DR. BARÁTH ETELE (MSZP): Tisztelt Elnök Asszony! Képviselõtársaim! Köszönném a lehetõséget, hogyha örömmel és nagy boldogsággal önként vállaltam volna, de én azt gondolom, hogy ebben a nemzeti ügyben szólni nem egyszerû és igazán nem annyira örömteli, mint esetleg sokan gondolják.
Osztom azoknak a véleményét - az eddig elhangzottak hangnemében folytatva -, akik azt mondják, hogy ez a politikai vitanap egy nagyon jó alkalom arra, hogy ne csak egymás mellett beszéljünk el, hanem egymáshoz is szóljunk, és mindenféleképpen egy nagyon jó eszköz, és bizonyítja a magyarországi demokrácia létezését és azt, hogy egy ilyen politikai vitanap a társadalom széles rétegeihez is szólni fog. Én abban bízom, hogy itt nemcsak a zöld mozgalmakról lesz szó, hanem szó lesz a magyar tudományról, a magyar vízmérnökök becsületérõl; szó lesz azoknak a területfejlesztési szakembereknek a tisztességérõl is, akik ezt megelõzõen hosszú idõt és energiát koptattak már több mint húsz éve ennek a nagyon nehéz kérdésnek a komplex megítélésére.
Szeretném hangsúlyozni ennek az ügynek a komplexitását, hiszen tudvalévõ az, hogy soha nem egyes elemeknek a kiragadása volt sem ennek a hatalmas és elítélhetõen megalomán mérnöki létesítménynek a megtervezésében, hanem mindig bizonyos tényezõk szoros összefüggése határozta meg az ítéleteket.
Ezzel tulajdonképpen azonnal vitába is szállnék az elõttem szólóval, mert én azt gondolom, hogy nincs ennek a létesítménynek egyetlenegy olyan eleme sem, amit önmagáért véve konkrétan és azonnal gazdaságosnak lehetne megítélni. Amikor elhatározták, hogy megépítik, még akkor is kölcsönhatásokban gondolkoztak és nem egyes elemek kiragadásában. Ez a komplexitás pediglen az 1977 óta eltelt idõszakban még bõvült a politika súlyos terheivel is.
Engedtessék meg nekem, hogy háromféle "minõségben" szóljak. Az egyik az, amirõl soha eddig az utóbbi idõben nem hallottam, hogy szólt volna bárki is: ez pont ez a komplexitás. Azok a célkitûzések, amelyek megjelentek a bõs-nagymarosi vízlépcsõrendszer mûszaki terveiben, egy nagyon általános és átfogó gazdasági környezetbe voltak akkoriban ágyazva. Nevezetesen arról volt szó, hogy a víz védelmén, az árvízvédelmen túlmenõen például a hajózás célkitûzéseihez tartoztak Gyõrben, Budapesten és Almásfüzitõn kikötõépítési szándékok, a kikötõhöz tartoztak szolgáltató- és ipariterület-fejlesztések, a Szigetközben és a Dunakanyarban tartozott hozzá idegenforgalmi fejlesztés, tehát minden olyan, ami egy ilyen nagy mûnek a gazdaságosságát, a nemzeti léptékét megpróbálta a multiplikátor hatásokon keresztül kibõvíteni.
Én azt gondolom, hogy amikor energiatermelésrõl van szó, akkor nyilvánvaló, hogy figyelembe kell venni mindazt, amit Magyarország egy kikötõ építése kapcsán Gyõr térségében vagy bárhol máshol is összefüggõen mint regionális hatás elérhet. Feltétlen gondolni kell arra, hogy a politikai dimenzió, amivel kibõvült a különbözõ célkitûzések rendszere, ez gyakorlatilag azonos lehet egy Bécs- Budapest tengelynek az európai léptékû fejlesztésével, és mindenféleképpen alátámasztandó azokkal a szándékokkal, amit a miniszter úr is elmondott a bevezetõjében, nevezetesen nem mindegy, hogy Szlovákia és Magyarország együtt old-e meg egy ilyen problémát, vagy mi külön-külön fogunk ezzel megküzdeni.
1974-78 között kidolgozásra kerültek azok a komplex tervek, amelyeknek a hiányát ma is lehet érezni, elkészültek azok a figyelemfelhívó, néha tulajdonképpen jajkiáltásnak tekinthetõ mondatok is, amelyek adott esetben a vízvédelmet, a Szigetköz védelmét szolgálták, és felhívták a figyelmet az akkor már igen- igen határozottan, sokszor agresszíven terjeszkedõ szlovák vízügyes magatartásra is. Én abban az idõszakban közelrõl dolgoztam ebben a munkában, és azt gondolom, hogy pontosan a politikai megítélés területén nagyon sok rossz tapasztalatot is szerezhettünk ebben az idõszakban.
El kell mondani - és mindenféleképpen felhívnám erre a figyelmet -, hogy ennek az egész gondolkodásmódnak rendkívüli politikai vonzata és nagyon sokfajta politikai agressziós vonulata van. Nevezetesen az, hogy 1977-ben úgy köttetett meg, hogy nagyon sok embert nem kérdeztek meg; az, hogy 1983-ban, amikor a Magyar Tudományos Akadémia azzal foglalkozott, hogy az akkorra már felismert környezeti károk és Magyarország természeti értékeinek megóvása miatt nem Nagymaros térsége az ideális terület, hanem Pilismarót vagy Szob, akkor ez nem jelenhetett meg s mi több, akik ezt elõterjesztették, azoknak az állásukkal is nagyon sok esetben felelniük kellett ezekért a gondolatokért.
Ezt követõen 1989-ben egy elodázó magatartás jelent meg, ami egy kapkodás után 1992-ben egy ismételt politikai agressziónak terített asztalt. Nevezetesen, én úgy ítélem meg, hogy ahogy a '77- es szerzõdés aláírása akkor - anélkül, hogy abból bármilyen kimenekülési út lehetett, hogy bármilyen feltétel idõközi változása közben visszalépési vagy módosítási lehetõség lett volna - hiba volt. De még nagyobb hibának érzem azt, hogy 1992-ben úgy lett felmondva ez a szerzõdés egyoldalúan, hogy az elõzetesen a szlovák fél által is átadott nem egy, hanem több variációból a szlovák-cseh területen már meginduló építkezés következményeit vette csak figyelembe a magyar politika, és nem vette figyelembe azokat a kompromisszumos ajánlatokat, amelyek akkor még ideális vagy reális lehetett volna. Azzal kell szembenéznünk tehát, hogy ez egy rendkívül helytelen és ebbõl a szempontból nagyon sokféle értelmében megkérdõjelezhetõ jogi lépés következménye lett.
Szemben azzal, amit a miniszter úr által elmondottakkal kapcsolatban Pokorni képviselõtársam mondott, én is így ítélem meg, ahogyan a miniszter úr, hogy az 1989-90-es években a zöld mozgalmaknak a magyarországi belpolitikai fejlõdésben rendkívül pozitív szerepük volt, és azt gondolom, hogy igazán ezt az ügyet nemzeti üggyé tették, méghozzá pozitív értelemben a politikai változás egyfajta komoly elemévé tették, de szélsõségesen jelent meg az abszolút "nem" ennek hatására 1992-ben. El kell mondani, hogy ugyanúgy nemzeti üggyé vált Szlovákiában ellentétes oldalon Bõs-Nagymaros megépítése, az viszont a nemzeti önállóságuknak vált példaképévé.
E két szélsõdleges politikai magatartás között kell most megtalálnunk kényszerhelyzetben a megoldást. S azt kell mondanom, hogy ebben a kényszerhelyzetben figyelemmel kellene lennünk még egy-két olyan tényre - és erre felhívnám Pokorni úr figyelmét -, ami nem hangzik el. Nem hangzott el általa egyetlenegy olyan értékelõ ítélet sem, ami elmondaná, hogy ma nem most döntjük el, hogy energiatermelõ beruházást, gátat, duzzasztót, bármit építeni akarunk, ez egy hosszú folyamatnak az eredménye, méghozzá olyan kényszereknek az eredménye, amibõl kettõ teljesen független Hágától. Az egyik az, hogy a talajvízszint-süllyedés és ebbõl adódóan a környezeti károk évtizedek óta megjelentek a Szigetközben és a Duna mentén és a teljes Duna hosszában, továbbá a talajerózió, a medererózió, ami megindult a Dunán, az sem most indult meg, hanem a felsõ vízlépcsõk és egyéb más tényezõk hatására évtizedekkel ezelõtt.
Amikor egy vízlépcsõrendszer építésének a szándéka felmerült, akkor ezek a folyamatok már megindultak, és ezek felgyorsultak a bõsi hatásra. De az, hogy hajózni kell, hogy a környezetet óvni kell, kell a környezetvédelem, hogy a mezõgazdaságot megfelelõen vízzel kell ellátni és az összes további környezeti hatást ki kell védeni, ennek a folyamatnak az indíttatása 25-30 évvel ezelõtt is már felmérhetõ volt, mint arra nagyon sok tudományos munka és nagyon sok tapasztalat fényt derít.
Ami még mindig a politikai tényezõkhöz - és ezzel a második minõséghez -tartozik: hadd mondjam el, hogy amikor a parlament felelõsségét az ellenzéki képviselõtársaim számon kérik, akkor ismételni kell azt, hogy a környezetvédelmi bizottság 9-10 esetben tárgyalta ezt a kérdést, meghallgatta a zöld mozgalmakat, meghallgatta az önkormányzatokat, meghallgatta a tudomány képviselõit, meghallgatta az alkotmányjogászokat, meghallgatta az állami képviselõket, ezt tette nyílt és zárt üléseken is.
(9.00)
Hadd jelentsem be, hogy összesen két olyan képviselõje volt az ellenzéki pártoknak a bizottságon kívüliek közül, akik megtisztelték jelenlétükkel két alkalommal ezeket a bizottsági üléseket. Rendkívül alapos, mélyen szántó információkhoz lehetett volna hozzájutni, valamennyi dokumentációhoz is hozzá lehetett jutni, és mindig felmerült üléseken, hogy bármelyik képviselõtársam kimehet abba a programirodába, és megnézheti azokat a dokumentumokat, amelyek ott készülnek, és a bizottságunkba le vannak téve a nemzetközi jegyzõkönyvek is. Hadd jelentsem: egyetlenegy képviselõtársam nem ment ki, nem nézte meg, nem olvasta el és nem kérte ki ezeket a jegyzõkönyveket. Ezt követõen is rengeteg szabad nyilatkozat jelent meg azok tartalmával kapcsolatban anélkül, hogy ennek ismerete teljes lett volna. Tehát azt gondolom, hogy elsõ fázisban a parlament feladatát ezek a bizottságok, amelyek tárgyalták, ellátták.
Meg merném kérdezni, hogy amikor komoly gazdasági kérdésekrõl van szó, a gazdasági bizottság vagy a költségvetési bizottság - amelynek például ellenzéki vezetõje van - miért nem tárgyalta ezeknek a költségvetési, gazdasági kérdéseit, miért nem invitálta meg azokat, akik ebben a kérdésben mélyebben járatosak.
Azt gondolom, hogy ez tulajdonképpen már egy harmadik dimenziója volt ennek a kérdéscsoportnak, és mindenféleképpen fontos ezért, engedtessék meg számomra, hogy néhány alapvetõ konklúziót levonjak e bevezetõ után saját magam személyében is, de mind a három minõségben is összetetten.
Az egyik, amire szeretném felhívni mindenki figyelmét, és ebben az esetben a legnagyobb tisztelettel szeretném a kormányzat figyelmét is felhívni arra, hogy a politikai megítélésben mindenféleképpen középúton kell maradni. Azt gondolom tehát, hogy itt nagyon sok tényezõhöz olyan alapvetõ politikai érdekek fûzõdnek - és ilyennek érzem például a nagymarosi hely megítélését is -, amelyeknek a rendkívül óvatos kezelésével és a legszélesebb társadalmi politikai érdekrendszerre nagyon nagy figyelemmel szabad csak állásfoglalást elfogadni.
Azt gondolom, hogy az a konklúzió, amely ugyan ilyen nyilvánvalóan nem hangzott el, de amelyet az eddigi parlamenti bizottsági üléseken maga a bizottság levont a kormányzat magatartásáról, alapvetõen támogatandó. Arról van szó, hogy azok közül a célkitûzések közül, amely célkitûzések nem hierarchiába rendezetten, de mégis sorrendiségében 1977-ben az energia irányából fogalmazódtak meg és értek véget a természetvédelemmel, ezek alapvetõen megfordultak. Ma a kormányzat magatartását az kell hogy meghatározza - és errõl nyertünk tanúbizonyságot -, hogy ami a vízzel, a megegyezéssel kapcsolatos, az elsõdlegesen a környezetvédelmet, a környezetvédelem után a hajózás célrendszerét, ebbõl adódóan a mezõgazdaság, a talajvíz, az árvízvédelem, vízvédelem, jégvédelem helyzetét támogatja, és ezt követõen kerülhet sor az energiatermelésre mint a komplex rendszer gazdasági racionalitásának egyik elemére. Azt gondolom, hogy a mûszaki megoldások keresésében is ez a racionális út.
Azt gondolom, hogy egy másik agresszív politikai magatartást is nagyon jó volna elkerülni, nevezetesen az egyezmények olyan megkötését, amelyek nem tartalmaznak a végrehajtási idõszakban felmerülõ tudományos és más érveknek szabad utat, amelyek nem teszik lehetõvé azt, hogy közös akarattal ezeket az egyezményeket kiegészíteni, módosítani vagy felülvizsgálni lehessen.
Egy dologra hadd hívjam fel a figyelmet: a tavalyi évben az ENSZ környezetvédelem ügyében tartott rendkívüli idõszakában elhatározás született, és felállíttatott egy olyan nemzetközi nagy bizottság, amely a nagy víztározókkal, a nagy vízlépcsõkkel és azok további építésével kapcsolatban a társadalmi, gazdasági, politikai hatásokat vizsgálja, azok mûszaki rendszereinek elemzését végzi el, éppen azért, mert nagyon kell tudnunk, hogy a víz stratégiai eszközzé válik a következõ ötven, száz, százötven év távlatában.
Azt gondolom, hogy figyelemmel kell lenni azokra a törvényekre is - éppen azért, hogy ezt a politikai magatartást elkerülhessük - , amelyeket az elmúlt idõszakban elfogadtunk. Azoknak a környezeti hatástanulmányoknak, amelyeknek elkészíttetése kötelezõ a törvények alapján, mindenképpen teret kell adni. De mint ahogy a törvény is meghatározza, ezeknek több szintje van. Van elõzetes szintje és ennek a fázisában járunk most. Ha ennek alapján elhatároztatik egy megállapodás a megállapodásról, tehát az elsõ lépés, akkor azonnal meg kell indítani azt a komplex hatástanulmányt, amely a környezeti, mûszaki megoldásokon túl tehát a gazdasági és megítélésem szerint a politikai megodást is mindenképpen kell hogy tartalmazza.
Konklúzió az is, és teljes egyezségben miniszter úr által elmondottakkal, azt gondolom - és ezt, azt hiszem, a frakció nevében is ki merem jelenteni -, nem nulla helyzet van. Nem újat akarunk építeni, nem lehet szóról szóra, betûrõl betûre egy sokféle értelmezést is nyert nemzetközi szerzõdés alapján állni. Tudomásul kell venni, hogy egymásra utalt kényszerhelyzet van, hogy csak az a megállapodás a megállapodásról is, amelyet minimálisan két fél elfogad és aláír. Tehát amikor a Tudományos Akadémia felkért szakértõ bizottsága kétfajta változatról beszél, és az egyik változatban a hagyományos Duna-megoldásokat, a másikban egy duzzasztásos megoldást vet fel, és miközben elmondja a hagyományosról, hogy 5-15 év távlatában ez is igényelni fogja a duzzasztást és az addigi ráfordítások esetleg vagy biztosan feleslegesek lesznek, akkor is tudnunk kell azt, hogy a megoldások ideiglenes létéhez is két fél közös megállapodása szükséges. Tehát itt a célkitûzéseknek - még ha fordított prioritásban is - megfogalmazott rendjét kell figyelembe venni, nem pediglen azt, amikor valamire nem mondja ki, hogy kell, vagy valamire konkrétan kimondja pontosan, hogy kell.
Végezetül tehát tisztelettel szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy rendkívül fontos ebben az esetben az idõtényezõ. Tudnia kell mindenkinek, hogy a mostani megállapodástervezetet követõen a parlament elé kerülõ végleges megállapodás, a hatástanulmányok elkészítésének idõigénye majd két év, azt követõen a mûszaki elõkészületek és a végrehajtás is további hosszú éveket vesznek figyelembe, ez alatt a periódus alatt a megfelelõ rugalmas magatartás, a megfelelõ bölcsesség mindenféleképpen hozzájárulhat a végleges, jó megoldáshoz.
Szeretném név nélkül idézni azoknak az akadémikusnak is a megjegyzését, akik úgy fogalmaznak, hogy lehetõség szerint, amennyiben kényszerhelyzet van a kétoldalú megállapodás igényébõl adódóan a mûszaki beavatkozásokra, azt a lehetõ legkisebb közteherrel kell megoldani és a legnagyobb idõtávlatban. Olyan monitoringrendszert kell mûködtetni, amelyet azok állítanak fel, akiknek a legtöbb a kételyük. Lehetõvé kell tenni ezeknek a monitoringrendszereknek a mûködését.
Én azt gondolom végezetül, hogy egy olyan folyamat elõtt állunk, amely folyamathoz a bölcsesség, a nyugalom és a tisztesség mindenképpen kell hogy társuljon, most kivételesen az ellenzék részérõl, mert nem ma, nem holnap fog ez eldöntetni, hanem egy hosszú, többéves folyamatban alakul ki a végleges megoldás.
Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps a kormánypártok padsoraiban.)