Az Országgyûlés tavaszi ülésszakának
1998. március 15-ei ünnepi ülése
1998. március 15-én, vasárnap
(16.32 - Elnök: dr. Kóródi Mária
Jegyzõk: Szili Sándor és dr. Trombitás Zoltán)
ELNÖK: Jó napot kívánok! Tisztelt Országgyûlés! Az Országgyûlésnek az 1848-49-es forradalom és szabadságharc 150. évfordulója alkalmából tartandó ünnepi ülését megnyitom.
Tisztelettel köszöntöm valamennyi képviselõtársamat, a magyar államiságot megjelenítõ testületek vezetõit. Köszöntöm a köztársasági elnök urat, a kormány tagjait, az Alkotmánybíróság elnökét, a Legfelsõbb Bíróság elnökét, az országgyûlési biztosokat, a nagy egyházak megjelent képviselõit, a nemzeti és etnikai kisebbségi önkormányzatok vezetõit.
Köszöntöm a szomszédos országok - a Horvát Köztársaság, a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság, az Osztrák Köztársaság, Románia, a Szlovák Köztársaság, a Szlovén Köztársaság, Ukrajna, valamint a Lengyel Köztársaság - és az Európai Unió diplomáciai testületének vezetõit, illetve képviselõit, valamennyi meghívott vendégünket.
Köszöntöm mindazokat, akik figyelemmel kísérik ünnepi ülésünket.
Tisztelt Országgyûlés! Kérem, most álljanak fel, és énekeljük el együtt a Himnuszt! (A teremben jelenlevõk felállnak, és eléneklik a Himnuszt.)
Tisztelt Országgyûlés! Most hallgassuk meg Koncz
Gábor színmûvészt!
(Koncz Gábor színmûvész a szónoki emelvényrõl elszavalja a
verset.)
Petõfi Sándor: A Nemzetgyûléshez
Ott álltok a teremnek küszöbén,
Melybõl a nemzet sorsa jön ki majd,
Megálljatok, ne lépjetek be még,
Hallgassátok ki intõ szózatom...
Egy ember szól, de milliók nevében!
Az a hon, melyet õseink szereztek
Verítékökkel s szívök vérivel,
Az a hon többé nincs meg, csak neve
Bolyong közöttünk, mint a temetõbül
Éjféli órán visszajött kísértet...
Az a hon többé nincs meg, falait
Elmorzsolták a mult kor férgei,
S az uj vihar szétfújta födelét,
S lakói most az ég alatt tanyáznak,
Mint a vadállat és mint a madár.
Mit õseink egy ezredév elõtt
Tevének, azt kell tenni most tinektek:
Bármily erõvel, bármily áldozattal,
Bár mind egy szálig elvesztek belé,
Hazát kell nektek is teremteni!
Egy új hazát, mely szebb a réginél
És tartósabb is, kell alkotnotok,
Egy új hazát, ahol ne légyenek
Kiváltságok kevély nagy tornyai,
Sötét barlangok, denevértanyák,
Egy új hazát, hol minden szögletig
Eljusson a nap s tiszta levegõ,
Hogy minden ember lásson s ép légyen.
Nem mondom én: a régi épületnek
Dobjátok félre mindenik kövét,
De nézzetek meg minden darabot, mit
Alapnak vesztek, s amely porhatag már,
Vessétek azt el kérlelhetetlenûl,
Bármily szent emlék van csatolva hozzá,
Mert jaj a háznak, mely alapba gyönge,
Mert fáradástok akkor hasztalan lesz,
Egy perc jöhet, s az épület ledõl,
S rossz gazda, aki mindig ujra épit,
S ma vagy holnap, de végre tönkre jut.
Számot vetett-e mindenik magával,
Minõ dologra szánta el magát?
Nagy a dicsõség, melyet mindegyik
Szerezhet itten, de tudjátok-e,
Csak nagy munkáért jár ez a dicsõség!
Akit nem égõ honfiérzelem
És tiszta szándék vezetett ide,
Kit a hiúság, vagy silány önérdek
Csábít e helyre, az szentségtelen
Lábbal ne lépjen e szentelt küszöbre,
Ti (...)
Kiknek szivében a honszeretet
Mint szentegyházi oltárlámpa ég,
Eredjetek be és munkáljatok,
Legyen munkátok oly nagy, oly szerencsés,
Hogy bámultában, majd ha látni fogják,
Megálljon rajta a világ szeme,
A bennlakókat vallja boldogoknak
És istenítse, akik épitették!
(Nagy taps.)