DR. SALAMON LÁSZLÓ (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Felszólalásomat ott folytatom, ahol a fonál megszakadt a korábbi normál felszólalásomnál.
Tehát a nemzetközi szerződéskötés alkotmányjogi kérdéseivel foglalkoztam, és az alkotmánymódosító törvényjavaslat 4. és 11. §-a kapcsán észrevételeket tettem a fogalomhasználatok ellentmondásosságáról, pontosabban arról, hogy ezeket a bécsi egyezményből építjük be egy olyan nyelvi környezetbe, amely az alkotmányra jellemző, és amelyben ennek a bécsi egyezménynek a terminus technicus rendszere idegen.
Továbbá érintettem azt, hogy a most hatályos alkotmány szövege, miszerint akár az Országgyűlés, akár a köztársasági elnök, akár a kormány szerződést köt, ez sem feltétlenül egyértelmű így ma, mert ezen lehet érteni a szerződés aláírását, de lehet érteni a szerződés ratifikációját is.
(16.50)
Az a konzekvenciánk, hogy itt rendet kell tenni, mégpedig úgy, hogy az alkotmányban alkotmányjogi nyelven kell beszélni; olyan nyelven, amely mindenki számára érthető szóhasználatokat tartalmaz. Míg a nemzetközi szerződések megkötéséről szóló törvényben a nemzetközi jog bevett szaknyelvén kell beszélni, magyarul: a bécsi egyezményben meghatározott kifejezéseket kell és lehet használni. S a két jogi norma - az alkotmány és a nemzetközi szerződések megkötéséről szóló törvény - között a szóhasználatot illetően meg kell teremteni a megfelelő magyarázó és értelmező szabályokat. Ez az egyik feladat ahhoz, hogy ezt az alkotmánymódosítást és a nemzetközi szerződések megkötéséről szóló törvényt külön-külön meg tudjuk alkotni és el tudjuk fogadni.
Érdemben egyébként azt javasoljuk, hogy az alkotmányban maradjon meg a most is használatos „ szerződéskötésö kifejezés, mert az átlagos emberi fejben ez jelent világosan valamit, ez jelenti a római jogból ismert paktum kifejezést, a szerződés létrejöttének az aktusát. Mégpedig a ratifikáció értelmében szeretnénk, hogy ez a kifejezés az alkotmányban megjelenjen, vagyis a szerződés megerősítését jelentse és ne az aláírást. Ezt a jogot két közjogi tisztségviselőhöz, közjogi méltósághoz javasoljuk telepíteni, részben az Országgyűléshez a kiemelkedően fontos nemzetközi szerződéseket, illetve a kizárólagos törvényhozási tárgyakat érintő nemzetközi szerződéseket illetően, részben pedig a köztársasági elnökhöz, mert hiszen a köztársasági elnök képviseli legmagasabb szinten a nemzetet, kifejezi a nemzet egységét.
Hozzáteszem, a köztársasági elnök eme jogköre nem önállóan gyakorolt jogkör, hanem olyan, amelynek az érvényességéhez a mostani szabályozás szerint is a felelős kormány ellenjegyzése szükséges. Tehát itt tulajdonképpen a köztársasági elnök hatásköre reprezentatív természetű hatáskör lenne, a politikai felelősség pedig természetesen a kormány felelőssége lenne. Ebből adódóan érintetlenül akarjuk hagyni - sőt az alkotmány szövegében ezt szeretnénk is megjeleníteni - azt a helyzetet, hogy a kormány valójában a külpolitika meghatározó tényezője.
Nagyon lényegesnek tartjuk a szerződések felbontásának jogi rendezését is, amellyel a mostani alkotmány adós, az alkotmánymódosító javaslat azonban ezt a kérdést nagyon helyesen és örvendetesen felveti. Fontos, hogy ez megjelenjen az alkotmányban. Ennek egy izgalmas elágazási témája az a kérdés, amiről Pichler Imre képviselőtársam beszélt, de azt gondolom, ezt csak az uniós csatlakozással összefüggő kérdések tekintetében lehet értékelni, mármint a nemzetközi szerződésekből történő kilépést, mert ez idő szerint általánosságban a nemzetközi szerződések megkötéséhez alkotmányos jogrendünk nem ír elő népszavazást, az uniós csatlakozás viszont népszavazáson alapul. Végig kell gondolni, hogy ez milyen problémákat vet fel. Én ebben a pillanatban csak a Fidesz nyitottságát tudom a felvetésre ígérni, és majd a probléma konkrét végiggondolása, fölmérése, elemzése után tudunk ebben végső álláspontot elfogadni. A felvetést azonban figyelemre méltónak tartjuk és üdvözöljük.
Külön szeretnék szólni egy másik kérdéskörről, a törvényjavaslat 6. §-áról, amely a köztársasági elnöknek arról a jogköréről beszél, hogy a törvény megalkotása után a már megszavazott törvényt a köztársasági elnök aláírásával látja el. Itt a hatályos alkotmány 26. §-át kívánja az alkotmánymódosító törvényjavaslat módosítani, mert nyilván elégedetlen - s talán nem is alaptalanul - azzal a kitétellel, hogy a köztársasági elnök aláírja a törvényt - mondja a 26. § (1) bekezdése -, illetőleg gondoskodik a törvény kihirdetéséről. Az indoklásban szerepel, hogy a „ gondoskodásö kifejezésnek nincs megfelelő normatartalma. Azt gondolom, hogy amit itt az alkotmánymódosító törvényjavaslat felvet, az nagyon lényeges és érdekes alkotmányjogi kérdés, nevezetesen a promulgáció és a publikáció kérdése, amely a magyar közjogban nincs megfelelően rendezve, és legyen szabad arra utalni, hogy a mostani törvényjavaslat sem rendezi ezt megfelelően.
Miről van szó? Mit jelent a köztársasági elnök aláírása? Nem pusztán aláírást jelent, hanem annál többet, az Országgyűlés által elfogadott törvény megerősítését. Hogy érzékeljék, most mennyivel mondok többet, szeretnék utalni a törvénnyel kapcsolatban egy másik aláírásra. Mielőtt a köztársasági elnök megkapja a törvényt aláírásra, azt az Országgyűlés elnöke is aláírja. Ez az aláírás azonban nem megerősítés, csak hitelesíti a törvény szövegét. Ez az aláírás annyit tanúsít, hogy az Országgyűlés a törvényt ezzel a szöveggel fogadta el. A köztársasági elnök aláírása azonban ennél - mint az imént mondtam - több, megerősítést jelent, ami világosan következik annak a kontrasztjából, hogy a köztársasági elnöknek joga van az aláírást - legalábbis egyszer - megtagadni. Joga van egyszeri megfontolás érdekében vétójoggal élni, illetve joga van előzetes normakontrollal élni az Alkotmánybíróság felé.
A magyar közjogban az államfői aláírást a Monarchia időszakában szentesítésnek nevezték. Ez az államfőt illető egykori szentesítési jognak egy republikánus csökevénye, ha szabad így mondanom, maradványa. A régi magyar közjogi felfogás szerint a törvényalkotásban az Országgyűlés és az uralkodó közösen vett részt. Itt klasszikus értelemben erről már nem lehet beszélni, de ennek az emléke az, hogy a köztársasági elnököt az alkotmány feljogosítja arra, hogy eldöntse, aláírja-e a törvényt, visszaküldi az Országgyűlésnek megfontolásra, vagy elküldi az Alkotmánybíróságnak. Vagyis a köztársasági elnök részese a törvényalkotási folyamatnak az utolsó mozzanat, a pecsételés révén, ami nemcsak puszta forma, hanem annál több, érdemi, tartalmi hatáskör.
Ezt a mostani kihirdetésre vonatkozó rendelkezések nem fejezik ki megfelelően, ezért az alkotmány hatályos szövegének a módosítását szükségesnek tartjuk. Szükségesnek tartjuk azért, hogy ne egyszerűen úgy szóljon a szöveg, hogy aláírja a köztársasági elnök, hanem úgy, hogy aláírásával megerősíti a törvényt, és intézkedik a kihirdetés iránt - mert ezt továbbra is neki kell megtenni -, és nem gondoskodik, mint ahogy a mostani szöveg tartalmazza. Elfogadjuk, hogy ide más kifejezés kell. Tehát intézkedik a kihirdetés iránt.
Még egy kötelezettséget indokolt az államfőre róni, illetve még egy mozzanatot indokolt ide beiktatni: az államfő tájékoztassa az Országgyűlést arról, hogy megerősítette a törvényt és kihirdette. Számos alkotmányjogász kifogásolja ugyanis, mégis komolytalan, hogy a Magyar Közlöny megjelenésének időpontja legyen az a közjogi mozzanat, amitől egy törvény megszületik. Ez nem lehet ennek a függvénye, hanem nyilván az államfői akaratelhatározás következménye kell legyen, és ennek megfelelő visszajelzése is indokolt az Országgyűlés felé.
Ebben az összefüggésben - és ezzel fejezem be ezt a gondolatmenetet - tessék nézni azt a javaslatot, amely arról szól, hogy a kormánynak is legyen előzetes normakontrollja. A kormánynak nincs olyan alkotmányos pozíciója, mint az államfőnek, ezért szóba se kerülhet, hogy a kormányt olyan előzetes normakontroll, olyanfajta közjogi aktus illesse meg a törvény megalkotásával kapcsolatban annak folyamatában, mint ami az államfőt hagyományosan is és a jelen alkotmányos hatályos rendelkezések szerint is megilleti.
Köszönöm szíves figyelmüket. (Taps az ellenzéki oldalon.)