.
(11.20)
Egyébként úgy gondoljuk, hogy a jogszerûség és az eljárások gyorsaságának ütközõ szempontjai közül - ha már mindenképpen választani kell - az elõbbinek kell prioritást biztosítani.
Tisztelt Országgyûlés! A nyomozási bíró intézményének bevezetése nagymértékben hozzájárul ahhoz, hogy az eljárásban ügydöntõ határozatot hozó bíró pártatlanságát megõrizze. Ez az intézmény azonban a reform személyi és pénzügyi feltételeinek hiányára is felhívja a figyelmet, hiszen egyidejûleg kell megoldani az ítélõtáblák feltöltését, a szabálysértési határozatok bírói felülvizsgálatából adódó további létszámigényeket és a kellõ számú nyomozási bíró biztosítását - most az ügyészi létszámemelésrõl nem is beszélve.
Miközben alapvetõen támogatjuk a jog és az igazság érvényesülését szolgáló további lényeges jogállami megoldások megjelenését, e körbõl hiányoljuk az ellenõrzõ szakértõ intézményének a megvalósítását. Ismeretes a szakértõk nagyon fontos, bizonyos esetekben ügydöntõ szerepe. Kevésnek találjuk azt, hogy a védelem is javasolhatja más szakértõ bevezetését úgy, hogy ennek megengedése bírói mérlegeléstõl függjön. Úgy gondoljuk, a vádlott költségeinek kockázatára lehetõvé kell tenni azt, hogy a védelem által felkért szakértõ ütköztethesse szakvéleményét a vád, illetve a bíróság által bevont szakértõ szakvéleményével.
Még a védelem jogainak területén maradva, egyetértésünket kell hangsúlyoznunk azon szakmai körökbõl elhangzott kritikai észrevételekkel kapcsolatosan is, amelyek a védelem jogainak a nyomozati eljárásban történõ kiterjesztését hiányolják a javaslatból.
Külön kell szólnunk az óvadék intézményérõl is. Ezt korábbi jogunk is ismerte - az 1896. évi XXXIII. törvénycikk révén, biztosíték elnevezéssel -, így mostani megjelenését nem lehet a magyar jogtól idegennek tekinteni.
Mindenképpen hiánynak tartjuk azonban, hogy a javaslat nem foglalkozik az óvadék összegével, így sem a legkisebb, sem a legnagyobb mértékével. Ebbõl adódik ezzel az intézménnyel kapcsolatos félelmünk: nem fogja-e az óvadék intézménye azt eredményezni, hogy lesznek, akik még meg tudják venni a szabadságukat, és így jobb helyzetbe kerülhetnek azokhoz képest, akik erre nem képesek.
A Fidesz-Magyar Polgári Párt mindenképpen olyan szabályozáshoz ragaszkodik, amely garanciát szolgáltat arra, hogy a társadalom gazdag és szegény rétegei között olyan választóvonal, mely óvadék igénybevehetõsége tekintetében jelenne meg, semmiképpen se jöhessen létre.
Tisztelt Ház! Örömmel üdvözöljük a javaslat azon elemeit is, melyek a büntetõeljárás hatékonyságát és eredményességét szolgálják. Így nagyon lényegesnek tartjuk a tanúvédelem kérdéseinek rendezését. Ha ugyanis nem tudjuk megoldani a súlyos ügyekben eljáró és az ilyen ügyek elbírálásában kulcsszerepet betöltõ tanúk biztonságának védelmét, akkor a büntetõeljárások éppen azokban az ügyekben nem fogják tudni betölteni a céljukat, melyek súlyuknál fogva leginkább irritálják a társadalmat. Ezért nagyon fontosnak tartjuk, hogy a szükséges esetekben a tanúk anonimitását a védelem jogai sérülése nélkül, de ténylegesen és valóságban is biztosítani tudjuk.
Fenntartásaink vannak az elõzetes letartóztatás szabályait illetõen is. A törvényjavaslat a különbözõ letartóztatási okok sorában csak a tényleges szökés, illetõleg annak kísérlete esetén engedi meg a terhelt letartóztatását, szemben a mostani megoldással, mely a szökés veszélye esetén is lehetõvé teszi a fogva tartás elrendelését.
Úgy gondoljuk, a szökés veszélye esetét változatlanul fenn kell tartanunk. Az a tapasztalat, hogy a nagy tárgyi súlyú bûncselekmény gyanúja esetén, mikor a vádlottat hosszan tartó szabadságvesztés büntetés fenyegeti, reálisan számolni kell azzal, hogy a terhelt vagy vádlott szökéssel, elrejtõzéssel kíséreli meg magát kivonni a felelõsségre vonás alól.
Várakozással fogadjuk az eljárás egyszerûsítését szolgáló különbözõ megoldásokat. Ezek között vannak többé-kevésbé problémamentesek, mint a büntetõparancs vagy a vádemelés elhalasztása, és vitatottabbak, mint a tárgyalásról történõ lemondás vagy az együttmûködõ gyanúsítottal szembeni nyomozás megszüntetése. Ezeket a vita késõbbi szakaszában kívánjuk részletesen érinteni.
Tisztelt Országgyûlés! Befejezésül szólok azokról a súlyos aggályokról, melyek a törvényjavaslattal célzott reform mostani bevezetésével, gyakorlatban történõ megvalósításával kapcsolatosak. Bizonyos kérdések kapcsán már érintettem ezt a témát. Elsõ helyen az új eljárási szerepek készség szintjén történõ elsajátítását említettem, valamint idetartozik a törvényjavaslattal bevezetendõ változások személyi és pénzügyi feltételeinek jelenlegi hiánya, illetve ez irányú felkészültségünk.
Ezzel összefüggésben utalnom kell arra, hogy a kormányzat tavasszal erõltette át azt az alkotmánymódosítást, mely az igazságszolgáltatás szervezeti reformját valósította meg, s melyet az ellenzék különbözõ okokból, a Fidesz-Magyar Polgári Párt elsõsorban a feltételek hiánya és a készületlenség okából a legerõteljesebben ellenzett. Félõ, hogy a méreteiben nagyszabású reformtörekvések fölött össze fognak csapni a hullámok. Félõ, hogy bizonyos körülmények szerencsétlen összjátéka esetén az igazságszolgáltatás csõdje következhet be.
Az, hogy a törvényjavaslatban foglalt intézmények nagy részének elvi támogatása ellenére most ilyen borúlátó véleményt kell formálnunk, döntõen a kormány késedelmes eljárására vezethetõ vissza. Az eljárási törvény reformjáról 1994 januárjában hozott határozatot a Boross-kormány. A koncepció 1995. június 30-ára írta elõ a törvényjavaslat elkészítését. Ez a határidõ anélkül telt el, hogy a kormány bármit is tett volna a javaslat érdemi elkészítése érdekében. 1996 elején állt fel egy bizottság, mely tiszteletre méltó erõfeszítéseket tett és nagyon komoly munkát végzett, de a normaszövegszerû megfogalmazás még ez év tavaszán is csak részletekben létezett, és közben semmi nem történt a reform egyéb feltételeinek megteremtése érdekében. Elkéstünk, tisztelt Országgyûlés!
Az alkotmányügyi bizottság ülésén, amikor ennek a törvényjavaslatnak az általános vitára való alkalmasságát tárgyalta a bizottság, a Legfelsõbb Bíróság képviselõje, a legfõbb ügyész, a Magyar Bírói Egyesület elnöke, mind-mind, akik az itt érintett jogászságot képviselték, ezeket a nehézségeket hangsúlyozták és rámutattak egy elsietett, kellõen elõ nem készített reform erõltetetésének veszélyeire. Bár mindenki, aki itt megszólalt, támogatta az eljárási reform ügyét, azonban felmerültek konkrét szakmai aggályok is, és általánosságban többen hangsúlyozták egy részletes szakmai vita lefolytatásának szükségességét.
Tisztelt Képviselõtársaim! Szakmai egyetértés, szakmai támogatás nélkül - ez ma már itt elhangzott, és egyetértünk ezzel - a legjobb törvény is megbukhat.
A Fidesz-Magyar Polgári Párt egyetért azzal, hogy meg kell adni a szakma által kívánt idõt a törvényjavaslat megoldásainak kellõ megvitatására, és arra is idõt kell biztosítani, hogy a törvényt gondolkodásmódjában, részleteiben, mint már mondottam, a készség szintjén tegyék magukévá azok jövõbeni alkalmazói. Bevezetni, hatályba léptetni a törvényt csakis ekként lehet.
Ha már itt tartunk, azt is vitathatónak tartjuk, ahogy a hatályba léptetésrõl a törvényjavaslat rendelkezik. Zûrzavart és jogbizonytalanságot eredményez, ha a törvényt szakaszosan léptetjük életbe. Feltéve, hogy ezt a törvényt az Országgyûlés még ebben a ciklusban, a választások elõtt elfogadja, akkor is csak egy egységes, 2000. január elsejénél nem korábbi életbe léptetést tartunk lehetségesnek.
Emlékeztetek arra, hogy a törvény elõdjének számító 1896. évi XXXIII. törvénycikket is - Hack Péter képviselõtársam az imént említette - négy évvel az elfogadás után, 1900. január elsején léptették hatályba. Ha pedig netán halaszthatatlan részintézkedésre van szükség, akkor a jelen szabályozás novelláris módosítása az, amit járható útnak látunk.
Ami az ebbeni ciklusban történõ elfogadhatóságot illeti, engedjék meg, hogy Dornbach Alajos képviselõtársunk alkotmányügyi bizottságban említett felszólalására hivatkozhassam. Õ maga is megfontolandónak tartja, hogy most, néhány hónappal a választások elõtt akárcsak nekikezdjünk egy ilyen nagy súlyú törvény tárgyalásához. (Az elnök poharát megkocogtatva jelzi az idõ leteltét.) Egy mondatban összegzem a Fidesz álláspontját, elnök úr.
A Fidesz-Magyar Polgári Párt a törvényjavaslat alapcélkitûzéseivel, meghonosítandó intézményei nagy részével, fõbb vonásaival egyetért, azonban csak akkor tudja a törvényjavaslatot támogatni, ha a vita eredményeként a szakma a felmerült kérdésekben nyugvópontra jut, a még vitatott részmegoldások kiérlelt formát nyernek, és egészében a feltételek megfelelõ biztosítása mellett nemcsak az elvi-elméleti követelményeket kielégítõ, hanem a valóságban ennek megfelelõen is mûködõ törvényt tudunk megalkotni.
Köszönöm megtisztelõ figyelmüket. (Taps.)
(11.30)