DR. GÖTZINGER ISTVÁN (MSZP): Tisztelt Képviselõtársaim! A politikus nem filozófus. De ha nem akarja, hogy pusztán érdekek lobbystájává váljon, ha nem akarja, hogy pusztán hatalmi küzdelmek harcosa legyen, ha nem akarja, hogy Hyde Park-i szónoklatok fõszereplõjévé váljon, akkor néha el kell gondolkoznia arról, hogy mivégre vagyunk a világban, el kell gondolkoznia életrõl, sorsról, valamennyiünk sorsáról, az emberi sorsról.
Azt hiszem, ha más nem, ez a törvényjavaslat erre késztet minket. Arra késztet, hogy gondoljunk bele: milliók sorsa, milliók élete, az a rövid élet - néha végtelen hosszú, néha végtelen rövid élet -, ami a Földön jut az embernek, mivel telik el, kiknek mivel telik el az élete. Az újkor, az európai történelem újkorának egyik legjellemzõbb és legnagyobb hatású mondása, hogy "az idõ pénz". De valójában Franklin Benjámin - vagy Benjamin Franklin - mondása és írása igazából nem a pénzrõl szól, hanem az új kor himnusza a munkálkodó, a célt választó, a cselekvõ ember himnusza. Egy új kor himnusza, amely arról szól, hogy a korábbi évszázadokban, amíg a sorsunkba bele kellett törõdni a születés pillanatától kezdve - amikor megszülettél, eldõlt a sorsod -, az új kor, a polgári kor, a modernizáció kora arról szól, hogy te sorsot választhatsz magadnak, te életcélt választhatsz magadnak, te rendelkezel az idõd felett, ebben áll a te szabadságod, hogy egy életen át magad lehetsz a sorsod alakítója; ebben áll a szabadsága, akinek megvan rá az esélye.
Megvan-e évszázadok óta, amióta az új kort éljük, és amióta mindig ez a törekvése az emberiség legjobbjainak, hogy egy jobb társadalmat hozzanak létre, ahol minél több embernek megvan az esélye arra a szabadságra, amely képessé teszi az embert a sorsa megválasztására? - évszázadok óta ez a mi kérdésünk, amit ma tárgyalunk, évszázadok óta ez a kérdés az emberiség kérdése.
Két módon fosztjuk meg az embereket attól a szabadságtól, ami a sorsválasztás esélye és az idõvel való rendelkezés, ez a rövid kiszabott idõ, ami nekünk jut, az ezzel való rendelkezés joga kell hogy legyen minden embernek. Egyrészt úgy, hogy megfosztjuk attól, hogy bekapcsolódjon a társadalom életébe, hogy a mindennapi életünkben, a munkában, a közéletben, de a mindennapi, más számára a lehetõ legtermészetesebb dolgokban részt vegyen. Másrészt - és errõl most nem akarok beszélni - úgy, hogy ugyan megadjuk a lehetõséget, hogy részt vegyen a társadalom életében, de olyan méltatlan helyzetbe, olyan kiszolgáltatott helyzetbe kerül, hogy mások rendelkeznek az idejével, mások rendelkeznek az életével. Ez nyilván egy más - és egy nem könnyen megoldható - probléma.
Ez a törvény, amit most tárgyalunk, végül is az ember sorsáról szól. Én szívem szerint örültem volna, ha ez a törvény a rendszerváltás elsõ törvényei között születik meg. De ha már ezt elmulasztottuk, ha nem tudtuk a társadalom felé azt az üzenetet közvetíteni, hogy a mi legfõbb gondunk a jobb társadalom, ahol a nagyobb szabadság és a nagyobb esélyegyenlõség társadalma van születõben, ha nem tudtuk mindjárt elküldeni ezt az üzenetet a társadalom felé - mert vannak szigorúbb, kegyetlenebb törvények, mert a világ úgy mûködik, hogy vannak halaszthatatlan feladatok, vannak a gazdaságnak és a pénzügyeknek olyan elkerülhetetlen és azonnal megoldandó problémái, amelyek idõlegesen háttérbe szoríthatnak más fontos törvényeket -, ha már nem hoztuk meg az elsõ törvények között, legalább szülessen meg ez a törvény a második ciklus utolsó törvényeként! És akkor azt mondom, hogy nem hiába ültem négy évig ebben a parlamentben.
Mirõl szól ez a törvény? Vannak emberek, akik úgy születnek, olyan hátrányokkal, fogyatékkal születnek, hogy nem tudnak részt venni a mindennapi életben, nem tudnak közlekedni, nem tudnak bemenni egy hivatalba, nem tudnak elmenni vásárolni, nem tudnak megfelelõ foglalkozást választani maguknak. A törvény végtelenül egyszerû. Azt mondja, hogy meg kell változtatni, el kell hárítani azokat az akadályokat, amelyek ezeknek az embereknek az útjában állnak. Nagyon kicsi, nagyon apró dolgokról van szó, bár néha költséges dolgokról. Ez egy nagyon egyszerû, derék, becsületes törvény, amely nem bonyolult. Végtelenül egyszerû, csak azt mondja el: mit kell tenni, hogy valamennyiünknek esélye legyen arra, hogy egy teljesebb életet élhessünk?
(17.10)
Vannak persze nehéz problémák is ebben a törvényben. Nehéz probléma, mert pénzrõl van szó; hogy mikor és milyen támogatást tudunk adni azoknak, akik hátránnyal küzdenek, hogy ezeket a hátrányokat valamilyen módon ezzel kompenzálják. Azt hiszem, ennek a törvénytervezetnek néhány olyan kérdése van, amely vitatható, amelyen lehet módosítani. De vannak dolgok, amelyek eléggé egyértelmûek. Évtizedek óta tudott dolog, hogy melyek azok a dolgok, amelyekkel ezek a hátrányok mérsékelhetõk. Évtizedek óta tudjuk, hogy ezeket a törvényeket meg kell hozni. Tudjuk, hogy az elõzõ parlament is törekedett rá, az elõzõ kormány is, ez a parlament és ez a kormány is. Régi adósságot, nagyon nagy adósságot törlesztünk, ha sikerül még most, ebben a ciklusban ezt a törvényt meghozni.
A vitatott kérdésekrõl: az elsõ pillanatban vita van arról, hogy milyen személyi körre terjedjen ki ez a törvény. Vita van arról, hogy egy sokkal komplexebb törvénycsomag keretében kellene ezt a törvényt megtárgyalni. Azt hiszem, ha most, elsõ lépésként valóban csak a fogyatékkal élõk és fogyatékkal születettekrõl beszélünk, arról a négy fogyatékkal élõ csoportról, amelyekrõl a törvényjavaslatot elõterjesztõk gondolkoznak, akkor nem tesszük túl nehézzé ennek a törvénynek a megalkotását. Nyilvánvaló, hogy egy következõ lépésben lehetõség lesz arra, hogy az egészségkárosodottak szélesebb körérõl is gondolkodjunk, és valamilyen szabályt, a hátrányaik kiküszöböléséhez valamilyen megoldást találjunk. De ha most ezt kiterjesztjük egy olyan széles körre, amelyet belátni is nehezen tudunk, akkor a törvény egy kicsit parttalanná válik, nem tud megfelelõ megoldásokat találni azokra a problémákra, amelyeket egy szûkebb körre már meg tudunk találni.
Ha azt mondjuk, hogy ez csak egy szélesebb törvénycsomag keretében tárgyalható - tehát az egész rehabilitációs kérdést, a megváltozott munkaképességûek kérdését, a rokkantosítási eljárás és a rokkantnyugdíj kérdését hozzá akarjuk csatolni -, akkor megint elhalasztódik ennek az alapvetõ és nagyon egyszerû törvénynek a megalkotása.
Külön lehet választani, lehet kis lépésekben is egy törvénycsomagot - részenként is - megalkotni. Az, amit most a törvényjavaslat elõterjesztõi elõterjesztettek és javasolnak, az olyan egyértelmû és világos dolog! Legalábbis annak a meghatározott része, hogy nem kell félnünk attól, hogy ezeket a legfontosabb dolgokat késõbb meg kell változtatnunk. Csak megfelelõ idõt kell hagyni a kormánynak, a parlamentnek arra, hogy mindezt megvalósítsa. Ne mondjuk azt, hogy majd azonnal vagy holnap azonnal, hanem megmondjuk azt, hogy ezt öt, mást pedig tíz év múlva tudunk megvalósítani. De mondjuk meg! Tegyük meg ezeket az elsõ lépéseket!
Azt hiszem, az után, amit ennek a társadalomnak nyolc-tíz éven keresztül át kellett élnie, ezek a törvények lesznek azok, amelyek biztatást és reményt adnak, hogy itt valóban van esély egy olyan társadalom felépítésére, egy olyan társadalom mûködésének reményét látjuk, amelyik valóban megpróbálja az esélyek nagyobb egyenlõségét megkeresni, megtalálni. Ez egy óriási feladat! Az idõk, a korok változnak. Az esélyek egyenlõsége is mindig más okból termelõdik újjá. De azt a törekvést kell látni a társadalomnak, hogy ezt felvállalja a parlament, és ahogy az idõ és a lehetõsége engedi, nagyon tudatosan törekszik ezeknek a törvényeknek a megalkotására.
Befejezésül hadd mondjam el, nem függetlenül ettõl a törvénytõl: Thomas Mann a század egyik nagy regényében azt írja, hogy az élethez két út vezet. Az egyik út az egyszerû, derék, becsületes út. A másik út a rossz út, amely a megpróbáltatásokon, a betegségeken, a halálon át vezet - a halál szimbolikus felfogásáról van itt szó. De ha ezen az úton keresztül jutunk el az egyszerû, derék, becsületes megoldásokhoz, akkor ez az út zseniális! Azt hiszem, minden nép életében van egy olyan szakasz, amikor eljutott a jól rendezett, jól szervezett társadalomig; amikor õ megtette a sok megpróbáltatás után a maga zseniális útját. Minden népben van valami zseniális.
Azt hiszem, itt, most, Kelet-Közép-Európában mi tesszük meg - a sok rossz, a sok megpróbáltatás, betegség és szimbolikus értelemben a halál útja után - azt az utat, amikor eljutunk az egyszerû, derék, becsületes megoldásokig. Nem azért, mert túl egyszerû a törvényeket megalkotni, nem azért, mert nem bonyolult az élet, nem azért, mert hihetetlen bonyolult és ellentmondásos a modern társadalom, hanem mert megtaláljuk végül azokat az egyszerû, derék, becsületes megoldásokat, amelyek végül zseniálisak.
Köszönöm szépen. (Taps.)