KÕSZEG FERENC (SZDSZ): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Köszönöm a szót. A külföldi utazásról szóló törvény elfogadásának a jelentõsége leginkább talán abban áll, hogy a Magyar Országgyûlés törvényt alkot a külföldre utazásról, amelyben leszögezi, hogy az ország elhagyása, az ország idõleges vagy végleges elhagyása alapjog, és ugyanilyen módon alapjog az országba való visszatérés; magyar állampolgárt senki nem korlátozhat abban, hogy az országba bármikor visszatérjen.
Ez nyilvánvalónak, evidenciának tûnik ebben a pillanatban, voltaképpen a rendszerváltás óta, 1990 óta így van ez - mégis jó, hogy egy törvényben jelenik meg, egy törvény ezt kimondja. Jó azért, mert mindannyian visszaemlékezhetünk rá, hogy az útlevél megadása, nem megadása volt éveken át az egypártrendszer parancsuralmi rendszerének egyik fontos eszköze az emberek szabadságának korlátozására, az emberek zsarolására. Akkor, amikor embereket politikai okokból már csak viszonylag ritkán zártak börtönbe, akkor is fennállt az a félelem mindenkiben, hogy ha nem tanúsít az egypártrendszer viszonyai között lojális magatartást a kormányzattal, a párttal szemben, akkor megtörténhet az, hogy nem kap útlevelet. Ezt az alapvetõ szabadságjogot lehetett a legkönnyebben korlátozni. A demokratikus ellenzék megrendszabályozásának is ez volt az egyik fõ eszköze. Akkor, amikor már viszonylag szabadon lehetett külföldre utazni, tehát pontosabban valamikor régebben kivételes kegy volt a külföldre utazás, aztán késõbb már ez a kegy kevésbé kivételes volt, de végig, tulajdonképpen egészen a rendszerváltásig, az új alkotmány elfogadásáig mindig is kegy maradt, akkor éppen ez volt az a kegy, amit elvettek azoktól, akik szembefordultak a rendszerrel. És tudjuk azt, milyen könnyû volt olyan határozatokat hozni, amelyek azt mondták, hogy kiutazása közérdeket sért, és ezzel a határozattal szemben semmiféle jogorvoslati lehetõség nem volt.
Azt hiszem, még az úgynevezett szocialista viszonyok között igen liberálisnak számító utolsó, a Grósz-kormány által hozott útlevéltörvény is fenntartotta azt a lehetõséget, hogy a külföldre utazás jogától tulajdonképpen bárkit meg lehetett fosztani. Azt hiszem, hogy nemcsak az én kivételes élményem, hanem nagyon sokak közös élménye az, hogy amikor kifelé mentünk az országból, akkor is szorongtunk, hogy vajon kijutunk-e, és amikor befelé jöttünk, akkor is szorongtunk, hogy nem ér-e bennünket valami retorzió. Azért nem hiszem, hogy ez csak kivételes, úgynevezett ellenzéki élmény volt, mert nagyon sok emberrel beszéltem, akik mind átélték azt, hogy amikor a határra érnek befelé jövet vagy kintrõl jövet, egyszerre kiszolgáltatottjaivá válnak egy hatalomnak, amelynek a ténykedéseit nem tudják átlátni. Tehát még egyszer azt mondom: nagyon pozitív dolog az, hogy lesz egy olyan törvény, amelyik elsõ szakaszaiban kimondja, hogy a külföldre utazás és a külföldrõl való hazatérés alapjog. És ezt nem úgynevezett captatio benevolentiae-ként, nem azért mondtam, hogy utána bíráló megjegyzéseket tegyek, hanem komolyan gondolva, mert azt hiszem, hogy ez tényleg jelentõs dolog.
Hogy most már rátérjek arra, ami nem egyértelmûen nyeri meg az ember tetszését, mindenekelõtt talán azt érdemes megemlíteni, hogy e törvény elõkészítése elég hosszú idõn át folyt, meg is kérdezték különbözõ szakemberek, politikusok, képviselõk véleményét a törvénytervezetrõl, a törvény koncepciójáról. Úgy látszik azonban, hogy a jelen pillanatig, tehát a törvény elfogadását közvetlenül megelõzõ pillanatokig nem sikerült kideríteni azt, mit is jelent az, hogy "útlevélhatóság". A törvényjavaslat útlevélhatóságról beszél, nem mondja meg azonban azt, hogy mi ez az útlevélhatóság, milyen hatóság, milyen szervezeti keretek között mûködik, hogyan biztosítható ebben a mûködésben a fellebbezési jog. Utal arra a törvényjavaslat, hogy az útlevéllel kapcsolatos, az útlevél meg nem adásával kapcsolatos kivételes határozatot az államigazgatási eljárás általános szabályai szerint lehet megfellebbezni, ennek az elbírálása aszerint történik - de nem derül ki az sem, hogy melyik a fellebbezési hatóság.
Azt hiszem - talán nem árulok el titkot -, azt sejtem legalábbis, hogy e mögött a tisztázatlanság mögött egy máig tartó hatásköri huzakodás áll. Nevezetesen annak a kérdése, hogy rendõri hatóság lesz- e az, amely az útleveleket kiadja, vagy megmarad a jelenlegi formában polgári civil hatóságként. Ez a vita tulajdonképpen a Bokros-csomag elfogadásakor már egyszer lezajlott, akkor a személyazonossági igazolvány kiadásáról volt szó. A még korábban, azt hiszem, 1992-ben elfogadott törvény szerint 1996. január 1-jétõl kezdve az önkormányzatok feladata lett volna a személyazonossági igazolvány kiállítása. Akkor néhányan - kormánypárti, szabaddemokrata képviselõk - felvetettük, illetve bírálólag megemlítettük azt, hogy visszás dolog, hogy az általunk õszintén, szívbõl támogatott Bokros-csomagba bele van pakolva valahogy az az indítvány, az a javaslat, hogy a személyi igazolvány kiállítása mégiscsak maradjon a rendõrségnél. Egyrészt az volt a véleményünk, hogy ez a kérdés nem tartozik azokra a gazdasági intézkedésekre, amelyeket a Bokros-csomag tartalmazott, másrészt az volt a véleményünk, hogy nem helyes az, hogy a rendõrség hatásköre kiterjed, megmarad a civil államigazgatási ügyintézésnek ezen a területén is.
Ugyanez mondható el az útlevél-kiállítás kérdésérõl. Az útlevél- kiállítás sem rendõrségi, rendészeti feladat elsõdlegesen, hanem civil államigazgatási feladat. Azt gondolom, a törvénynek világosan ki kellene mondania, hogy ez egy polgári közigazgatási szerv feladata a Belügyminisztérium szervezeti rendszerében, akár integráltan abban, akár külön hatóságként, de mindenképpen polgári hatóságnak kell az útlevélügyekkel foglalkoznia.
A dolog jelentõségét az növeli meg, hogy itt nemcsak a magyar állampolgárok útlevelérõl van szó. Az a hatóság, amely az útleveleket intézi, az a közigazgatási hatóság feltehetõleg egyúttal számos tartózkodási engedéllyel, illetve elsõsorban bevándorlási engedéllyel kapcsolatos kérdést is kell hogy intézzen. Márpedig azt gondolom, hogy a nem rendészeti és rendõri kérdést jelentõ külföldiek magyarországi tartózkodása, de mindenekelõtt a bevándorlási engedélyek kérdése ugyanúgy, mint ahogy az állampolgárság kérdése, civil belügyminisztériumi hatósági feladat, ugyanúgy a bevándorlási engedélyek kiadásának kérdése is civil hatósági feladat, nem rendõri feladat. Ezért azt gondolom, hogy a törvénynek világosnak, egyértelmûnek kell lennie abban, hogy az útlevél-ügyintézés csak akkor válik rendõri feladattá, ha valaki hamis útlevelet használ vagy lopott útlevelet használ, tehát ha bûncselekményt követ el az útlevéllel kapcsolatban.
(18.40)
A másik kérdés a diplomata útlevél, szolgálati útlevél kérdése. Itt köztudottan vitákat kavart az, hogy a képviselõk megtarthatják-e, megtartják-e diplomata útlevelüket vagy nem, vagy pedig szolgálati útlevélre válnak jogosulttá. Ebbe a vitába nem mennék bele, nem is tartom egészen az Országgyûlés tekintélyéhez méltónak, hogy az Országgyûlés szenvedélyesen vitatkozzon egy olyan elõjogról, amely a képviselõket illeti meg; jóllehet kétségtelen az is, hogy az Országgyûlés tekintélyét is csorbíthatja, ha az országgyûlési képviselõ kevesebb jogosítvánnyal rendelkezik, mint mondjuk, egy külügyminisztériumi tisztviselõ.
Az általánosabb probléma azonban maga a szolgálati útlevél kérdése. Valóban, a rendszerváltás pillanatában - és nem is csak a magyar rendszerváltás pillanatában, hanem abban a kivételes pillanatban, amikor Európában megszûntek az egypártrendszerû diktatúrák - született egy nemzetközi ajánlás egy párizsi konferencián, amely azt mondta, hogy az utazás szabadságának, a turizmus, a gazdasági, személyes kapcsolatok szabadságának biztosítása alapjoga és alapvetõ érdeke Európa népeinek és az egész emberiségnek.
Ehhez képest folyamatosan vízumkötelezettségek bevezetése történt, és számos olyan korlátozó intézkedésre került sor - nem elsõsorban Magyarországon, hanem Európa-szerte, világszerte -, amelyek visszavesznek ennek az alapelvnek az érvényesülésébõl. Emellett természetesen lehet biztonsági, gazdasági, közbiztonsági érveket felhozni, de mindenesetre azért tudomásul kell venni, hogy itt egy hét- nyolc év elõtti álomnak a nem megvalósulásáról, korlátairól van szó.
Ami konkrétabban a szolgálati útlevél kérdését illeti, sajnos az embernek be kell látnia, hogy a jelen helyzetben a szolgálati útlevél elfogadása nem mellõzhetõ, ugyanis ezt a dolgot megelõzte az, hogy Magyarország éppen azért, hogy egyes országokkal - itt elsõsorban a harmadik világ országairól és a volt Szovjetunió országairól van szó - szemben bevezethesse a vízumkényszert, számos kétoldalú egyezményt kötött, amelynek mindegyike azt mondja ki - van ilyen egyezmény Kazahsztánnal, Grúziával, Üzbegisztánnal, Türkmenisztánnal, de Kínával is -, hogy ezekkel az országokkal szemben Magyarország vízumkényszert alkalmaz. Az egyezmények természetesen viszonosak, tehát ezek az országok is vízumkényszert alkalmaznak Magyarországgal szemben.
A vízumkényszer azonban azt jelenti, hogy fontos, hivatalos érdekbõl utazó embereknek az utazása is meg van nehezítve. Ezek a nemzetközi egyezmények vagy kétoldalú egyezmények mind tartalmaznak olyan kitételt, hogy a vízumkényszer nem vonatkozik a szolgálati útlevelekre. Ahhoz, hogy ezeket az évekkel ezelõtt - voltaképpen már az elõzõ kormány alatt is és a jelenlegi kormány alatt is - megkötött kétoldalú egyezményeket érvényesíteni és használni lehessen, kénytelenek vagyunk bevezetni a szolgálati útlevelet, vagyis kénytelenek vagyunk bevezetni egy olyan útiokmányfajtát, amely az állampolgárokat két kasztra osztja: azoknak a kasztjára, akik jogosultak a szolgálati útlevélre, és azoknak a kasztjára, akik nem jogosultak rá.
Persze azon is el lehet gondolkozni, és érdemes is elgondolkozni, hogy ez a vízumkényszer és az ehhez kapcsolódó szolgálati útlevélre való jogosultság valóban szolgálja-e a közbiztonsági érdeket, hiszen nem kell hozzá nagy életismeret és nagy fantázia, eléggé nyilvánvaló, hogy éppen azokban az országokban, amelyekkel szemben biztonsági érdekbõl szükségesnek tartjuk a vízumkényszer bevezetését, nem különösebben nehéz szolgálati útlevelet vásárolni. Nem hamis szolgálati útlevélre gondolok, amit szintén nem olyan nehéz elõállítani és vásárolni, hanem valódi szolgálati útlevélre, mert hiszen a hatóságok nem olyan tisztakezûek mindenütt, hogy kizárt legyen, hogy akár egy maffiózó szolgálati útlevelet kapjon. Mint ahogy saját bûnügyi krónikánkból is kiderül az, hogy egy Magda Marinkónak megvolt a letelepedési engedélye, amelynek az elnyeréséért nem egy esetben magyar nemzetiségû külföldiek is hosszú ideig kénytelenek küzdeni, és nem is biztos, hogy hozzájutnak. Más külföldi bûnözõkrõl is kiderült, hogy azért nem utasíthatók ki - habár nem bizonyítható, de alaposan feltételezhetõ, hogy súlyos bûncselekményekben vannak benne -, mert letelepedési engedéllyel, illetve bevándorlási engedéllyel rendelkeznek.
Ezek a dolgok tehát viszonylag könnyen kijátszhatók. Mint ahogy bevezettük Kínával szemben a vízumkényszert, kivéve a szolgálati útlevéllel rendelkezõket. Azt is tudjuk, hogy a Magyarországon mûködõ kínai üzletemberek egy része nagy kínai állami kereskedelmi vállalatok alkalmazottjai, és azért alapítottak itt kft.-t - tulajdonképpen azt gondolom, hogy helyesen -, mert ilyen módon akarja Kína fenntartani a gazdasági cserekapcsolatait, üzleti kapcsolatait, kiskereskedelmi kapcsolatait Magyarországgal. Ezek az emberek is, akik kínai állami vállalatok megbízásából alapítanak Magyarországon kft.-t, természetszerûen rendelkeznek szolgálati útlevéllel.
Nagyon helyesen a magyar törvény elég szigorúan szabja meg, hogy melyek azok a közfunkciók, amelyek betöltõi megkaphatják a szolgálati útlevelet. Remélem és úgy legyen, hogy ez így is marad, és nem fog a dolog felpuhulni. (Az elnöki széket dr. Kóródi Mária, az Országgyûlés alelnöke foglalja
el.)
Bauer Tamással együtt tettünk egy javaslatot, amely egy kicsit nehezítené ezt a felpuhulást. Örülnénk, ha az elõterjesztõ támogatná ezt. Nevezetesen arról van szó, hogy azt mondjuk, ne csak a diplomata útlevélben legyen benne a diplomata rangja, hanem mindenfajta szolgálati útlevélben legyen benne az a jogcím, amely az illetõnek a jogosultságát a szolgálati útlevélre megalapozza. Ez talán a törvények kijátszását, a kiskapuk megtalálását egy ici-picit megnehezíti.
Még ehhez a kérdéshez, a vízumpolitika kérdéséhez tartozik a másik megjegyzésem. Azt mondja a törvény, hogy az útlevélrõl törvénynek kell rendelkeznie, ellenben úti okmányok kormányrendelet alapján is kiadhatók. Ha pusztán arról van szó, hogy a mûködést hogyan lehet egyszerûsíteni, akkor ezt megint csak helyeselni lehet. Csakhogy ugyanakkor az is igaz, hogy az utazóknak egy igen jelentõs része nem útlevéllel, hanem egyéb úti okmánnyal utazik. A törvényben egy szó sincs a kishatárforgalomban való határátlépést lehetõvé tevõ úti okmányról. Amikor felvetõdött politikai véleményként, mintegy politikai ötletként a vízumkényszer bevezetése a szomszédos országokkal szemben, akkor soha egy szó nem volt arról, hogy ugyanakkor létezik a kishatárátlépõ úti okmány, és éppen azokon a területeken, éppen annak a lakosságnak a számára, amelyet helyesen vagy nem helyesen, hamisan, megalapozottan vagy nem megalapozottan azzal szoktak gyanúsítani, hogy jelentõs része van a feketekereskedelemben, a határ menti csempészforgalomban, amelyrõl azt szokták mondani, hogy ellepi az északkelet-magyarországi piacokat, éppen ez a népesség ezzel a kishatárátlépõ igazolvánnyal lépi át a határt.
A dolog humorához tartozik az is, hogy ezeket a kishatárátlépéssel kapcsolatos egyezményeket Csehszlovákiával, a Szovjetunióval, Jugoszláviával kötöttük meg, tehát csupa olyan országgal, amelyek már nem léteznek. Ezek az országok már nem léteznek, de az egyezmények megmaradtak és öröklõdtek, tehát a jogutód államokkal kötött egyezményként mûködnek. Felvetõdik a kérdés, hogy olyan viszonyok között, amikor mindenki rendelkezhet világútlevéllel, van-e egyáltalán valamiféle értelme annak, hogy ilyen kishatárútlevelek a továbbiakban is létezzenek.
(18.50)
A törvény ezzel nem foglalkozik, tehát errõl tulajdonképpen nem is kell döntenünk, de éppen azért, mert a törvény lehetõvé teszi, hogy a kormány olyanfajta úti okmányokat állapítson meg, hozzon létre vagy töröljön el rendelettel, amilyeneket akar, mégiscsak érdemes most itt, a parlamentben errõl beszélni, hogy ez is egy meggondolandó kérdés az útlevéltörvény meghozatala, vitája idején.
Végezetül pedig egy igen fontos problémáról szeretnék még beszélni egészen röviden, néhány mondat erejéig. Azt gondolom, hogy ennek a törvénynek rendelkeznie kellene arról - legalábbis felhatalmazást kellene adnia a kormánynak arra -, hogy létrehozzon egy olyan úti okmányt, amely az életvitelszerûen és jogszerûen Magyarországon tartózkodó, de nem hontalan külföldiekrõl szól. Ugyanis rendezett a helyzete azoknak, akiket a genfi egyezmény értelmében menekültként ismernek el - vagy legalábbis rendezett lesz néhány hónap múlva, amikor hatályba lép a remélhetõleg holnap megszavazandó menedékjogi törvény. Boldogulhatnak azon kevesek is, akik hontalan státuszban vannak, ugyanis õk is kaphatnak útlevelet. Csakhogy rengeteg ember él Magyarországon, itt ragadt menedékesek, itt tartózkodó olyan külföldiek, akik nem utasíthatók ki politikai okból üldöztetésük veszélye miatt, akiket a menedékjogi törvény befogadottként fog elismerni - és mindenféle egyéb külföldi is -, akiknek az eredeti, a hazájukból származó úti okmányuk lejárt, a hazájuk diplomáciai képviselete nem hajlandó kicserélni vagy meghosszabbítani ezt az úti okmányt, ugyanakkor a honossági státuszból, az állampolgársági kötelékbõl sem bocsátja el õket.
Például sok-sok éve élnek Magyarországon itt maradt arab országokbeli diákok, hiába kérik a követségüket, hogy hosszabbítsák meg az útlevelüket, hiába kérik, hogy bocsássák el õket az ország állampolgárságából, egyik sem történik meg. Ez azt jelenti, hogy semmiféle úti okmányhoz nem tudnak hozzájutni, és egyszerûen nem tudják elhagyni Magyarországot, vagy ha elhagyják, akkor véglegesen, csakhogy nincs hová menniük, legfeljebb abba az országba, ahol veszélyek fenyegetik õket. De nemcsak arab és harmadik országból való emberek kerülhetnek ilyen helyzetbe, hanem például Szerbiából származó magyar nemzetiségû emberek is, akik, mondjuk, eljöttek a szerbiai katonai szolgálat elõl, nem akarnak visszamenni, mert nem bíznak olyan nagyon a Milosevics által megadott amnesztiában, itt akarnak maradni, de nem jutnak hozzá, és valószínûleg nem is jogosultak a menekült státuszra - azonban igen sokan megkapták ezt közülük, tulajdonképpen a hatóságok érthetõ emberi és dicséretes jóindulata következtében, anélkül, hogy jogosultak lettek volna a menekült státuszra -, és egyszerûen addig, ameddig nem lesznek magyar állampolgárokká, addig semmiféle úti okmánnyal nem fognak rendelkezni.
Persze lehet erre azt mondani, hogy vajon melyik ország fogja elfogadni ezt az úti okmányt. Azt gondolom, hogy ez egy ilyen külföldiek útlevele, és hadd tegyem hozzá, hogy számos ilyenfajta úti okmány létezik a világban, például a német vagy az osztrák területen is, részben Fremdenpanak - tehát külföldiek útlevelének -, hol Paersatznak, útlevélpótló igazolásnak hívják õket. Ezekbe az igazolványokba, útiokmányokba általában vízum kell, és természetesen minden állam döntésétõl függ, hogy megadja-e a vízumot. Ha azonban ez egy olyan okmány, amellyel vissza lehet térni Magyarországra, akkor semmi különösebb oka nincs annak, hogy egy tisztességes, külföldi állampolgárságú polgárnak akár egy itteni követség meg ne adja.
Tehát azt gondolom, hogy számos emberen segítünk, humanitárius oka is van, és egy joghézagot is megszüntetünk akkor, ha ezt a törvényt és ezen törvény vitájának az alkalmát felhasználjuk arra, hogy ezt a régóta vajúdó problémát - ami tulajdonképpen nem is érthetõ, hogy miért vajúdik olyan régóta - most megoldjuk, és megteremtsük ezt az útiokmány fajtát.
Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok soraiban.)