KELLER LÁSZLÓ népjóléti minisztériumi államtitkár: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! A kormány, hasonlóan a törvényjavaslatot beterjesztõ képviselõkhöz, fontosnak tartotta és fontosnak tartja ma is, hogy törvény által legyen biztosítva nemcsak az érzék- és mozgásszervi károsodással élõk, valamint értelmi fogyatékosok, hanem valamennyi, egészségében károsodott személy számára az esélyegyenlõség.
A törvényjavaslat elõkészítése a kormányban 1997 tavaszán vett olyan lendületet, ami már reményt biztosított arra, hogy belátható idõn belül beterjeszthetõ törvényjavaslat készüljön el. Számos nyitott kérdés merült fel az egyeztetések során. Mivel a szándék a törvényjavaslat benyújtása volt, ezért úgy indult el a jogszabály szövegjavaslatának kidolgozása, hogy néhány nyitott kérdésben még nem foglalhatott állást a kormány.
Elõször is le szeretném szögezni, hogy a most folyó vita tárgyát képezõ törvényjavaslat - úgy, ahogy arra Szigeti képviselõtársam utalt - a Népjóléti Minisztériumban készült, 1997. november 26-án lett véglegezve. Ezt a törvénytervezetet azonban nem tárgyalta, nem tárgyalhatta meg a kormány, mert a koncepcionális viták akkor még nem zárultak le, és nem is zárulhatnak le, mert a társadalmi vita - ellentétben azzal, amit képviselõ úr állított - még nem zárult le. Éppen a koncepcionális viták mutatnak rá arra, hogy a kormány érdemben foglalkozott az üggyel.
Tisztelt Ház! Konszenzus van abban, hogy a sérült embereket megilletõ jogok érvényesítése elõl az állam nem hátrálhat meg. Egyetértés van abban is, hogy keretbe kell foglalni a már megalkotott törvényeket, és ki kell tûzni a következõ évtizedek legfontosabb feladatait.
Mi az eltérés tehát a képviselõk által benyújtott törvényjavaslat és a kormány által elfogadott koncepció között? A különbségek és okaik három csokorba foglalhatók össze:
Ez a most tárgyalandó törvényjavaslat - tehát amit a képviselõk nyújtottak be - túlságosan szûk kört határoz meg az esélyegyenlõség érdekében támogatást igénylõk oldaláról. Áttekintve a hazai helyzetet és a nemzetközi jogi normákat, ajánlásokat, meggyõzõdésem, hogy nem védhetõ az az álláspont, amely megkülönbözteti a hátrányos helyzetûeken belül a fogyatékosokat és az egészségkárosodott, de nem fogyatékos embereket. Ugyanis nem feledkezhetünk meg az õ problémáikról sem! Itt nem arról van szó, hogy mindenkit ide kívánunk sorolni; csak arról, hogy súlyos gondokkal az egészségkárosodott emberek is küszködnek! Például egyes súlyos rákmûtéten átesett honfitársaink ugyanúgy joggal várják el a közösségi segítséget és megértõ, befogadó magatartást, mint egy vak vagy mozgássérült ember.
Az érintettek megosztása, sorrendbe állítása, az erõsebb jogérvényesítéssel rendelkezõk elõbbre engedése ebben a kérdésben az eredetileg humánus és demokratikus célt gyengítené. Ezért úgy döntött a kormány, hogy a törvény hatálya terjedjen ki mind a fogyatékos, mind az egészségkárosodott emberekre. Ez a döntés tehát nem taktika, hanem alapvetõ politikai felismerés és értékválasztás volt - és ennek szellemében nyújtotta be a kormány a tisztelt Házhoz az õ saját koncepcióját.
Tisztelt Képviselõtársaim! A törvénytervezet egyes feladatok megvalósításához megalapozatlan határidõket jelölt meg. Tekintettel arra, hogy ez a tervezet a Népjóléti Minisztérium fiókjából lett kiemelve, állíthatom, hogy a megfogalmazás pillanatában nem rendelkeztünk azokkal a szükséges felmérésekkel és számításokkal, amelyek alapján felelõsséggel megállapítható, hogy az egyes célkitûzések mikorra teljesíthetõk. Ezek a határidõk a fogalmazás során alkalmazott technikai számok, "telefonszámok" voltak. Azóta - hangsúlyozom: nem teljes körû - költségbecslések ugyan már készültek, de ezekre még nem alapozható egy átfogó törvényalkotás. Például az egészségügyi intézményhálózat költségigénye teljesen hiányzik az idézett számításokból; vagy a munkaügyi feladatok pénzügyi kihatása a rokkantsági rendszer átalakításának pontos ismerete nélkül jelenleg meghatározhatatlan.
(20.40)
Azt is jeleznem kell, hogy az indítványt benyújtó képviselõtársaink a részeredmények idézése során nem adták össze a tárgyi környezetre és a pénzbeli ellátásra vonatkozó költségbecsléseket sem. A helyzet ismeretében ezért úgy döntött a kormány, hogy át kell tekinteni az egyes feladatokat, majd a költségek és források ismeretében kell a határidõket reálisan meghatározni.
Olyan szabályozást sem tart a kormány felvállalhatónak, ahol csak az elvi kötelezettségek jelennek meg határidõ és felelõsség nélkül. Több évtizedes lemaradásokat nem tudunk néhány év alatt felszámolni. Lépni kell, de megalapozatlan határidõkkel nem szabad komolytalanná tenni ezt a fontos kérdést. Nem kívánunk látszatmegoldásokat sem, a régen volt ifjúsági törvény látszatmegoldásaihoz hasonló megoldásokkal nem szabad a választások elõtt formálisan kipipálni egy olyan fontos kérdést, mint az esélyegyenlõség biztosítása. De, tisztelt Ház, utalhatnék arra is, hogy mit jelentett például az elmúlt ciklusban úgy elfogadni a közalkalmazotti törvényt, hogy annak megalkotása során a megfelelõ fedezetrõl az akkori Ház, sajnos, nem gondoskodott.
Végezetül arról szeretnék beszélni, miért gondolja a kormány, hogy az esélyegyenlõség és a foglalkozási rehabilitáció összefügg. A kormány alapvetõen fontos kérdésnek tartja az érintettek foglalkoztatási feltételeinek javítását. Ebbõl is egyértelmûen következik, hogy az esélyegyenlõségrõl szóló törvény, illetve a rokkantak, a megváltozott munkaképességûek ellátásairól, rehabilitációjáról szóló törvények egymásra épülõ, egymást kiegészítõ, egymással összehangolt intézményrendszert, támogatási formákat kell hogy megvalósítsanak. Nem húzható egyértelmû határ, hogy hol kezdõdik az egyik törvény hatóköre és hol a másiké. Aki egészségkárosodott, lehet egyszerre rokkant is. Amit az egyik törvénnyel adunk, nem vehetjük vissza a másikkal, vagy nem mutathat egymásra a két törvény úgy, hogy érdemi megoldás egyik helyen sem születik.
Nem tekinthetõ indokoltnak két minõsítõ intézmény kiépítése sem - ez a törvényjavaslat önálló szervezetre tesz javaslatot -, mert sok tekintetben ugyanazokra a szakemberekre van szükség, ha súlyos hátrányokkal küzdõ embertársunkról van szó, mint ha kisebb nehézségek leküzdése a feladat.
A benyújtott törvényjavaslat részben még számos helyen párhuzamos intézmények kiépítésére tesz javaslatot, ami költséges és felesleges, a szükséges forrásokat célszerûbb a valódi akadálymentesítés érdekében koncentrálni.
A rokkantsági rendszer átalakításának fõ elveit az Országgyûlés tavaly meghatározta. Az eltelt idõszak alatt az érintettek bevonásával széles körû munka kezdõdött. Meggyõzõdésem, hogy az összehangolás miatti késedelem mindkét törvény tartalmát javítja. Ha azonban a parlament ebben a ciklusban mégis el kívánja fogadni az esélyegyenlõségrõl szóló törvényt, akkor a rokkantsági rendszer átalakításával szervesen összefüggõ kérdéseket e késõbbi törvény hatálya alá kell utalni.
Még két vitatott kérdésrõl legvégül: nincs egyetértés abban, hogy kell-e új közalapítványt létrehozni, amely ellátja mindazokat a területi feladatokat, amelyeket a törvény végrehajtása igényel. Az is kérdéses, hogy vajon államigazgatási feladat ebben az esetben telepíthetõ-e közalapítványhoz. Vita folyik az új pénzbeli ellátásról, támogatási formákról. Az a szándékunk, hogy miközben új támogatási formák is megjelennek a törvényjavaslatban, aközben a jelenleg elaprózott támogatási rendszert is átalakítsuk.
Tisztelt Ház! Mindezek alapján kérem képviselõtársaimat, olyan értõ kézzel és érzõ szívvel nyúljanak ehhez a törvényjavaslathoz, hogy elkerüljük a formális, látszatmegoldásokat, de a választásokra való felkészülés hevében ne kergessünk illúziókat, és ne tegyünk felelõtlen ígéreteket sem. A kormány kész megadni minden szakmai segítséget ehhez a munkához.
Köszönöm figyelmüket.