DR. SURJÁN LÁSZLÓ (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Én most megpróbálok úgy viselkedni, hogy egy parlament plenáris ülésén vagyunk és ott egy törvénytervezetet tárgyalunk. Tehát nem abból indulok ki, hogy esetleg mégsem fogjuk ezt tárgyalni.
Évekkel ezelõtt a Margit-híd közelében lévõ egyik élelmiszerüzletet csak lépcsõkön át lehetett megközelíteni, s egy élelmes, a mozgássérültek ügyében elkötelezett ember kezdetleges farámpát helyezett el. Nagy volt az öröm mind a mozgássérültek, mind a babakocsit toló kismamák, fiatalasszonyok számára, akik így be tudtak menni az üzletbe. Nagy volt az öröm egészen addig, amíg a hatóság az engedély nélküli építményt el nem távolította. Az volt az érzésem, hogy most a Népjóléti Minisztérium játssza el ezt a hatóságot. Lehet, hogy kezdetleges farámpával állunk szemben, lehet hogy ez egy félkész törvény, magam is fogok kifogásolni benne számos dolgot, de azt gondolom, hogy ezt a régi, még jóval a rendszerváltás elõtti hibát nem kellene megismételnünk most.
(21.00)
Ebben a kis történetben egyébként nagyon sok minden benne van, amiért a magyar társadalomnak szégyenkeznie kell. Olyan egyszerû dolgokra gondolok, mint hogy hány autós áll be a mozgássérülteknek fönntartott parkolókba. És itt most nem forintokról van szó és nem új rámpákról: olyan törvényt kell alkotnunk, amely odahat, hogy megváltozzék az egész kérdéskörre vonatkozó gondolatrendszerünk, hogy a fogyatékkal élõ embertársainkra hogyan nézünk, miként nézünk. Ez a legfontosabb kérdés, és ez az, amiért például a Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Szövetsége nagyon markánsan kiáll - gondolom, minden frakció megkapta a levelüket -, hogy hozzuk meg a törvényt és tegyük távolabbra mindazt, ami pénzbe kerül, mert nem ez a lényeg, egy egész más frontáttörésrõl van szó.
Azt gondolom, hogy itt nekünk, a '94-ben megválasztott képviselõknek nehéz tükörbe néznünk, mert méltatlan és tisztességtelen volt az a huzavona, amelynek során ez a törvénytervezet ide került a Ház elé. A beterjesztést, majd a tárgysorozatba-vételt, sürgõsséget, napirendre tûzést elutasítók nem átallták érzelmesen mélységes egyetértésükrõl, részvétükrõl biztosítani azokat, akikrõl ez a törvényjavaslat szól.
De, tisztelt képviselõtársaim, beszédem elsõ tétele: fogyatékossággal élõ embertársainknak nem részvétünkre, hanem arra van szükségük, hogy mi részt vegyünk az õ életükben, hogy õk részt vehessenek a mi életünkben - tehát nem részvét, hanem részvétel. Soha nem jutunk egyrõl kettõre ezen a téren, ha nem fogjuk fel: tökéletes ember nincs, nincs senki, akinek valamely képessége ne lenne kevésbé fejlett, mint másoké. Valaminek mindannyian híjával vagyunk - ez az érem egyik oldala. A másik pedig az, hogy a legfogyatékosabb ember is ember, igen sok képessége azonos, sõt, jó néhány fejlettebb az úgynevezett épekéhez képest, tehát semmiképp nem rekeszthetõk ki a társadalomból. Nem alamizsnára, nem szociális segélyre, hanem emberi jogaik érvényesítésére van szükségük.
A fogyatékosságot sokan a mássággal azonosítják, és toleranciát sürgetnek. Én másképp szeretném megfogni: a másság helyett az azonosságot hirdetem. Mindannyian fogyatékkal élõk vagyunk, csak néhányunknál - az Egészségügyi Világszervezet adatai szerint a magyar hússzal szemben tíz százalékunknál - ezt könnyen észre lehet venni. Ezt most nem azért mondom, hogy terjesszük ki 10 millió magyarra ennek a törvénynek a hatályát, hanem hogy azt érzékeltessem, mi módon kell azonos talajra helyezkednünk a fogyatékkal élõkkel ahhoz, hogy megváltozzon, alapvetõen megváltozzon ez az ország. És ha máskor nem, az emberi élet vége felé mindannyian meg fogjuk tapasztalni, még a képességeikre leggõgösebbek is, hogy egyre több fogyaték jelenik meg az életünkben.
A fogyatékos embernek nem arra van szüksége, hogy a másságát elviseljük, hanem hogy õt gondjával, bajával elfogadjuk annak, aki, azaz embertársunknak. Közismert, hogy Roosevelt elnök tolószékbõl irányította az Egyesült Államokat. Felesége mondta: egészen egyszerûen úgy bántunk vele, mintha teljesen normális ember lenne, amilyennek látszani akart elõttünk.
De még tovább kell menni: a fogyatékos embernek egyes képességei hiányoznak, mások azonban adottak, s mint említettem, fejlettebbek is lehetnek az emberiség átlagánál. Kötelességünk segíteni, hogy ezeket a képességeket a lehetõ legnagyobb mértékben kifejleszthessék, azaz ne csak annak fogadjuk el a fogyatékost, aki, hanem annak, akivé lehet. Goethe mondta: ha az embert olyannak vesszük, amilyen, tulajdonképpen rosszá tesszük, de ha olyannak vesszük, amilyennek lennie kell, akkor azzá tesszük, amivé lehetne.
Nincs most idõ áttekinteni, hogy az emberiség hogy jutott el a fogyatékossággal kapcsolatos mai nézeteihez - bár ez is megérne egy beszédet -, arról azonban szólni kell, hogy a most elõttünk fekvõ törvénytervezetnek mik voltak az elõzményei. Az idõ spórolása kedvéért nem említem azokat, amelyekrõl az elõadói beszéd már szólt, de megemlítem, hogy az elmúlt idõszakban a legelsõ változatot a fõvárosi gyógypedagógiai igazgatók munkaközössége és az MDF szakkollégiuma közösen írta 1991-ben A fogyatékos emberek védelmére címmel. Egy évvel késõbb az érdekvédõ szervezetek javasolták az egészségkárosodott személyek esélyegyenlõségérõl szóló törvényt - konkrét normaszöveg rendelkezésre áll. Hallottuk a szabaddemokraták '93-ban benyújtott törvénytervezetét és '94-ben elkészült a korábbi kormánynak egy olyan tervezete, amely harmonizálni kívánta az elõzõ hármat. Ugyanis önmagában mind a három értékes alkotás, de talán egyik sem alkalmas arra a maga teljességében, hogy kezelje a problémát. Az elsõ fõleg a fogyatékkal született gyermekek szempontjait tartotta szem elõtt, tehát azt a habilitációs folyamatot akarta megoldani, ami itt szükséges. A második rehabilitációs szemléletû volt, a harmadik pedig a kérdés alkotmányos és emberi jogi vonatkozásait hangsúlyozta elsõsorban.
Ma is azt vallom, amit akkor, még miniszterként véltem, hogy egy új esélyegyenlõségi törvénynek e szempontok mindegyikét érvényesítenie kell. A kormányváltás után megtorpant a munka, de végül is elkészült egy javaslat, itt van elõttünk, és szerintem ez a javaslat alkalmas arra, hogy a parlament megtárgyalja, és kisebb- nagyobb módosításokkal törvényerõre emelje.
Számomra felfoghatatlan, bármit hallottunk - sõt, a józan ész minden szabályával ellenkezik -, hogy ezt a kész anyagot miért nem a kormány terjesztette elénk. Örülök, hogy végül is akadt két olyan képviselõ - itt most, azt hiszem, mindegy, hogy kormánypárti vagy nem -, aki beterjesztette a javaslatot, és egy kicsit humorképpen megemlítem, hogy tudomásom szerint másodszor fordul elõ a Népjóléti Minisztériummal, hogy egy komplett törvény tervezetét képviselõk saját indítványukként adják be. Az elõzõ velem mint miniszterrel fordult elõ, és kisgazda képviselõk nyújtották be a gyámügyre vonatkozó törvényjavaslatot. Azóta a gyámügy áttekintése fölveti bennem azt a gondolatot, hogy a törvény megfogalmazóinak, illetve az azt benyújtó kisgazda képviselõknek volt igazuk, és jobb lett volna létrehozni azt a gyámügyi igazgatást, amit akkor, '90-91-ben terveztünk - de ez egy másik történet és egy másik vita.
Kicsit humorosan most a szabaddemokraták "kisgazdásodásának" folyamatával állunk szemben, hiszen ugyanaz a jelenség történt és ugyanazzal a minisztériummal. Nagyon remélem viszont, hogy nem ugyanaz lesz a törvénytervezet sorsa, mert a másik még most is ott porosodik valahol a pincében, ezt pedig most valamilyen formában törvényerõre emelhetjük. Azon is elgondolkodhatunk, hogy miért most, késõ este és milyen idõszakra került ez a tárgyalás, de ezen most már ne akadjunk fönn.
Beszédem következõ részében arról akarok szólni, mire is van szüksége a fogyatékos embereknek, majd elemzem, hogy a törvény mennyiben felel meg ezeknek az igényeknek, jogos elvárásoknak, és végül magának a tervezetnek néhány, megítélésem szerint problematikus részére térek ki, és konkrét javaslatokat is teszek.
A fogyatékos emberek igénylik, hogy a róluk való gondolkodást egyetlen politikai csoport se tekintse a maga propagandájának. Hogy ne napi politikai példát mondjak, Horthy Miklós képével megjelent egy fölirat: hadurunkért még csonkán, sebesülve is szívesen harcolunk. Azt hiszem, ehhez a kérdéshez nem szabad így szólni, de idézhetnék egészen más, szélsõbalos megközelítéseket mondjuk az ötvenes-hatvanas évekbõl. Volt rá tehát valamilyenfajta indíttatás a mindenkori kormány propagandagépezetében, hogy ezt a kérdést - pestiesen szólva - lenyúlják. Ne tegyük ezt, képviselõtársaim, ebben a helyzetben!
(21.10)
Olyan rehabilitációs rendszerre van szükség, amelynek az egyes elemei szervesen, hézagmentesen kapcsolódnak egymáshoz. Itt elég sokat kellene tenni, ezzel a törvénytervezet nem sokat foglalkozik. Az orvosi rehabilitáció nem válhat el a foglalkoztatásitól. Nem állhat elõ olyan helyzet, hogy a beteg visszamegy az orvoshoz, és azt mondja: mit tett velem, doktor úr, a kezem munkára már nem, de koldulásra még nem alkalmas! A rehabilitáció nem valamely hatóság által adott adomány, kegy, hanem szolgáltatás. Ez benne van a törvény szellemében.
Az már kevésbé van benne, hogy még a szolgáltatási szinten is túl lehetne menni: a rehabilitációnak a beteg, az érintett személy nem tárgya, hanem végrehajtója, és az intézményrendszer csak arra szolgál, hogy õt segítse saját magának a rehabilitációs tevékenységében.
A fogyatékkal élõket nem leszázalékolni kell, hanem felmérni, hogy mi az a képességük, aminek a továbbfejlesztésével tulajdonképpen visszakerülhetnek a társadalomba.
Biztosítani kell az érintett bevonását a róluk szóló döntésekbe. Ennek jelei vannak, de megítélésem szerint ez nem tökéletes a szövegben.
Támogatni kell a fogyatékkal élõk önsegítõ csoportjait és azokat a szervezeteket, amelyek olyan embertársainkkal foglalkoznak, akik ilyen önsegítõ csoportok mûködtetésére éppen a fogyatékból kifolyólag nem képesek. Itt egyházakra és más szervezetekre gondolok.
Biztosítani kell a fogyatékkal élõk számára az információhoz való hozzájutást, meg kell adni az esélyt, hogy érvényesíthessék azokat a jogokat, amelyek minden embert megilletnek. A súlyosan fogyatékos ember szabad mûvelõdéshez, oktatáshoz, munkához, kommunikációhoz, közlekedéshez, véleménynyilvánításhoz való joga csak akkor valósulhat meg, ha a társadalom gondoskodik az õ joggyakorlásához szükséges speciális feltételek biztosításáról.
Ennél a pontnál ki szeretnék térni arra, hogy kell-e alkotmánymódosítás a fogyatékos emberek esélyegyenlõségével kapcsolatban. Komoly jelképes jelentõséget lehet tulajdonítani egy ilyen alkotmánymódosításnak, de ugyanakkor, amikor az alkotmány kimondja, hogy minden magyar állampolgárnak joga van azokhoz, amiket az elõbb felsoroltam, akkor ebben nem ismer kivételt, tehát a fogyatékosokat is beleérti, ezért nem lényeges kérdés ezen a téren az alkotmánymódosítás. Majd egyszer, ha lesz egy nagy alkotmányozási folyamat, lehet erre tenni egy mondatot, de az egész jogrendszer mai formájában megáll. Volna tehát, ha most nagyon az alkotmány felé terelné valaki a dolgokat, egy pótcselekvés jellege. Minden ilyen mozgás valójában egy felkiáltás, hogy baj van. Baj van, mert nincs meg az esélyegyenlõség. Ismerjük el, hogy ez tényleg így van, és keressünk olyan megoldásokat, hogy az esélyegyenlõség irányába mozduljunk el.
A fogyatékos emberek érdekében születendõ törvénynek lényegileg három feladata van. Meg kell akadályozzon minden megkülönböztetést, deklarálnia kell, ki kell jelentenie, meg kell fogalmaznia a fogyatékkal élõk esélyegyenlõségéhez szükséges jogokat, és konkrét támogatást kell biztosítania a súlyosan fogyatékos embereknek. Nos hogyan érvényesül ez a törvényben?
A megkülönböztetés tilalma viszonylag kevés teret kap. Itt megint hivatkozhatunk arra, hogy van egy általános megkülönböztetési tilalom a magyar alkotmányban. A 38. § szerintem azért errõl szól, de a fogalmazás kicsit nehézkes, a tartalom kissé szegényes, ezen talán lehetne egy módosító indítvánnyal segíteni.
A javaslat gerincét a fogyatékos emberek esélyegyenlõsítéséhez szükséges jogok megadása, leírása, megfogalmazása adja. Itt a '93- as törvénytervezet valóban sok szempontból visszaköszön, tehát ez az, amirõl beszélek, hogy ezeket a korábbiakat valamilyen formában integrálni kell ahhoz, hogy egy jó törvényt tudjunk alkotni. Ezeket nem is említem, részben már szó esett róluk.
Milyen konkrét támogatást ad a törvény a súlyos fogyatékkal élõknek? Bevezeti ezt a fogyatékossági támogatást, jelen formájában a minimálnyugdíj 80 százalékában.
Most szeretnék problémákat fölvetni, amik a törvényben vannak. Az értelmezõ rendelkezések meghatározzák a rehabilitáció fogalmát, és ebben szerepel a "foglalkoztatás" szó is, tehát a foglalkoztatási rehabilitáció, de célszerûnek tartanám jobban kiemelni a munka világába való beilleszkedés elõsegítését mint ennek az egész folyamatnak a célját.
Persze nem az értelmezõ rendelkezések között, de mint hiányosságot említem meg - nemcsak a törvény, hanem a mai helyzet hiányosságaként -, hogy rehabilitációs szakemberképzésre volna szükség felsõ fokon és középfokon egyaránt, de valahol a törvénynek utat kellene nyitni ebbe az irányba is, vagy jelzéseket küldeni.
A javaslat a rehabilitációval kapcsolatos állami feladatok végrehajtására közalapítványt hozna létre. Ha jól értettem, államtitkár úr megkérdõjelezte ezt a gondolatot. Azt hiszem, ez volt az õ fölszólalásának az a pontja, amivel maradéktalanul egyetértettem. Úgy gondolom, más megoldást kell találni. Itt valójában hatósági feladatokkal akar foglalkozni ez a közalapítvány. A jelenlegi leírt szöveg szerint hatósági feladatokat jogi értelemben lehetne éppen közalapítványra bízni, de nem hiszem, hogy ez a legjobb megoldás. Bizonytalanná válik számomra a fellebbezési lehetõség, a másodfok kérdése és sok olyasmi, amit viszont ezen a területen nagyon világosan kell megfogalmazni. Tehát itt most az idõ rövid lesz, ezért az az érzésem, hogy a mûködtetés kérdéseit ki kell emelni a törvénybõl, és felhatalmazást kell adni a kormánynak arra, hogy terjesszen a parlament elé adott idõn belül egy világos törvénytervezetet. Ne menjünk bele a rendelkezésünkre álló idõben abba, hogy egy rossz rendszert próbálunk létrehozni! Megítélésem szerint a javaslatnak ez a része a legrosszabb része.
A fogyatékossági támogatás indokolt és szerintem ésszerû mértékû. Ugyanakkor nem teljesen értem a megfogalmazásnak azt a részét, amelyik arról szól, hogy azok nem kapják meg, akik családi pótlékban részesülnek fogyatékosságuk okán. Ez egy elég kemény diszkrimináció lenne, ha így maradna. Mirõl van szó? Akik 18 éves koruk elõtt szerezték fogyatékosságukat, azok rákerülnek életkoruktól függetlenül erre a családipótlék-rendszerre; ez ma 6600 forint. Ha késõbb szerzik ugyanazt a súlyosságú fogyatékosságot, akkor pedig az új törvény elõír nekik egy támogatást, amibõl a korábbiakat kizárja. Ezt nehezen tudom elfogadni. Ha a számok így maradnának, ahogy vannak, akkor a fogyatékossági támogatás mintegy 60 százalékának felel meg a családi pótlékban részesülõk juttatása. Ez egy nagyon nagy különbség. Mivel kellene ezt indokolni, tehát miért van benne a törvényben az, hogy kivéve azokat, akik családi pótlékot kaptak? Ezt a részt felejtsük el! Ráadásul a fogyatékossági támogatás - nagyon helyesen - nem zárja ki egy sikeres rehabilitációból fakadó bérkeresés lehetõségét sem, így tehát az egyik oldalon ezt biztosítjuk, a másik oldalon pedig ennek csak egy töredékét. Azt javaslom, hogy ezt mindenképpen harmonizálni kellene.
Problémásnak látom az országos fogyatékossági tanácsot is. Itt az hangzott el, hogy ez egy tárcaközi bizottság. Összetételét tekintve ez nem tárcaközi bizottság, mert - egyébként nagyon helyesen - számos szervezet delegál tagokat bele. Akkor ez nem tárcaközi bizottság, a tárcaközi bizottságot tárcák alkotják; de úgy van megkonstruálva a létszáma, hogy a mindenkori kormány egyértelmûen kézben tartsa a dolgot. Nem biztos, hogy ez helyes, ráadásul hatásköre sincs valójában, hiszen ez egy segítõ, véleményezõ szerv, nyugodtan engedni kellene, hogy az érintettek akarata és véleménye domináljon, és a kormány csak segítse az õ tevékenységüket. Itt egyfajta centralizációs megoldást érzek.
Ugyanez a centralizáció jelenik meg, amikor nem a települési Tnkormányzatok feladatává teszi a törvény a végrehajtást, hanem egy zavaros jogállású területi fogyatékossági központra épít.
(21.20)
Tehát amit az elõbb elmondtam a közalapítványnál, ez vonatkozik a közalapítvány által mûködtetett központokra is. Jogokat, feladatokat és eszközöket kell az önkormányzatokra bízni ezen a téren is, és akkor az egész dolog mûködni fog. A jogalkotó tudta ezt, mert például a 12. §-ban a közlekedést, ami nehéz ügy, szépen odatette a megyéknek, de idõt adott rá, pénzt nem. Ez így megint egy kicsit nehézkes. Azt gondolom, hogy az egész ország közigazgatási gondolkodása alapjára kell helyezkedni, és igenis az emberekrõl való közvetlen gondoskodás önkormányzati feladat, és a törvény ezt a feladatot odadelegálhatja a hozzávaló eszközrendszerekkel is.
A javaslat egyébként elõírja, hogy készüljön egy országos fogyatékosságügyi program. Maga a gondolat, azt hiszem, nagyon jó, a név nem biztos, hogy szerencsés, de ebbe ne menjünk bele. Az egész program sorsa a törvény leírása szerint ügyetlen, mert nem tudom, hogy mirõl van szó. A program elkészül, amit ez a majdnem tárcaközi bizottság megcsinál, és beterjeszt a parlamentnek, de nem derül ki, hogy a parlament tudomásul veszi, hogy elkészült, vagy megtárgyalja, vagy megvitatja, vagy módosítja, vagy határozatot hoz, vagy netán újabb törvénybe foglalja, ez az egész dolog nincs elvarrva, csak az van mondva, hogy négy év múlva felül kell vizsgálni, de nem tudom, hogy ki vizsgálja felül, és a felülvizsgálatnak mi lesz az eredménye. Ez kisebb horderejû dolog. Szerintem ezt meg tudjuk oldani egy módosítvánnyal, hogy ez a rész rendben legyen. Természetesen legyen a Magyar Köztársaságnak egy, a fogyatékossággal kapcsolatos programja. Annak a vázlata is le van írva a törvényben, az jól van leírva, de a dolgot próbáljuk úgy elintézni, hogy végül is az Országgyûlés egy határozatban rögzítse, és adjon feladatot a kormánynak.
Elhangzott az, hogy nem lehet tudni, mibe kerül. Nekem van birtokomban olyan, szintén kormánykörökben készült számítás, amely azt mondja, hogy ezt körülbelül 20 milliárddal meg lehet úszni, és ez is valóban szakaszokkal érkezik. Nyilván ez mai árakat jelent. Ugyanakkor azt nem tudom elfogadni, hogy amikor építési hatósági elõírásokat hozunk, hogy kell egy épületet felépíteni, annak a költségeit a Magyar Országgyûlésnek és a költségvetésnek kellene állnia. Azt is elõírjuk, hogy milyen vastag fal kell legyen egy épületben ahhoz, hogy az tûzbiztos legyen, és ehhez nem adunk költségvetési támogatást, hanem kutya kötelessége mindenkinek megtartani a vonatkozó építési elõírásokat. Az más kérdés, hogy a meglévõ épületekkel mi a helyzet. De ha a pártok most komolyan vennék a nagy lelkesedésüket a fogyatékosok iránt, és mindegyikük találna olyan, saját pártukhoz közelálló mozgáskorlátozott egyént, aki kerekes széken közlekedik, és jövõre a parlamentben, mondjuk, öt ilyen képviselõtársunk megjelenne, akkor, azt gondolom, nagyon érdekes helyzet állna elõ, mert ez az épület is tökéletesen alkalmatlan ennek a kérdésnek a kezelésére. Nagyon biztatom a pártokat, hogy próbáljanak országos listájuk élére állítani egy ilyen embert, és haladjunk ezen a téren egy kicsit elõbbre.
Ugyanakkor hiányolok sok mindent. Többet kellene az egész ügy gazdasági vonatkozásaival foglalkozni. Ma az az általános helyzet, hogy a fogyatékos embert a hatóság igyekszik leszázalékolni, rokkantosítani és utána elfelejteni. Fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy a fogyatékos, a rehabilitált munkaerõ sokkal hatékonyabban dolgozik, mint az úgynevezett ép. Kevesebbet hiányzik, nívósabb a munkája, megbízhatóbb. Rengeteg szociológiai felmérés szól errõl. A munkába állítással egész egyszerûen még a minõségi munka javítása is elérhetõ egy adott munkahelyen. Most azzal késztetjük a munkahelyeket, hogy bizonyos büntetést kell fizetniük, ha egy kvótát nem töltenek ki fogyatékos, rehabilitált munkaerõvel.
Az az érzésem, és sok felmérés foglalkozik ezzel, hogy ez nem mûködik. Ez nem szerencsés, nem jó megoldás. Sokkal drasztikusabb lépéseket kellene tenni. Nem büntetni kell azt a munkaadót, aki nem alkalmaz ilyen embereket. Egyébként úgyis diszkriminációs tilalom van, tehát a jelentkezõknél nem sorolhatja hátrább, hanem jutalmazni kell azokat, akik ilyen munkaerõt alkalmaznak. Mondok konkrétumot: ha a rehabilitált munkaerõ nem rehabilitálódik, akkor rokkantnyugdíjba kerül. Ha rokkantnyugdíjba kerül, akkor nincs tb- járulék és nincs szja az õ tevékenysége után. Ha rehabilitációs munkahelyre kerül, rendes fizetést kap, az személyijövedelemadó- köteles, és tb-járulékot fizet. Ne fizessen! Ne fizessen! Ebben a pillanatban óriási érdekeltség támadna a tekintetben, hogy ilyen munkaerõt vegyenek fel a munkahelyek, és ezt az egész büntetõsdit, kvótát, minden csodát el lehetne felejteni. Ráadásul a munkahely még forráshoz is jut, amelynek révén alkalmassá tudja tenni a munkahelyet a rehabilitáltak számára.
Tehát azt gondolom, hogy itt ezeket a dolgokat még végig kell gondolni, és lehetne még néhány kiskaput, nagykaput kinyitni. Valójában a törvénytervezetnek ez a legnagyobb problémája, a konkrétumokon kívül, hogy nem teszi érdekeltté a nem fogyatékosokat abban, hogy olyan világot építsenek, amelyben a fogyatékos ember a maga fogyatékossága ellenére élni képes. Kap valamely támaszt a törvénytõl ugyan ehhez, de minden ilyen tevékenység kötelezõ elõírásként, a társadalomra rakott teherként jelenik meg a törvényben. Én olyan érdekeltséget szeretnék látni, amely érdekeltté teszi, kifejezetten érdekeltté teszi a munkaadót abban, hogy folyamatosan fogyatékos munkavállalókat alkalmazzon.
Grimm meséjének katonája sok sebe miatt már nem volt használható. Elbocsátásakor megkérdezte a királyt: hát mihez kezdjek, mibõl éljek? Ez már a te dolgod, felelt a király, s a katona mit tehetett, nekiindult a nagyvilágnak. De a mesében megoldódtak a problémái, bosszút is állt a szívtelen királyon.
Tisztelt Képviselõtársaim! Az a dolgunk, hogy hozzásegítsük korunk megrokkantjait, fogyatékkal élõit a minél teljesebb emberi élethez. Aki nemcsak elõítélet-mentesen, de azonosulva és szeretettel tekint a fogyatékkal élõkre, az elõtt csodálatos új dimenziók tárulhatnak fel; megismerheti a teljesebb emberi életet. Korunk kiemelkedõ embere, talán szabad így mondanom, korunk egyik velünk élõ szentje Jean Vanier. Õ egy védõ-óvó bárkát készített a fogyatékkal élõknek, nagyon súlyos értelmi fogyatékosoknak, talált olyan embereket, akik együtt élnek ezekkel az emberekkel, és rádöbbennek, hogy igen, ezek az emberek értelmileg ugyan fogyatékosok, de nagyon sok más képességük, például érzelmeik és szeretetük sokkal magasabb rendû, mint igen sok más, hogy így mondjam, látszólag fogyaték nélkül szaladgáló embertársunknak.
Most az a mi nemes feladatunk, hogy egy más dimenzióban mi is valamifajta bárkát indítsuk útjára. A választási küzdelem olykor már öldöklõ pillanataiban lépjünk túl önmagunkon, és legyünk elõször emberek és csak aztán, ha egyáltalán, politikusok. De legyünk törvényhozók, és indítsunk el egy új korszakot a magyar fogyatékosság történetében! Ez a törvény, hibái ellenére is, alkalmas ennek a folyamatnak a megindítására.
Köszönöm megtisztelõ figyelmüket. (Taps.)