DR. BALSAI ISTVÁN (MDF): Köszönöm a szót. Tisztelt Országgyûlés! Kedves Képviselõtársaim! A Magyar Demokrata Fórum - személy szerint én is -szerette volna üdvözölni az új büntetõeljárásra vonatkozó törvény parlamenti vitájának megkezdését, amennyiben ennek a feltételei adottak lettek volna. Annál is inkább, mert tény - ahogy elhangzott miniszter úr expozéjában is, megalapozottan hivatkozott erre -, hogy valóban átíveli a kormányok munkáját egy ilyen nagy vállalkozás, és ezt abban a helyzetben mondhatom, mint aki ezt felügyeltem, valóban 1991-tõl kezdõdõen; a korábbi kormány mûködésének végén, utolsó hónapjaiban, már talán a választások kitûzésének ismeretében fogadta el azt a koncepciót, amelyet itt sokan, sokféleképpen idéznek.
Ennek a koncepciónak az elfogadását követõen, amennyiben lehetõségünk lett volna, természetesen arra gondolni sem merészeltünk volna, hogy a parlament néhány órás tárgyalás után egy több mint 600 szakaszból álló törvényt úgy fogadjon el, hogy elõtte nem mutatjuk be az Országgyûlésnek és nem alkalmazzuk azt a vitaformát, amelyre a Házszabály ilyenkor lehetõséget ad. Tehát még egyszer megismételve: a Magyar Demokrata Fórum szerette volna üdvözölni, de nem teheti ezt, és sajnos csatlakoznia kell az elõttem szólók véleményéhez - amit a bizottságban nem volt alkalmunk kifejteni, mert távol maradtunk különbözõ okokból -, hogy nem tudtuk volna támogatni az általános vitára való alkalmasságot.
Méltatlan és méltánytalan, úgy gondolom, az igazságszolgáltatási reformnak hívott nagy törvénykezés menetrendjében 1997. december 2-án hozzákezdeni egy több mint 600 szakaszból álló, valóban egy egész jogágat alapvetõen felölelõ és részleteiben is szabályozó törvény megtárgyalásához, méltatlan az Országgyûléshez is, a kormánypárti többséghez is méltatlan ez. Hiszen, tisztelt Országgyûlés, nagyon könnyû kiszámítani azt, hogy a parlament idei rendes ülésszakából néhány óra van hátra; még két tárgyalási nap és határozathozatalok, ebbõl néhány óra juthat a büntetõeljárás hatszáz-valahány szakaszának megtárgyalására. Majd ezt követõen, mivel törvény rögzíti az országgyûlési választások kitûzésének lehetséges idõpontját, azt hiszem, nem túlzás és nem merész jóslás arra gondolnom, hogy az 1998- as parlamenti ciklus nemigen lesz hosszabb egy hónapnál. Egy hónapban nyolc tárgyalási nap szokott lenni, a tisztelt Országgyûlés egyéb munkája mellett természetszerûleg nagyon könnyû azt elõrevetíteni, hogy még ezen kívül a részletes vitára és a szükséges, máig sem tisztázott ellentétek feloldására ennek az Országgyûlésnek további néhány órája lesz.
Tisztelt Országgyûlés! Ilyen körülmények között emlékeztetem önöket, a tisztelt elõterjesztõt, a kormányt, államtitkár urat arra, hogy mit mondott a Magyar Demokrata Fórum a kormányzati oldalról igazságügyi reformnak nevezett nagy törvénykezési eljárás kezdetén. Azt mondottuk - és igazolva látjuk az akkori gondolatunk tartalmi helyességét -, hogy nem lehet az igazságszolgáltatás minden szegletét, minden sarkát átépíteni úgy, hogy a dolgok természetes rendjébõl kiragadva, az egymásra rakodó feltételeket képezõ törvények közül bizonyos törvényeket elõbb tárgyalunk meg, mint az alapot képezõ eljárási törvényeket. Itt az eredmény, tisztelt Országgyûlés! Itt az eredménye annak, hogy elõször csináltunk szervezeti törvényt, többfokú bíróságot, ezzel kapcsolatos teljesen átalakuló jogi szabályozást. Itt az eredménye annak, hogy egy korábbi, 1995-ben általunk kifogásolt, úgynevezett gyorsítási csomag kapcsán bevezetett, azóta inkább negatív tapasztalatokkal övezett intézményrendszer valódi hatályosulását meg nem ismerve, sajnos olyan politikai cél szolgálatába állítódott az igazságszolgáltatás egészének ügye, amely fizikai értelemben megtárgyalhatatlanná teszi ezt a jelentõs kódexet, nemcsak a szakasz- számokat, hanem általában a hozzáfûzött következményeket is illetõen jelentõs súlyú kódexet; ahogy miniszter úr mondta, az alkotmányt követõen valóban talán az egyik legjelentõsebb - egyetértek ezzel a gondolattal -, az emberi jogokat, az alapjogokat, a legõsibb jogokat leginkább szabályozó kódexet.
Méltatlan ez a Magyar Országgyûléshez, és bár a vitában természetesen részt kívánunk venni, amennyiben lehetséges, módosító javaslatokat is elõ fogunk terjeszteni, mégis úgy gondoljuk, hogy még az alapvetõ gondolataink kifejtésére sem lesz megfelelõ idõ. Méltatlan ennek a tárgyalásnak az erõltetése, méltatlan a parlament munkájának csak töredékét fordítani erre, különösen annak a fényében, hogy tudjuk - ez is elhangzott a kisebbségi vélemény ismertetésekor -, a legutolsó pillanatig, sõt jelenleg is olyan kritikák kísérik a törvényjavaslatot a szakmai fórumok részérõl - hangsúlyozom tehát, nem politikai oldalról -, amely kritikák a két legilletékesebbnek, a Legfelsõbb Bíróság elnökének, valamint a teremben lévõ legfõbb ügyésznek a kritikáját, sõt ellenzését is magukban foglalják.
Tisztelt Országgyûlés! Kénytelen vagyok emlékeztetni arra, hogy azon a bizonyos nyári parlamenti ülésszakon, amikor a többi ide kapcsolódó és a bíróságokat és egyéb igazságszolgáltatási törvényeket érintõ csomagot tárgyaltuk, mindkét tényezõ, tehát a Legfelsõbb Bíróság elnöke és a legfõbb ügyész azt látta volna helyesnek, ha a meg nem vitatott és el nem döntött kérdések miatt, valamint az idõ hiányában egy átmeneti büntetõeljárási törvénymódosítás, novella születik, és ennek a törvénynek az elõterjesztését elfelejti a kormány. Ennek az álláspontnak a megváltoztatásáról én nem tudok. Arról tudok, hogy különbözõ észrevételekben és különbözõ fórumokon továbbra is bírálják ennek a parlamenti tárgyalásnak az erõltetését.
Én azt tudom, tisztelt Országgyûlés, hogy ez a törvény a sajátos magyar közjogi berendezkedés miatt nem tartozik a minõsített többséget igénylõ törvények közé, bár tartozhatna éppenséggel, de nem tartozik, mert az akkori politikai szándék, amely végigkísérte e parlamentarizmus lehetséges pilléreinek a kiépítését, nem látta olyannak - ezen kár most már vitatkozni.
(12.40)
Tehát ez egy úgynevezett feles törvény, egy olyan feles törvény, amely a kormánypárti képviselõk, még a kormánypártok egyik pártja képviselõinek szavazataival is könnyedén megalkotható. Kérdéses azonban, tisztelt Országgyûlés, hogy akkor, amikor valamennyi ellenzéki párt fenntartásokkal, tehát nem igenlõ szavazattal - vagy tartózkodással, vagy nemmel - szavazott az általános vitára való alkalmasságot illetõen, nyilván az idõpontot, az idõtartamot és mindent megfontolva, kérdéses, hogy hogyan fog mûködni az a törvény, mit fog a következõ Országgyûlés és a következõ kormány kötelezõnek elismerni abból, amit önök esetleg 50 százalék plusz 1 szavazattal eldöntenek, a jelen lévõ képviselõk számára tekintettel.
Kérdéses, és jól mutatja a helyzet inkább tragikus, mint komikus jellegét az, hogy kezemben tartom a kormány 2328/1997. számú, XI. hó 21-én, tehát alig egy hónappal ezelõtt hozott határozatát a Határozatok Tárából, amely azt tartalmazza, nem tudom, hogy milyen elõremutató számítások és hatásvizsgálatok alapján, hogy tulajdonképpen erre az ügyre... - tehát a büntetõeljárásról szóló törvényjavaslathoz kapcsolódó 1999-es - nem ezt a kormányt illetõ - költségigény több mint tízmilliárd forint.
Tisztelt Országgyûlés! Nyilván fog még errõl szó esni ebben a vitában. Tehát ez a kormány, aminek limitált mûködési tartama van... -
mert azért akármilyen választási eredmények lesznek, ennek a kormánynak a helyébe egy másik kormány fog lépni, akármilyen más, vagy hasonló, vagy eltérõ összeállításban, a korábbi kormány jogforrásai, határozatai nyilvánvalóan felülvizsgálatra és átértékelésre kerülnek. Ezt el kellett volna kerülni, ezt el lehetett volna kerülni, hogyha a tisztelt Országgyûlés méltóságának, a kormánypárti képviselõk lelkiismeretének, képviselõi minõségének és felelõsségének a tudatában ragaszkodott volna ahhoz, hogy legalább két fordulóban tárgyalja meg ezt a törvényt az Országgyûlés, és ha erre már nincsen idõ, akkor le kell mondani.
Nagyon sok törvényalkotásról le kellett mondani. Azt az érvelést, amely itt azt tartalmazta - az imént elõttem szóló képviselõtársam, de kormánypárti oldalról más is elmondta -, hogy a törvény megtárgyalása már önmagában garancia arra, hogy ebben az évtizedben vagy ebben az évezredben elkezdõdik ennek a kódexnek a szabályozása, szeretném már egyszer és mindenkorra kiûzni a kormánypárti képviselõk gondolataiból, amennyiben lehetséges és elfogadják - nemcsak akkor van valami megtárgyalva, amikor õk jónak látják. Nemcsak akkor érettek a feltételek valamire, és lehet, hogy az õ felfogásukkal szemben kevésbé adott feltételek között egy törvényjavaslat megtárgyalása több kárt okoz, mint amennyi elõny származik belõle.
Miért gondolják azt, tisztelt kormánypárti képviselõtársaim, az önöket követõ Országgyûlésrõl és annak felelõs kormányáról, hogy nem fog majd foglalkozni olyan kérdésekkel, amelyek a kormány programjában és az eddigi munkájában is - nyilvánvalóan az itt ülõ pártok mindegyikét mondhatom ilyennek - kiemelt szerepet és jelentõséget kapott? Miért fontosabb az, hogy pillanatnyi, remélt politikai hozadék alapján belekezdjünk egy - jelenleg is a szakma, az érintettek, az érdekeltek, a jogalkalmazók részérõl - nagyon sok szempontból vitatott, kidolgozatlan és nagyon sok kritikát megkapott javaslat mielõbbi elfogadásának az ügyébe?
Tisztelt Országgyûlés! Bevezetésként ennyit mindenképpen szükségesnek tartva, tulajdonképpen nincs másra lehetõség egy általános vita kapcsán és az elsõ felszólalóként a saját frakciómat illetõen, mint bebizonyítani azt, hogy ez a törvényjavaslat, bár igyekszik megfelelni az 1994-ben, az elõzõ kormány által megállapított koncepcióban foglalt elvárásoknak, nevezetesen annak a hármas elvárásnak, hogy már alapelveiben és természetesen intézményeiben is megfeleljen a jogállami követelményeknek, figyelembe véve a realitásokat, ne a XXI. század kérdéseire adjon választ, mert itt és most kell majd végrehajtani, tehát ebbõl induljon ki.
Továbbá vegye figyelembe azt az azóta, 1994 óta egyébként még csak elnehezült problémát, ami nemcsak a közvélemény, hanem általában az ország mûködõképessége szempontjából is már-már aggasztó, hogy a büntetõeljárások lassan már olyan bürokratikus elhúzódást és lassú folyamatot jelentenek - egyenlõségjelet téve: a büntetõeljárás egyenlõ egy lassú bürokratikus eljárással -, ami nemcsak az igazságszolgáltatás mûködésének a személyi nehézségeibõl adódik, hanem éppen az eljárások teremtette szabályozásból. Tehát ennek a másik követelménynek a figyelembevételét várta el a koncepció, továbbá természetesen azt az európai elvárást, ami a törekvéseinket és a sokat emlegetett jogharmonizációt foglalja magába.
Nos, minden elvárásnak eleget tenni - ennek a három, látszólag nem teljesen egymással harmonizáló elvárásnak eleget tenni - nagyon nagy munka. Ez lehet sikeres, és lehet kevésbé sikeres. Én úgy gondolom, hogy az elõttünk fekvõ törvényjavaslat a kevésbé sikerült és a nem elfogadható változatot tükrözi. Ha egy szóval kellene ezt a törvényjavaslatot minõsíteni, akkor azt lehetne rá mondani, hogy eklektikus. Ez jelenthetne éppenséggel jót is, mert más mûvészeti ágakból azt tudjuk, hogy egy eklektikus alkotás lehet szép, lehet sajátságos, és meghaladhatja azokat a stílusjegyeket, amelyeket egy több helyrõl összeszedett, több helyrõl tetszõ stílus ötvözeteként a magyar építõmûvészet kiváló példáival lehetne, nyilván mindenki tudja, megválaszolni.
Miért baj, hogyha valami eklektikus? Nem az a baj, hogy eklektikus, hanem az a baj, hogy az eklektikusságnak a rossz értelemben vett produktumával állunk szemben. Többféle, azonban szerves egésszé nem egységesülõ javaslatról van szó, egy olyan javaslatról, amiben elvarratlan szálak, össze nem illeszthetõ, nem kompatíbilis - ahogy szokták mondani - megoldások próbálnak újdonságokat ajánlani, megfelelõ meggyõzõ és valóban jól mûködõ részletszabályok nélkül. Én azt hiszem - az iménti, szocialista párti vezérszónoklatra utalok -, hogy nem erénye egy javaslatnak, hogyha a nyugat-európai vagy az angolszász jogrendszerbõl valamit tompítva, részleteiben vesz át. Vagy bevezetünk valamit, vagy ne vezessük be. A rosszul vádalkunak nevezett intézményt és a jól vádalkunak nevezett intézményt, mindkettõt jellemzi ez, de különösen plasztikus az óvadékkal kapcsolatos szabályozás.
Engedjék meg, hogy kiemeljem elsõ helyen az óvadékra vonatkozó szabályozást, és azt mondhassam a Magyar Demokrata Fórum vezérszónokaként, hogy ez a szabályozás tökéletes félreértése az óvadék intézményének. Az óvadék intézménye, ott, ahol ezt gyakorolják, és ott, ahol ennek nagy jelentõsége van, teljes egészében két dolgot jelent. Jelenti egyrészt azt, hogy igen, a vádlott elmegy a pénzéért a tárgyalásra, megjelenik az eljárási cselekményeknél, és lehetõleg egyfajta késztetése van - a saját vagyonának a védelme érdekében az ennél erõsebb retorziókat elkerülve - a büntetõeljárás sikerét, de legalábbis folyamatát nem meggátolni és ezt elõsegíteni.
Azonban az óvadéknak, tisztelt Országgyûlés, kedves képviselõtársaim, van egy másik, ennél sokkal fontosabb célja azokban az országokban, ahol ezt alkalmazzák. Az tudniillik, hogy ha mégsem megy el, ha kivonja magát az eljárás alól, akkor ne érezze magát a társadalom teljesen becsapva, ne álljon ott az állami igazságszolgáltatás, mint egy átejtett szereplõje az eseményeknek, hanem az óvadék összege legyen akkora, hogy legalább részlegesen, egyfajta kártalanításként szolgálva, a büntetõeljáráshoz fûzõdõ érdeknek megfelelve, a társadalmat legalább részben megnyugtassa, hogy ugyan elveszett a büntetéshez való igénye, nem tudja érvényesíteni az állami büntetõigényt, de legalább valami kárpótlás érte ezért.
Mi van ezzel szemben a javaslatban? Tisztelt Országgyûlés! Aki részletesen elolvasta, tudom, hogy ez nem várható el, és ezt valóban nem kritikaként mondom... - de kérem, felhívom a figyelmüket, olvassák el, hogyan szabályozza a javaslat az óvadékot. Az elkövetõ személyi és anyagi körülményeit, ezt a nagyon régi, az elmúlt rendszerhez fûzõdõ szociális szemléletet írja elõ a bírónak.
Milyen ügyekrõl van szó? Szerencsére fõbenjáró ügyekben az óvadék nem mûködik, tehát, mondjuk, gyilkossági ügyeknél - ha szabad ilyen laikus szóval itt élni, a tisztelt tévénézõk és rádióhallgatók kedvéért mondom - óvadékról nincsen szó, kérem, ne ijedjenek meg! Lesz viszont szó óvadékról olyan jelentõs vagyoni ügyeknél... - például a múlt héten kezdõdött meg a tárgyalása annak a bizonyos jogásznõnek és társainak az ügye, amely tipikusan olyan nagy értékû, különösen nagy értékû vagyoni hátrányra vagy értékre elkövetett tipikus, régi szóval: gazdasági bûncselekmény, ahol tulajdonképpen a sértett rendszerint a közpénzek, a közintézmények, az állampolgárok adófizetési morálja és így tovább. Ezeknél az ügyeknél lesz tehát az óvadék rendszeresen alkalmazható, hiszen a törvény ezekre rendeli el, vagy ezekre ajánlja föl mint újítást.
(12.50)
Ugyanakkor mit mond? Még egyszer mondom: az elkövetõ személyi és vagyoni körülményeit vegye figyelembe. Az adóeltitkoló, az adócsaló, a korrupciós ügyek elkövetõje, terheltje, gyanúsítottja - nem a bûnözõ, én nem esem ebbe a hibába - körülményeit, akivel szemben vádat emelnek. Mivel az a bûncselekmény lényege, hogy nem fizet adót, nincs vagyona, és nem lehet semmit sem lefoglalni, a bíróság majd ezt veszi figyelembe és azt, hogy büntetlen volt, tehát a személyi körülményeit - ez a két lényeges dolog -, s ezt követõen, ha a 700-800 millió forintra elkövetett bûncselekményt - de lehetne milliárdokat is mondani, ma már nincs is értelme a milliókat nagy számnak tekinteni - 20-30 ezer forintos óvadék lefizetése ellenében szabadlábon hagyva, az eljárás sikerét megoldottnak és megnyugtatónak látva, ezt fogja a bírói gyakorlat ebbõl a javaslatból kiolvasni.
Én tudom, hogy ez a Legfelsõbb Bíróság elsõ döntéséig fog csak remélhetõleg így funkcionálni, és nyilván lesz erre egy olyan jogegységi döntés, vagy hogy - most nem akarok jósolgatni, hogy megmondják, hogy nem errõl van szó, nem erre gondoltunk. Ez nem egy költségmentességi eljárás a polgári perekben. De miért nem errõl szól a törvény, tisztelt Országgyûlés? Miért ezt a gyermeteg - elnézést a kifejezésért - érvet fogja itt használni, hogy "az elkövetõ". Nem az elkövetett vagy a bizonyítani kívánó bûncselekményrõl van szó az óvadéknál? Sokkal inkább arról van szó, hiszen nem vitás, hogy Magyarországon általában a tett súlyához igazodik a büntetõeljárás kapcsán minden intézkedés, mondjuk a letartóztatás. Akkor az óvadék miért nem igazodik ahhoz, ami a szabadságelvonással járó kényszerintézkedésnek egyébként egy alternációja, akkor az óvadék miért egy más alapból indul ki? Akkor miért nem mondjuk a letartóztatásnál is azt, hogy az elkövetõ személyi és vagyoni viszonyait vegyük figyelembe, és a szegény embert ne tartóztassuk le, vagy fordítva?
Nos, ezt kiragadva, tisztelt Országgyûlés, nagyon rövid az idõm, azonban még egy rendkívül fonák dolgot szeretnék mondani. Nem kardinális kérdés, de jellemzõ a törvény elõkészítõjére: a fogadalom, a tanúvallomással kapcsolatos vadonatúj-régi intézmény renoválása. Mirõl is van szó? Azok kedvéért, akik - ismétlem: nem kötelezõen - nem olvasták el ezt a javaslatot: arról van szó, hogy az új kódex a tanúvallomásnak a bíróság elõtt tanúsított mûfaját egyfajta erõsítéssel, fogadalomtétellel kívánja komolyítani. Volt ilyen a magyar büntetõ perrendtartásban. Igen ám, de ennek megfelelõen a bûncselekményben is megmutatkozott az, hogy mit kell tennie annak, aki eskü alatti vallomásában hamisan vall. Jelenleg az elõterjesztõk nem gondoltak arra, hogy a Btk. ma csak a hamis tanúzást ismeri. Nem ismer olyat, hogy fogadalom alatt elkövetett hamis tanúzás. Akkor miért csinálunk ilyen díszítéseket, tisztelt Országgyûlés? A javaslat miért tartalmaz ilyen kitüntetõ figyelmet egy olyan intézménynek, amelynek nincs szankciója az anyagi büntetõjogban?
Tisztelt Országgyûlés! Csak távirati stílusban, tényleg csak szemezgetve, a sok mondandóval kapcsolatos körbõl kiemelve a lemondás a tárgyalásról intézményét, ami tulajdonképpen a valódi vádalku, nem pedig a korábbi esetekben már idézett rendelkezés, ahol a büntetõeljárásról mondanak le, és az egyéb érdekek kapcsán kerül sor mentességre. Nos, ennek a szabályozása - éppen tegnap volt szerencsém olvasni a legfõbb ügyész úr észrevételeit - már eleve magában hordozza azt, hogy ez ilyen szabályozás esetén nem lesz alkalmas a büntetõeljárás gyorsítására, arra, amit elvárnak tõle.
Mirõl is van szó? Arról van szó - kritika érte már az elõttem felszólaló valamelyik képviselõtársam részérõl is -, hogy a beismerõ vádlottal szemben csak ügyészi mérlegelés alapján, csak ügyészi jogkörként egy eljárást lehet kezdeményezni, amelyben a büntetési tétel alá szállításával egyébként a bírói gyakorlat által jól kimunkált és mindenféle szempontot figyelembe vevõ tényleges, reális büntetéshez közeli keret között kell meghatározni, és ha a vádlott ezt jónak tartja, elfogadja, a büntetést ilyen formán szabják ki. Azonban, tisztelt Országgyûlés, nagyon könnyû belátni, ha le kell szállni a nyolc évig terjedõ szabadságvesztés büntetésrõl a három évnél nem hosszabb ideig terjedõ büntetés kiszabásához igazodó mértékig, akkor nyilvánvaló, hogyha a másfél évet meghaladó szabadságvesztést fogja a bíró kiszabni, akkor a vádlott fellebbezni fog, és megy az eljárás a rendes keretei között; ha pedig a másfél év alatti, tehát a középértéket el nem érõ büntetést szab ki a bíróság, akkor a vádhatóság fog fellebbezni.
Az imént hivatkoztam a legfõbb ügyész úr véleményére, õ például azt szeretné, tegnap olvastam, ha ilyen esetekben nem három, hanem legalább négy év lenne. Már megjelenik egy igény egy észrevételben, ami már elõre mutatja, hogy mi lesz majd a vádhatóság álláspontja olyan esetekben, amikor saját kezdeményezéseként egy lemondásos eljárásra fog indítványt tenni. Az lesz nyilván az álláspontja, hogy minél szigorúbb legyen az ítélet. Ennél a megoldásnál, tisztelt Országgyûlés, sokkal korrektebb megoldás lenne az, ha tényleg megállapodhatna a vádlott védõje és az ügyész, a közvádló abban, hogy pontosan milyen ítélet az, amelyet elfogadnak. Semmi rendkívüli dolog nem történik, hiszen a tárgyalásról való lemondás a bíróságot is ilyen értelemben olyan helyzetbe hozza, hogy nem tárgyalást tart, a beismerõ vallomás és néhány kisebb kör után végeredményben egy nyilvános ülésen hozott végzéssel döntenek a kérdésben. Nem tudom pontosan, lehet hogy ítéletet kell hozni, de az tény, hogy a határozat nem a tárgyalás keretei között történik. Ebben az esetben garancia lenne arra, tisztelt Országgyûlés, hogy ez mûködne, hatékony lenne, valóban nagyon sok energiát és idõt megkímélne és más, nem ilyen ügyekre fordíthatóvá tenne.
Tisztelt Országgyûlés! Nagyon kevés idõmbõl nem jutott a részletesebb érvelésre a tévesen vádalkunak nevezett, a büntetõeljárástól való eltekintés intézményének nehézségeire és a már elõre látható problémáira; nem jutott idõ annak a szemforgató megoldásnak a részletezésére, hogy amikor egyfelõl emberi jogokat kérünk számon a büntetõeljárástól, miért nem biztosítja valóban a védõi jogokat, miért tér vissza egy olyan kõkorszaki megoldáshoz, hogy a védõ indítványozhat a nyomozó hatóságnak kérdésfeltevést. Ezen már, hála Istennek, túl vagyunk, a büntetõeljárás eljutott odáig, hogy a védõ közvetlenül kérdezhet a tanútól. Most visszatérünk ahhoz a bizonyos Visinszkij-szemlélethez, hogy a nyomozó hatóság dönt majd benne, hogy felteheti-e a védõ a kérdést. Gondolom, ezt nem lehet elõrelépésnek tekinteni. (Az elnök poharát megkocogtatva jelzi az idõ leteltét.) Lejárt az idõm.
Köszönöm figyelmüket. A többit majd még részletesen kifejtjük. (Taps.)