*

DR. SCHIFFER ANDRÁS (LMP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Én azt gondolom, hogy ha van olyan törvényjavaslat, ahol fontos volna, hogy lehetőleg egy konszenzusos álláspont alakuljon ki a parlamentben, akkor ez az, és engem némi szomorúsággal töltött el, hogy az alkotmányügyi bizottságban a kormányoldali többség gyakorlatilag gépiesen dobja vissza az ellenzéki javaslatokat. Gondolok arra is, amit egyébként a jobbikos képviselőtársak felvetettek, bár eléggé távol áll amúgy ebben a kérdésben az álláspontunk egymástól a különböző személy- és helységnevek használatával kapcsolatban, de gondolok itt arra, amit már tegnap a vezérszónoklatban elmondtak képviselőtársaim: a jogorvoslati jog, illetve az indokolási kötelezettség hiányára.

Pontosan tisztában vagyok azzal, hogy ősidők óta, mióta államiság létezik, az állampolgárság megadása diszkrecionális joga egy-egy államnak, egy-egy autoritásnak, ugyanakkor az, ami a XIX. század végén elfogadható volt, a XXI. század jogállamában nem elfogadható. Akkor, amikor mi azt javasoljuk, hogy legyen indokolási kötelezettség akkor, amikor a honosítási kérelmet megtagadja a magyar állam, illetve legyen jogorvoslati jog az ilyen megtagadó hatósági határozattal szemben, akkor nem sértjük az állam diszkrecionális jogát. Ha megnézzük, az állampolgársági törvényben így is számtalan olyan megtagadási ok, közrendvédelmi klauzula van, ami széles mozgásteret biztosít az államnak arra, hogy adott esetben érdekeire hivatkozva megtagadja valakinek a honosítását, viszont egy jogállamban elvárható az, hogy ha egy hatóság a magyar állam mérlegelési jogkörében jár el, akkor ez a mérlegelési jogkör ne legyen parttalan, és amikor meghoz egy határozatot, adjon számot arról még az állami autoritás is, hogy a mérlegelési jogkör egyébként törvényes feltételeit mennyiben tartotta meg.

Arról van szó, hogy ma számtalan esetben megalázó procedúrának vannak kitéve azok, akik magyar állampolgárságért folyamodnak, olyanok is, nagy többségben olyanok, akikre tekintettel most ez a törvényjavaslat a Ház elé került. Arról van szó, hogy ha megtagadja a magyar állam az állampolgárságot egy kérelmezőtől, nem adja meg pontosan az indokot, hogy ezt miért tagadta meg, és nincs jogorvoslati jog a megtagadó határozattal szemben. Álláspontom szerint ez nem egyszerűen elfogadhatatlan XIX. századi gyakorlat akkor, amikor ez Európa számos más országában már másként van; nemcsak megalázó azoknak a határon túli magyar embereknek, akik semmiféle mankót nem kapnak a kezükbe, hogy adott esetben hogyan tudnak másodjára sikerrel folyamodni az állampolgárságért, hanem egész egyszerűen alkotmányossági aggályokat is felvet. Az Alkotmánybíróság az elmúlt húsz évben számtalanszor értelmezte a jogorvoslathoz fűződő jogot, levezette a jogorvoslathoz fűződő jogot az önrendelkezési szabadságból, és az az álláspontom, hogy az olyasfajta, korlátlan mérlegelési jogkörön alapuló állami határozat, aminek sem indokát nem kell megadni pontosan, sem jogorvoslati kérelemmel ezzel szemben nem lehet élni, az egész egyszerűen nem felel meg a hatályos alkotmánynak.

Én arra kérném elsősorban a leendő kormánytöbbséghez tartozó képviselőtársaimat, hogy fontolják meg: ez a javaslat, amit az LMP frakciója tett az indokolási kötelezettség megteremtése, illetve a jogorvoslati jog biztosítása érdekében, nagyon szorosan összefügg az előttünk fekvő törvényjavaslattal, hiszen ez is többek között azt a célt is szolgálja, hogy a határon túl élő magyarok, ha honosításért folyamodnak, akkor legyenek meg azok az alapvető jogok számukra, amivel adott esetben egy kedvezőtlen határozattal szemben hatékonyan fel tudnak lépni, és nincsenek kitéve megalázó eljárásnak.