KELLER LÁSZLÓ népjóléti minisztériumi államtitkár: Köszönöm szépen. Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselõ Asszony! Természetesen itt most nemcsak interpellációs kérdés hangzott el, hanem egy propaganda értékû bejelentés is. Erre csak annyit szeretnék mondani, hogy eddig sem sérült a nyugdíjas társadalom joga, és a kormány ezután is mindent megtesz azért, hogy a nyugdíjasok a törvényes juttatásukat értelemszerûen megkapják. (Közbeszólások az ellenzéki padsorokból.)
A Pénzügyminisztériumban - mint minden minisztériumban - a kormányzati ciklus végén jelentõs értékelõ, elemzõ munka folyik. Ennek kapcsán természetes, hogy a szakértõk a saját tárcájuk szemszögébõl értékelik az elmúlt négy év eseményeit, és megpróbálják vázolni a folytatás alternatíváit. Mivel az egészségügy a pénzügypolitika szempontjából az államháztartás egyik nagy alrendszere, semmi megütköznivaló nincs azon, ha ezen a területen mûhelymunkák, szakértõi tanulmányok készülnek, és erre nem is kell senkinek a tárcán kívülrõl külön megbízást adnia. A népjóléti tárcánál is készültek és készülnek ilyen tanulmányok. A saját mûhelymunkáink egyikével rövidesen megismerkedhet képviselõ asszony is, ha mint a parlament szociális és egészségügyi bizottságának tagja elfogadja meghívásunkat a március 4-ei egészségügyi fórumra. Az egészségpolitikára az a nem könnyû feladat hárul, hogy egyensúlyt találjon az egymásnak ellentmondó igények között, és ezért illúzió volna azt hinni, hogy egyetlen lépéssel megoldhatók az egészségügy gondjai.
Ami a kérdéseire adandó választ illeti, az elsõ és harmadik kérdésre együttesen válaszolok. A jelenlegi tárca nem támogatja az egymással versengõ biztosítók létrehozását, és fontosnak tartjuk, hogy fennmaradjon az egészségügyben a közfinanszírozás dominanciája. Nem támogathatjuk az egészségügy kettészakadását gazdag és szegény egészségügyre. Nemzetközi tanulmányok tanulsága szerint a költségek féken tartásának egyetlen racionális módja a közkiadások dominanciájának fenntartása.
(15.40)
A közvetlen lakossági hozzájárulás további bõvítését mi nem tartjuk célravezetõnek, ugyanakkor ha valaki az átlagosat meghaladó hotel körülmények között kíván gyógyulni, akkor az ehhez szükséges többletforrást saját magának kell biztosítania.
A második kérdésre a válaszom - ami az utak választását illeti -: nincs egyedül üdvözítõ, egyszerû, átvehetõ megoldás. A gazdaság, a kultúra jellegzetességei, a hagyományok és a meglévõ értékek figyelembevétele nélkül nemhogy mûködõ, de elfogadható reform sem képzelhetõ el a magyar egészségügyben. Az egészségügy átalakításának folytatásában tehát nincs királyi út, magunknak kell kidolgoznunk továbbra is saját utunkat.
Ami pedig a negyedik kérdésre adandó választ illeti: ha a háztartások jövedelmeinek és kiadásainak differenciálódásából indulunk ki, akkor nyilván csak azt lehet célul kitûzni, hogy a növekvõ különbségek miatt bekövetkezõ esélyegyenlõtlenséget tudatosan mérsékeljük. Miközben a társadalmi szolidaritás alapján joggal várható el, hogy mindenki járuljon hozzá az egészségügy fenntartásának költségeihez, csak az lehet követhetõ cél, hogy a gyógyulás lehetõségét mindenki számára biztosítsuk.
Utolsó kérdésére pedig a válaszom: alapvetõ érdekünk, hogy fékezzük az ellátottság egyenlõtlenségeinek növekedését, fenntartsuk az ellátás biztonságát. Mivel tudjuk azt, hogy az ellátórendszer szerkezete és kihasználtsága nem felel meg a lakosság korösszetételébõl és megbetegedési viszonyaiból adódó szükségleteknek, úgy kell az ellátórendszert átalakítani, hogy a hatásosabb, gazdaságosabb mûködés ne jelentse a gyógyításra rászorulók, kedvezõtlen jövedelmi viszonyok között élõk csoportjának kiszorulását az ellátórendszerbõl.
Kérem, fogadja el válaszom, és folytassuk a vitát március 4-én. Köszönöm szépen. (Taps a bal oldalon.)