MÉCS IMRE (SZDSZ): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Kosztolányi Képviselőtársam! Nem november 4-éig tartott a forradalom, jóval későbbig. Igen erős ellenállás bontakozott ki november 4-e után; a fiúk 15-éig harcoltak, utána a munkástanácsok kerültek az élre, ők vették át az ellenállást, az ellenállás gócaivá váltak, nem engedtek, szervezkedtek; szervezkedések indultak meg. Nem akartunk belenyugodni abba, hogy mindennek vége. A forradalomnak nem volt vége.

Most, szeptember 11-e előtt, mikor láttam egy szörnyű képet, hogy a tűzoltók mentek fölfelé a lépcsőn, miközben százak meg százak mentek lefelé és menekültek, eszembe jutott, hogy ’56-ban is így volt ez, hogy százezrek menekültek kifelé, és tízezrek mentek befelé még a forradalomba november 4-e után. Ne kisebbítsük az ő érdemeiket, ne kisebbítsük azt a hatalmas mozgalmat, amit a munkástanácsok jelentettek, és ami kevésbé van bent az emberek tudatában és Kosztolányi képviselő úr tudatában is.

Sajnos leverték a forradalmat, iszonyatos túlerő volt, és a teljes reménytelenség kényszerítette arra a magyar népet, hogy ismét felvegye a rabigát; de ez nem a magyar nép hibája volt - ez az iszonyatos túlerő hatása volt. Megpróbált ellenállni, ameddig bírt, ameddig tudott, ameddig volt valami remény. Amikor azonban a nagyhatalmak is közölték, hogy nincs remény, nincs mese, Jalta véglegesen döntött ebben a kérdésben, akkor mentek vissza a munkapadokhoz, és akkor az írók petíciójával, amikor tiltakoztak az ENSZ (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret lejártát.) 5. bizottságának a jelentése ellen, akkor ért véget a forradalom és az ellenállás.