NYITRAY ANDRÁS (Fidesz): Tisztelt Ház! Látom, hogy a hangulat forrósodik, egyes embereken az érzelmi túlfűtöttség jelei mutatkoznak. Ez nagyon derék dolog, azt hiszem, ettől színesebb a parlamenti élet is.

Nos, szeretném ezt a felbuzdulást még egy kicsit tovább serkenteni. Azt hiszem ugyanis, lassacskán azért kialakul a kép, és az igazság egyre jobban kidugja mint lóláb a ponyva alól az ő magamagát.

Kérem szépen, azok az érvelések, amiket mind az SZDSZ, mint a Szocialista Párt bizottsági tagjai kifejtettek, abban egyfajta magasztalása és valamiféle piedesztálra emelése történt ennek a kormányhatározatnak, és itt már olyan fantasztikus távlatokat nyitna a 150 katona odaküldése a két ország kapcsolatában, amit magam a kissé korlátolt látókörével föl sem bírok fogni.

Akkor derült ki itt igazából, hogy arról szól a történet, uraim, és nem kell egymást kissé gyengébb elméjűnek gondolni, mint amilyenek amúgy is vagyunk, hogy önök ezt az egész dolgot szeretnék úgy letolni a mi torkunkon, hogy majd két-három hónap múlva, amikor már a kutya sem fog emlékezni arra, hogy itt valójában miről is döntöttünk, azt mondhassák, hogy mit beszéltek ti, hát ti is megszavaztátok, ti is elfogadtátok, ti is ezt akartátok!

Uraim! Értsék már meg, hogy akarja a nyavalya! Mi nem akarjuk azt, hogy oda magyar katonák menjenek! És ebbe semmi módon ne akarjanak bennünket belerángatni; nem hagyjuk magunkat! Amúgy meg akár minden kormányhatározatnál eljátszhatnánk ezt a szép kis színjátékot, ami itt van. Szinte mindenről volna is mondanivalóm, de nyilván nem véletlen, hogy pont ezeknél érzik elháríthatatlan szükségét annak, hogy ezt behozzák a Ház elé.

Én is azt gondolom, hogy kár ennyit erről beszélni, az álláspontjaink világosak, egyértelműek: önök oda akarják küldeni a magyar katonákat, mi meg ezzel nem értünk egyet. Maradjunk ennyiben, kedves uraim! (Taps az ellenzéki pártok padsoraiban.)