KÕSZEG FERENC (SZDSZ): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Valamikor, nem is olyan nagyon régen, a pártállam igazságszolgáltatásban volt egy szigorú hierarchiája a tárgyalás szereplõinek. A csúcson állt az ügyész, aki a vádat képviselte, alatta a bíró, még alatta a védõ, természetesen legalul a vádlott, és az ártatlanság vélelme nem volt igazán komolyan vehetõ.
Csak hogy az anekdotikus, emlékezõ hangot folytassam, visszaemlékszem arra, hogy egyszer érdekelt résztvevõje voltam egy úgynevezett tárgyi eljárásnak. Akkor, amikor nem indítottak büntetõeljárást valamilyen cselekmény miatt, de a házkutatás során lefoglalt tárgyakat - szamizdatokról volt szó - el akarták kobozni, akkor azt egy tárgyi eljárás keretében tették meg. A tárgyalás egyébként zárt volt - mondom, mint érdekelt vehettem részt a tárgyaláson -, és a védõ elég meggyõzõen bizonyította, hogy nemcsak szamizdatokat vittek el, hanem egy csomó egyéb iratot is, amelyeknek semmi közük nem volt az illegális kiadványokhoz; úgyhogy a bíró végül olyan végzést hozott, hogy ezeket vissza kell adni. Az ügyésznõ kiesett a szerepébõl, és azt mondta: "Na de bírónõ! Hogy tetszik ezt képzelni?" Mire a bírónõ tulajdonképpen "beletalált" a szerepébe, és azt mondta: "Én vezetem a tárgyalást vagy ön?" De ez egy kivételes gikszer volt, általában, az esetek nagy részében a papírforma érvényesült, és a bíróság - különösen, ha politikai színezetû is volt az ügy - helyt adott a vádirat állításainak.
Természetesen a rendszerváltással ebben nagy változások állottak be, ugyanakkor azonban a büntetõeljárás réges-régi struktúrája kevéssé változott mindeddig. Úgyhogy, azt hiszem, ennek a büntetõeljárási kódexnek az elõterjesztése igen jelentõs fordulat a magyar igazságszolgáltatás történetében. Ez a törvény lényeges módon változtatja meg a büntetõeljárás szerkezetét, a bírósági eljárás szerkezetét a büntetõügyekben, és jelentõs mértékben közelíti azt egy nyugati, egy angolszász modellhez, létrehozza tulajdonképpen a kontradiktórius eljárást.
Azt gondolom, hogy ennek a törvénynek a legfontosabb újítása ez; a hatálybalépésétõl kezdve a tárgyalás szereplõi tulajdonképpen egyenrangú küzdõfelekké válnak, akik között a bíró valóban bíróként fog helyet foglalni, és a vád képviseletének meg a védelem képviseletének kell megvívnia a harcot, kinek-kinek a maga igaza bizonyításáért.
(18.10)
Tehát az, hogy egy hosszú folyamat eredményeként ez a törvényjavaslat elkészült és megszületett, igen jelentõs pozitívuma az igazságügyi kormányzat és a szakma munkájának, s mondom én ezt tisztelettel, mint szakmán kívüli.
Vannak további jelentõs erényei is a törvénynek. Ilyen a nyomozási bíró alakjának a megjelenése. Ez is régi reformkövetelése a büntetõjogászoknak. Emlékszem jól, amikor az elõzõ ciklusban arról folyt a vita, hogy az ügyészség maradjon-e független, akkor felvetõdött, hogy ha a nyomozási bíró intézménye és egyáltalán az igazságszolgáltatás, a tárgyalásvezetés függetlensége és törvényessége megfelelõ személyi és törvényi garanciákkal lenne biztosítva, akkor volna elfogadható, hogy az ügyészség a kormány függõségébe kerüljön. Azt gondolom, ez most is így van, és lehet, hogy a következõ lépés az lesz, hogy egy alkotmányreform keretében ezt is megoldja a parlament. Megoldja, miután ez a törvény remélhetõleg elfogadásra kerül, és valóban tartalmaz igen jelentõs eljárási garanciákat.
Tulajdonképpen némileg ehhez kapcsolódik a másik dolog, ami még érthetõbb és számomra még fontosabbnak tûnik, ez pedig a pótmagánvád intézménye. Éppen azért, mert az ügyészség zárt és hierarchikus szervezet, nagyon sokszor találkozott az ember azzal - egy jogvédõ szervezet munkatársaként meg különösen sokszor találkozott azzal -, hogy miközben elvben a büntetõeljárás a vádlott számára biztosítja a fair trialt, a sértett számára ez nagyon sokszor nem volt biztosítva. Nem volt biztosítva például olyan esetekben, amikor rendõri bántalmazás volt a gyanúsítás tárgya, tehát amikor a sértett egy állampolgár volt, a többnyire meg sem nevezett gyanúsított pedig egy bántalmazó vagy kényszervallatást elkövetett rendõr. Ilyenkor nagyon sokszor lezárult az eljárás azzal, hogy nem lehet százszázalékosan bizonyítani, hogy a kényszervallatás vagy a bántalmazás megtörtént, tehát az ügyész ebben az ügyben nem képviseli a vádat. Mindez a döntés a nyilvánosság kizárásával történt. A jogvédõ szervezetek mindig azt gondolták, hogy ez nincs így jól, mert lehet, hogy a bíróság elõtt sem sikerülne százszázalékosan bizonyítani, hogy a rendõr elkövette azt a bántalmazást, amivel gyanúsítják, de mégis szerencsésebb lenne, ha szakmai és a tágabb nyilvánosság elõtt folyna az eljárás. Így viszont az történik, hogy az ügyészség a maga rendszerében lezárja az ügyet, és a sértettnek, valamint a sértett képviselõjének nincs módja arra, hogy megvívjon az ellenkezõ állásponttal. Ezért azt gondolom, hogy a pótmagánvád intézménye - ha tényleg úgy fog mûködni, ahogy az ember reméli - nagyon jelentõs kiegészítõjévé válik a büntetõeljárásnak.
Ehhez érdemes még hozzátenni - ugyancsak a törvény abszolút pozitívumai között - azt, hogy a sértett jogosítványai jelentõsen megnõnek, a sértetti képviselet jelentõsen megnõ. Továbbá azt is, hogy az elõzetes letartóztatás kritériumai szigorodnak, tehát nem olyan egyértelmû, hogy valakit elõzetesbe lehet tenni. Továbbá az is hozzátartozik ehhez, hogy megjelentek az elõzetes letartóztatást kiváltó intézmények, mint az óvadék, a lakhelyelhagyási tilalom és így tovább.
Mindazonáltal nem jelentkeztem volna szólásra, ha csak pozitívumokat akarnék mondani, mert a törvény elõkészítésében részt vettek és a törvényhez hozzászólók ezt nagyjából megtették; általában az a benyomásom, hogy pozitív volt a törvényjavaslat fogadtatása. Ugyanakkor azonban természetesen megfogalmazódtak kritikák is. Nem ebben a pillanatban vagy nem akkor fogalmazódtak meg, amikor a törvény szövegét olvasva erre a felszólalásra készültem, de például jogvédõ szervezetek még a múlt év végén rendeztek egy szakmai vitát, amely alapján a Társaság a Szabadságjogokért nevû szervezet egy anyagot is készített, amely elkerült a képviselõkhöz, s amely - természetesen elismerve a törvényjavaslat pozitívumait - azokra a dolgokra hívja fel a figyelmet, amelyekben a garanciák a büntetõeljárásban megítélésük és megítélésem szerint nem érvényesülnek kellõképpen.
Az egyik dolog, amirõl néhány szót szeretnék mondani, csak félig tartozik ennek a törvénynek a szabályozási körébe, mert részben a rendõrségi törvény módosítását igényelné. Azonban mégis érdemes szót ejteni róla itt is, mert voltaképpen ennek a törvénynek az elfogadása kapcsán, azt hiszem, nem lehetetlen a zárórendelkezések között - mint ahogy ez nagyon sok esetben elõfordul - néhány szakaszt a rendõrségi törvénybõl is módosítani. Valószínûleg nem lehet mindent megoldani egy ilyen módosítással, de néhány problémát talán rendezni lehet.
Amit valószínûleg nem lehet megoldani, az az, hogy a büntetõeljárás és a rendõrségi törvény hatálya között van egy szürke zóna. Amikor a rendõrségi törvény vitája folyt, már akkor is felvetõdött, hol is kellene ezt szabályozni, nevezetesen mindazt, ami a büntetõeljárás elõtt történik, a bûnmegelõzéstõl kezdve a felderítésig. Igazából semmiféle nyilvános írott szabálya nincs annak, hogy milyen jogosítványokkal rendelkezik a rendõrség a bûnmegelõzési tevékenység és a felderítés során; pontosabban nem egészen igaz, amit mondok, mert a bírói engedélyhez kötött titkos eszközök használatával kapcsolatban természetesen vannak törvényi elõírások. De tudjuk, azt csak a naiv telefonáló képzeli, hogy a legnagyobb veszély, ami õt fenyegeti, hogy lehallgatják a telefonját. Valójában sokkal nagyobb beavatkozás lehet a magánéletbe, akár a követés, a titkos megfigyelés, a hálózat telepítése és így tovább, tehát mindazok a dolgok, amelyek természetesen indokoltak akkor, ha a bûnfelderítés érdekeit szolgálják, de nagyon könnyen válhatnak parttalanná, zaklatóvá, és teremthetnek olyan helyzetet, hogy az állampolgárokról tudtukon kívül információk tömege keletkezik. Azt gondolom, ezt valahol, nyilván nem a törvény-elõkészítésnek ebben az állapotában, de akár a rendõrségi törvénynek egy, majd a nem túl távoli jövõben esedékes módosítása során rendezni kellene.
Amit azonban most is lehetne rendezni, az az elõállítással kapcsolatos rendõrségi jogosítványok kérdése, ezek ugyanis szorosan kapcsolódnak a büntetõeljáráshoz. Ugyanis az a helyzet, hogy a rendõrségi törvény felsorolja azokat az okokat, amelyek miatt az állampolgár elõállítható. Ezek között vannak olyanok, amelyek tulajdonképpen nem érintik a büntetõjogot, mert ha azért állítanak elõ egy állampolgárt, hogy a személyazonosságát megállapítsák, azon lehet vitatkozni, hogy ez elegendõ indoka-e a szabadság ilyen mérvû korlátozásának - a német rendezés szerint például ez önmagában nem elegendõ indok, de semmiképpen nem büntetõeljárási kérdés -; ellenben, ha azért állítják elõ az állampolgárt, mert valamivel gyanúsítják, holott nincs meg az alapos gyanúja a cselekménynek - tehát nem tetten érik, hanem valamilyen laza gyanú van vele kapcsolatban -, és akkor kerül sor az "elszámoltatás"-ra, amit semmiféle törvény és jogszabály nem ismer - ez a rendõrségi szleng -, tehát tulajdonképpen egy olyan fajta kihallgatás, amely valójában nem kihallgatás.
(18.20)
Nem kihallgatás abban az értelemben, hogy nem felel meg az eljárási szabályoknak, nem elõzi meg a Miranda-elvnek megfelelõ figyelmeztetés, nevezetesen az, hogy amit mond, az felhasználható ellene. Nem teszi lehetõvé azt, hogy az elõállított ügyvédi segítséget hívjon, ugyanakkor azonban az sem derül ki, milyen minõségben kérdezik meg: mint egyszerû állampolgárt, mint potenciális gyanúsítottat, mint esetleges tanút. Mindez nem derül ki, és tulajdonképpen mégiscsak valami vallomást tesz, amit a nyomozás során majd fel fognak használni.
Azt gondolom, indokolt volna a törvény elfogadása kapcsán a rendõrségi törvényt olyan módon kiigazítani, módosítani, hogy benne legyen: az elõállítottat - amennyiben személyazonosságának megállapításán túl valamilyen cselekményre sor kerül, tehát valójában kihallgatják - ugyanúgy megilletik az eljárási garanciák, mint azt, akivel szemben ténylegesen megindult a büntetõeljárás. Attól tartok, ez a javaslat némi ellenállásba ütközik, de azt gondolom, az eljárási garanciák érdekében szükséges volna ilyenképpen módosítani a javaslatot, és ebben a formában elfogadni.
A másik dolog, amirõl beszélnék még, az az, hogy tudom, a törvény- elõkészítés során heves viták voltak arról, hogy megmaradjon-e az elõzetes letartóztatás rendõrség általi végrehajtása. A törvényjavaslat egy kompromisszumos megoldásra jutott annyiban, hogy továbbra is megengedi az elõzetes letartóztatottnak rendõrségi fogdában való fogva tartását, ugyanakkor ennek idejét gyakorlatilag két hónapban korlátozza, mert 30 napig lehet fogva tartani, és ez kétszer 15 nappal meghosszabbítható. Nem hiszem, hogy ne kerülne sor ilyen esetekben a meghosszabbításra, tehát két hónapig a rendõrség fogdájában lesz az elõzetesen letartóztatott.
Tulajdonképpen ez a rendõrségi fogva tartás egyre inkább ellenkezik az európai gyakorlattal. Tudomásom szerint már a volt szocialista országok gyakorlatával is ellenkezik, ahol egyre inkább átállnak arra, hogy ne a rendõrségi fogdában legyenek fogva tartva a gyanúsítottak.
Itt volt '94-ben a CPT, a kínzás és embertelen bánásmód leküzdésére létrejött Európa tanácsi szervezet, amely több rendõrségi fogdát látogatott meg, és sok tekintetben negatív képet adott az ott tapasztaltakról. Azt írták, hogy a legtöbb esetben az érintett személyek azt állították, hogy miután a kezüket a hátuk mögött összebilincselték, meggumibotozták, öklözték, pofozták vagy rugdalták õket a rendõrtisztek. A küldöttség úgy találta, hogy az esetek egy részében az állításokat alátámasztották az orvosi jelentések.
(A jegyzõi széket Gulyás József foglalja el.)
Hasonló eredményre jutott a Magyar Helsinki Bizottság és az Alkotmány- és Jogpolitikai Intézet megfigyelõ csoportja, amelyek sokkal hosszabb idõt tudtak ilyen megfigyeléssel tölteni. Az 1996-os év során igen nagy számban kerestek fel rendõrségi fogdát az egy ügyvédbõl, egy orvosból és estenként egy szociális munkásból álló, általában három tagú megfigyelõ csoportok. Kérdõíves vizsgálatot is folytattak, 470 anonim módon kitöltött kérdõívet használt a két szervezet a végsõ jelentésének az elkészítéséhez. Természetesen lehet azt mondani - ahogy a rendõrség mondja is -, hogy a bántalmazásokról, kényszervallatásokról szóló állítások csak képzelgések, csakhogy olyan nagy számban fordulnak elõ, és olyan életszerûen mondják el és írják le a fogva tartottak a bántalmazásukat és a kényszervallatásokat, hogy nehéz azt mondani, hogy ebbõl semmi sem igaz.
Éppen a mai újságban olvasható az a rendõri nyilatkozat, miszerint kényszervallatásra azért sem szokott sor kerülni, mert hiszen a gyanúsított a bíróság elõtt visszavonhatja vallomását. Ez igaz, csakhogy a tapasztalat, a bírósági tapasztalat is az, hogy ez nem sokat ér. Egyrészt azért, mert a kényszervallatás során olyan információk jutnak a nyomozók birtokába, amelyekre aztán a bizonyítást lehet építeni, de azért sem, mert a bíróságok általában ezeket a kijelentéseket - amelyek akkor, tehát hónapokkal az esemény után nem bizonyíthatók - nem szokták figyelembe venni. Vagy ha netán figyelembe veszik is - errõl az esetrõl a Legfõbb Ügyészség e tárgyú vizsgálata számol be, tehát amikor a bíró szignalizál, hogy a vádlott a bíróság elõtt hitelt érdemlõen beszélt arról, hogy a vallomását kényszer hatására tette -, akkor elkerül az ügye az ügyészségi nyomozóhatósághoz, és az meg megállapítja, hogy nem bizonyítható a kényszervallatás; holott az adott esetben látlelet van egy dobhártyarepedésrõl, amelynek az eredetét a vizsgálat valahogy nem kutatja.
No, errõl nem a vérfagylalás kedvéért szóltam, kevesen is vagyunk ahhoz, hogy igazán vérfagylalni lehessen. Nem azért mondom ezt, hogy a rendõrségrõl kialakult ilyen vagy olyan képet negatív irányba befolyásoljam, hanem azért, mert az a véleményem, hogy mindezeket a dolgokat nem lehet kiküszöbölni akkor, ha ebben a tekintetben nem történik jogszabályi változás, pontosabban, ha nem kerül sor a voltaképpeni törvényszöveg következetes alkalmazására. Hiszen a jelenlegi jogszabály is azt mondja, hogy az elõzetesen letartóztatottat büntetés-végrehajtási intézetben kell fogva tartani, kivételesen azonban fogva tartható a rendõrségi fogdában is. Nos, ezt a kivételes lehetõséget kellene megszüntetni. Ehhez nyilvánvaló idõ kell, tehát a hatálybalépést ebben a vonatkozásban úgy kell megállapítani, hogy az átállásra meglegyen a lehetõség.
Hiába mondja a törvény, hogy ez kivételes dolog. A jelenlegi helyzet az, hogy 1996. december 31-én 6708 személy volt elõzetes letartóztatásban, ami tulajdonképpen iszonyatosan magas szám, ha a fogva tartottak összlétszámára gondolunk. Ez azt jelenti, hogy a fogva tartottaknak 30 és 40 százaléka ítélet nélkül van letartóztatásban, és ezeknek 48 százaléka volt rendõrségi fogdában. Tehát végül is azt lehet mondani, hogy az elõzetes letartóztatottak mindegyike a rendõrségi fogdában kezdi, és elég hosszú idõt tölt el ott. Ugyancsak ennek a vizsgálatnak a tanúsága szerint, a kérdõíves felmérés szerint a rendõrségi fogdában átlagosan 57 napot töltenek a fogva tartottak. Ez azt jelenti, hogy azzal, hogy ez a törvény most formálisan leszûkíti az idõt 60 napra, azzal igazából szinte semmiféle változást nem ér el, mert hiszen a ténylegesen fogdában töltött idõ jelenleg is az átlagot véve a jelen helyzetet rögzíti. Természetesen tudom, és találkoztam is nem egy fogva tartottal, aki hét-nyolc hónapja van rendõrségi fogdában, és ilyen értelemben és ilyen szempontból pozitív a törvénynek ez a szûkítése.
Ez azért volna nagyon jelentõs - még akkor is, ha azt mondjuk, hogy a törvénynek csak ez a része lépjen hatályba három év múlva -, mert hiszen tudjuk azt, hogy a rendõrség, a Belügyminisztérium éppen azért, mert tudomásul vette azokat a jogos kritikákat, amelyek a rendõrségi fogva tartás körülményeit illették, jelentõs anyagi ráfordításokkal akarja korszerûsíteni a rendõrségi fogdákat. De ha ez a rendõrségi fogva tartás tulajdonképpen egy kivételes dolog, és akár elfogadott, akár nem, akár sor kerül most ennek a javaslatnak az elfogadására, akár nem, azért hosszú távon mindenképpen a múlt, mert az európai integráció folyamatában ennek vége lesz. Tehát meg fog szûnni a rendõrségi fogva tartás, mert nem szokás az Európai Unió országaiban sem.
(18.30)
Nagyon sok mindenrõl lehetne még beszélni, de nem tenném meg, csak egyetlen kérdéskört érintenék még. Azt hiszem, az SZDSZ részérõl lesz más hozzászólás is olyan dolgokról, amelyek ebben az állásfoglalásban megjelentek. Például az adatvédelmi kérdésekrõl, az egészségügyi adatok felhasználásáról a büntetõeljárásban, azt gondolom, Mészáros István kollégám gyakorló ügyvédként is fog beszélni. Tehát most erre én nem térnék ki.
Egy dologra szeretnék még utalni. Nevezetesen arra, hogy azt tudjuk mindannyian, többek közt az állampolgári jogok országgyûlési biztosának erre vonatkozó jelentésébõl is, hogy milyen hátrányban vannak azok a gyanúsítottak, akiknek nincs módjuk arra, hogy megfizessék az ügyvédet. A helsinki bizottság vizsgálata is azt mutatta ki, hogy azoknak a gyanúsítottaknak, akiknek meghatalmazott ügyvédjük volt, 8 százaléka mondta azt, hogy még nem találkozott a védõjével, holott már számos nyomozati cselekményen ment keresztül. Azoknak a gyanúsítottaknak azonban, akiknek kirendelt védõjük volt, a 44 százaléka nem találkozott még a védõjével a megkérdezés idején a fogdában. Igen gyakran elõfordul, hogy a kirendelt védõ elõször a tárgyaláson látja a gyanúsítottat. De most ez nem tartozik ide, ezt az ügyvédi törvénynek kellene valahogy rendeznie.
Lehet, hogy az a jó ötlet, amelyet Gönczöl Katalin javasolt, ez a közvédõ intézménye. Az azonban tény, hogy egyre több olyan szervezet van, társadalmi szervezetek, nem kormányzati szervezetek, amelyek igyekeznek a fogva tartás körülményeit nyomon követni, tehát igyekeznek a gyanúsítottnak mint sértettnek segítséget nyújtani. De kezdenek már létrejönni olyan szervezetek is - kétségtelen, hogy a karitatív tevékenység egy sajátos módja ez -, amelyek éppen az alkotmányosság és az esélyegyenlõség nevében, a valóban bûnt elkövetett gyanúsítottaknak próbálnak jogi segítséget nyújtani. Annak azonban, hogy ezt ténylegesen megtehessék, különbözõ akadályai vannak. Egyrészt az ügyvédséggel kapcsolatos akadályai, például az a probléma, hogy ha egy társadalmi szervezet fizeti az ügyvédet, természetesen a gyanúsítottat egy ügyvéd képviseli és egy ügyvéd védi, de a szerzõdést vele nem a gyanúsított köti és az anyagi terheket sem õ vállalja, hanem egy társadalmi szervezet, akkor tulajdonképpen hogyan lehet ezt jelezni, lehet-e ezt jelezni. Mert szerte a világban ez a szokás, hogy vannak ilyen szervezetek, és ezek jogosultak arra, hogy ezt jelezzék, míg itt az ügyvédi kamarának az véleménye, hogy az ügyvéd valamiféle jogosulatlan reklámtevékenységet fejt ki azzal, hogy jelzi azt, hogy õ nem pusztán egy gyanúsított ügyvédje, hanem valamely, esetleg tekintélyes társadalmi szervezet képviselõje is.
De ez sem olyan kérdés, amit itt kellene rendezni. Azt azonban itt kellene rendezni - mint ahogy a menedékjogi törvényben, a határõrségi törvényben is benne van már az, hogy ama törvények hatálya alá tartozó személyek jogosultak jogi tanácsadásra, jogsegélyre -, valahogy ebbe a törvénybe is helyes volna belevenni, hogy legalább írásos tájékoztatót kapjanak, illetve a fogva tartók legyenek kötelesek valamilyen írásos tájékoztatót adni azon szervezetekrõl, amelyek ilyen ingyenes jogsegélyt nyújtanak a gyanúsítottaknak, akár mint sértetteknek, akár egyszerûen mint gyanúsítottaknak.
Továbbá az is szükséges volna, hogy ezeknek a szervezeteknek, illetve ezen szervezetek ügyvéd munkatársainak lehetõségük legyen arra, hogy egy elõzetesen már a kezükben lévõ meghatalmazás nélkül elsõ alkalommal találkozzanak a gyanúsítottal, akinek a létezésérõl esetleg csak egy újsághírbõl értesültek, és amennyiben az illetõ igénybe kívánja venni a szolgáltatásukat, akkor erre mód legyen. Ugyanis - és ezt utolsó mondatként mondom - találkoztunk olyan példával, hogy a fogdamegfigyelõk szeme láttára bántalmaztak két külföldi állampolgárságú személyt, tehát egyértelmûen három tanúja volt a bántalmazásnak. Másnap az ügyvéd odament, hogy megkérdezze a bántalmazottat, kívánja-e, hogy ellássa a sértetti képviseletét, és csodák csodája, az illetõ már nem volt a fogdában, annak ellenére, hogy a rendõrség állítása szerint erõszakos jellegû garázdaság miatt állították elõ. Nem is volt többé elérhetõ, nem is mondták meg a címét sem, azt mondták, hogy személyiségi jogai védelmében a címe nem hozzáférhetõ, majd ha az idézésre bejön a rendõrségre, akkor találkozhat vele az ügyvéd és akkor megkérdezheti, felteheti neki ezt a kérdést. Csodák csodája, nem jött be az illetõ az idézésre, több idézésre sem jelent meg, ugyanakkor tudomásom szerint a rendõrség nem rendelte el sem a körözését, sem az elõállítását, elfogatóparancsot sem adott ki. Tehát az illetõ eltûnt, mert a bántalmazásoknak általában ritkán van tanúja, de ha esetleg kivételesen mégis van, akkor, úgy látszik, gondoskodnak arról, hogy legalább sértettje ne legyen.
Köszönöm szépen. (Bauer Tamás tapsol.)