*

BALOG ZOLTÁN (Fidesz), a napirendi pont előadója: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! 2006. szeptember 17-e sorsdöntő nap Magyarország jogállamiságának történetében. Gyurcsány Ferenc miniszterelnök zártkörű, titkos, hónapokkal korábban, a választási győzelem után Balatonőszödön, saját pártjának képviselői előtt elmondott beszéde nyilvánosságra került. A beszéd akkori meghallgatói közül, úgy látom, egyvalaki van jelen a teremben.

A mai napig ismeretlen körülmények között kiszivárgott beszédből a közszolgálati rádió részleteket sugárzott - tisztességére válik természetesen -, ezek lényege az elmúlt évek súlyos politikai hazugságainak, adathamisításainak és annak beismerése volt, hogy az előző négy kormányzati év semmittevéssel telt, amelynek súlyos következményei lesznek. A beszéd tartalma, valamint a trágár stílus közfelháborodást okozott, s ennek következtében számos rendkívüli eseményre került sor a főváros utcáin.

A kezdetben békés tiltakozások szeptember 18-án - máig tisztázatlan körülmények között - a Magyar Televízió épületénél erőszakba torkollottak. Néhány tucat provokátor és randalírozó támadását, az épület felgyújtását a rendőrség megmagyarázhatatlan módon nem akadályozta meg, éppen ellenkezőleg: a rendőri vezetés cserbenhagyta a néhány száz odavezényelt, megfelelő felszerelés nélküli rendőrt, akik közül többen súlyosan megsérültek.

A szeptember 18-át követő napok estéin az előzőleg csődöt mondott, majd bosszúra tüzelt rendőrség Budapest utcáin hajtóvadászatot rendezett minden ellen, ami mozog. Több száz békés járókelőt, elsősorban fiatalokat fogtak el, vertek meg brutálisan, többeket elfogásuk után is súlyosan bántalmaztak. Később a bírósági döntések a letartóztatások 80 százalékát indokolatlannak találták, s a vádemeléses civil ügyek több mint 90 százalékában nem állapítottak meg bűncselekményt. Fölhívom a figyelmet arra, hogy az akkori emberi jogi, kisebbségi, civil- és vallásügyi bizottság már összehívta rendkívüli ülésre az egyik büntetés-végrehajtási intézetbe, a Nagy Ignác utcába a bizottságot, és már akkor számon kértük az állami vezetőkön és a rendőrség vezetőin, hogy mi is történik Budapest utcáin; október 1-jéről van szó.

Az indokolatlan rendőri brutalitás azután a nemzeti ünnepen, az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 50. évfordulóján érte el csúcspontját. A megemlékezésre összegyűlt több mint százezres békés, ünneplő tömegbe a rendőrség vagy szándékosan, vagy súlyos szakmai hiba következtében belekergette azt a néhány száz kődobáló randalírozót, akik korábban egy másik helyszínen demonstráltak. Ezután lovasrohammal, könnygázzal, gumilövedékkel, viperával - ez nem engedélyezett ólmosbot - válogatás nélkül támadták a helyszínt elhagyni nem tudó tömeget. Ismét tucatjával fogtak el ártatlan polgárokat, akiknek egyetlen bűnük volt, hogy úgymond rosszkor voltak rossz helyen, ahogyan annak idején ezt egy szocialista képviselőtársunk a parlamentben fogalmazta. A valóban bűncselekményeket elkövetők száma ismét töredéke volt a később a bíróság által felmentett civilekének.

A média azon része, amely a kormány kommunikációs céljait szolgálta ki, békés tüntetőket állított be szélsőjobboldali, randalírozó csürhének. A hatalom az eseményeket igyekezett úgy beállítani, mintha összecsapások lettek volna, mintha a tömeg támadt volna a rendőrökre. Ehhez képest az igazság éppen ennek a fordítottja. A 2006. október 23-ai rendőri intézkedések nyomán az Országos Mentőszolgálat 128, az ÁNTSZ 150 civil sebesültről adott tájékoztatást. Sokan nem mertek orvoshoz fordulni, félve a későbbi azonosítástól, illetve megtorlástól. Ezzel szemben a rendőri sérülések száma elenyésző volt.

Ezek a tények egyértelműen cáfolják a rendőri vezetés és a kormányzat azon állításait, amelyek szerint összecsapások lettek volna Budapesten. Összecsapásokban általában mindkét oldalon sérültek vannak. Itt azonban lényegében csak civil áldozatok voltak. Ráadásul a rendelkezésre álló adatok értelmében a sérülések 60 százalékát az áldozatok fején, nyakán és szemén okozták az intézkedő rendőrök. Az is megállapítást nyert a lefolytatott eljárások nyomán, hogy a jogszabályi előírásokat megsértve vetett be gumilövedéket a rendőrség 2006. október 23-án.

A rendőrség felkérésére Papp Károly dandártábornok folytatott vizsgálatot a 2006. október 23-ai eseményekkel kapcsolatban. A Papp-jelentés számos rendőri szakszerűtlenséget és súlyos szakmai hibát tárt fel, és egyértelműen megerősítette azt a tényt, hogy a rendőrség tömegesen és súlyosan megsértette a különféle békés ünnepi rendezvényeken részt vevő emberek gyülekezési jogát.

A rendőrök a 2006 őszi intézkedéseik alkalmával számos esetben símaszkkal álcázták magukat, azonosító jelvényt és azonosító számot egyáltalán nem viseltek. Ezzel megsértették a rendőrségről szóló törvényt, továbbá szinte lehetetlenné tették a jogsértő cselekedeteik miatt megvádolt rendőrök azonosítását a nyomozások, illetve a bírósági eljárások során. Miután a rendőrök azonosító jeleinek eltávolítása a bevetés előtt történt parancsnoki utasításra, ezért joggal feltételezhető, hogy előre megfontolt szándékkal próbálták beazonosíthatatlanná tenni a jogsértéseket elkövető rendőröket.

A 2006 őszén a rendőrök által elkövetett, tömeges jogsértésekért nem csupán a bántalmazó rendőröket, hanem az akkori rendőri vezetést és politikai megbízóikat is súlyos felelősség terheli. A vétkes rendőrök azonosítása és felelősségre vonása mindezek ellenére a mai napig nem történt meg.

A 2006-os véres rendőri jogsértéseket követően több rendőri vezetőt kitüntettek, köztük Gergényi Pétert, Budapest rendőrfőkapitányát, másokat előléptettek - ezekről kevesebbet tudunk -, például a Papp-jelentés által több tekintetben is elmarasztalt Nagy-Juhák Istvánt, aki korábban a VII. kerület rendőrkapitánya volt. Egy 2007 márciusában meghozott döntés értelmében pedig - ezt a dokumentumot eddig nem hoztuk nyilvánosságra, mert úgy gondoltuk, hogy eljönnek még a jobb idők, amikor erről majd korrektebben lehet beszélni, mint az elmúlt négy évben - visszamenőlegesen 2007. január 1-jétől 279 fő hivatalos állományú vezető, 2 fő vezető köztisztviselő és 2 fő közalkalmazott illetményét térítették el a rendőrségnél pozitív irányba, ami egyértelműen fizetésemelést jelent, tehát pénzjutalmat kaptak azok, akik részt vettek ezekben a brutalitásokban.

A legtöbb esetben tehát hiába bizonyosodik be, hogy valakit rendőrök bántalmaztak, a tettesek ismeretlenek maradnak, vagy a vádlottakat felmentik. A bírók szerint a rendőrök fedezik egymást, és a tárgyalóteremben nem emlékeznek semmire. Ezt a helyzetet kiválóan illusztrálja egy jogerősen lezárult eset, amelyben első fokon ártatlanul elítéltek egy rendőrt hivatalos eljárásban elkövetett bántalmazás miatt egy, már a rendőrök által földre tepert és egyébként teljesen ártatlan járókelő ujjának eltöréséért, és csak a harmadfokú eljárásban derült ki, hogy a bűncselekményt nem a rendőr követte el, hanem nagy valószínűséggel a parancsnoka. Most újra megnyílt az eljárás lehetősége ebben az ügyben. A rendőrt ugyan felmentették, de a parancsnok felelősségének vizsgálata csak most kezdődött el; majd' négy évvel vagyunk az események után.

Hogy juthatott idáig a magyar jogállam? Azt gondolom az, hogy utcai demonstrációk kapcsán jogsértésekre kerül sor, adott esetben nemcsak rendőrök, hanem demonstrálók részéről is, ma az európai világnak - azt is mondhatnám, hogy - a hétköznapjaihoz tartozik. Az viszont, hogy egy ilyen súlyos eseményt ne kövessen tisztességes vizsgálat, nem fordulhat elő Európa - mondjuk így, hogy - boldogabb fővárosaiban.

Hogy mi lehet a magyarázata annak, hogy a felelősségre vonás és az áldozatok kárpótlása elmaradt, arról, azt gondolom, a következő idézet mindannyiunkat egyértelműen felvilágosít. Önökre bízom, hogy kitalálják, ki az idézet szerzője. Idézet: "Miközben egyszerűen lenyűgözött az a szakszerűség, amellyel a rendőrség tette a dolgát, és védett engem, tisztességes adófizető állampolgárt, az motoszkált a fejemben, hogy nem kellene-e ezt valahogy megköszönni. Természetesen akár fizetésemelésre is gondolok, de talán az lenne még jobb, ha a munkakörülményeiken javíthatnánk, például lakás, jobb felszerelés, a családosoknak nagyobb támogatás, nyaralás, beiskolázás, akármi. Amit ők most megtettek értünk, és kimondom - nagy betűvel szerepel a blogbejegyzésben, amit egyébként utólag töröltek -, a Hazáért, az példamutató. Jó lenne, ha két hét múlva is emlékeznénk erre, és az illetékesek megtennék ezzel kapcsolatban a dolgukat." Mi négy év után is emlékezünk erre, és miután hála istennek végre illetékesek vagyunk, megtesszük a dolgunkat. (Taps a Fidesz, a KDNP, a Jobbik és az LMP soraiban.)

Sólyom László köztársasági elnök úr 2007. szeptember 10-ei parlamenti beszédében így fogalmazott: "A jogállam próbája lesz, hogyan dolgozza fel az igazságszolgáltatás a tavaly szeptemberben, de főleg az október 23-ai tüntetéseken történteket. Jogállamban a bűnt meg kell büntetni, mérlegelve minden súlyosbító és enyhítő körülményt. Nem a tisztességes eljárás kérdéses azokkal szemben, akik bíró elé kerülnek - abban bízhatunk -, hanem az a kérdés, kik állnak bíró elé. Ismerve már a közreadott jelentéseket, látva a filmeket, és a sajtóból megismerve néhány vádiratot, megrendítően súlyos jogsértéseket követtek el a rendőrök. Ehhez képest nagyon kevés ügy jut el a bírósági tárgyalásokig, mert az azt elkövetőket nem tudja azonosítani az ügyészség, s mert ebben a rendőrség egyáltalán nem együttműködő. Félő, hogy sok ismeretlen tettes, az elkövetők több mint 80 százaléka büntetlenül marad. Félő, hogy sok ismert vezető felelőssége, a szakmai és politikai felelősség szintén tisztázatlan marad."

Ha ezt a két idézetet összevetjük - köztársasági elnök urat nem illik bírálni, de azért majdnem egy évet kellett várni erre a nyilatkozatra, talán azt meg lehet említeni, nagyon fontos nyilatkozatról van szó -, épp az ellenkezője történt, mint amit Gyurcsány Ferenc - mégiscsak kimondtam a nevét - blogjában írt egy évvel korábban: a rendőrségnek nem a megerősítése történt és nem a jobb körülmények biztosítása, hanem ellenkezőleg, olyan morális válságot okozott ez abban a rendőrségben, amelynek az erejében és jó működésében mindannyian érdekeltek vagyunk, hogy ez egyértelmű legyen, amit a mai napig nem sikerült orvosolni.

Különösen súlyos eset Révész Máriusz országgyűlési képviselő esete, akit képviselői igazolványának felmutatása és békítő szándéka ellenére a rendőrök súlyosan bántalmaztak 2006. október 23-án. 2008 tavaszán befejeződött az ügyében indított nyomozás érdemi része. A felvételek tanúsága szerint legalább ötven rendőr volt jelen a képviselő bántalmazásánál, az akkor és ott jelen lévő rendőrök azonban nem emlékeznek semmire, nem látták a verést, senki nem tett közülük értékelhető vallomást a nyomozás során. És talán emlékeznek még arra képviselőtársaim, hogy a magyarországi liberalizmus nagyobb dicsőségére egy kiváló magyarországi liberális viccelődött, röhögött, másokat röhögésre buzdított Révész Máriusz véres kötése láttán, amikor bejött ide a Magyar Országgyűlésbe. Azt gondolom, ez is olyan szégyen, ami mindaddig közös szégyenünk, amíg ezt a dolgot rendbe nem tesszük mind az áldozatok, mind a tettesek vonatkozásában.

A Magyar Országgyűlés emberi jogi, kisebbségi, civil- és vallásügyi bizottsága az események óta számos ülésén próbálta meg tisztázni a történetet. Azt se felejtsük el, hogy ezek az ülések a kormánypárti képviselők - és bizony ide kell sorolni a szabad demokraták képviselőjét is -, a kormány és a rendőrség képviselőinek bojkottja miatt általában meghiúsultak, néha előfordult, hogy az SZDSZ-es képviselő úri jókedvében egyszer-kétszer biztosította a határozatképességet, ilyenkor aztán lehetősége volt több, akkor még nem, most már képviselőnek, hogy megfelelő időkeretben kifejtse a véleményét ezzel kapcsolatban.

Miként az közismert, a 2006 őszén Budapesten történt tömeges rendőri jogsértések ügyében szót emelt az Európai Bizottság - ezt se felejtsük el - akkori igazságügyi és rendészeti biztosa, Franco Frattini, jelenleg olasz külügyminiszter. A jogsértések tényét megállapította a Magyar Országgyűlés állampolgári jogok országgyűlési biztosának általános helyettese; az Amnesty International, a Civil Jogász Bizottság, az ENSZ Kínzás Elleni Bizottsága, a Társaság a Szabadságjogokért, a Magyar Helsinki Bizottság és nem utolsósorban a Nemzeti Jogvédő Alapítvány is vagy aggódtak, vagy tiltakozásuknak adtak hangot, vagy pedig hathatós segítséget nyújtottak az áldozatoknak a jogvédelemben.

Úgy gondolom, hogy ebben az ügyben kialakult egy olyan komoly civil összefogás, amit nem kellene és nem volna szabad - erre kérem mindannyiukat - utólag semmissé tenni vagy kicsinyíteni. Itt a Társaság a Szabadságjogoktól a Nemzeti Jogvédő Alapítványon át egészen a Civil Jogász Bizottságig egy olyan összefogás volt az emberi jogok érdekében, amire, azt gondolom, Magyarországon eddig még nem volt példa. Ezt nyilván részben indokolja az esemény súlyossága és brutalitása, meg talán indokolja az, amit én szeretnék reményként fenntartani, hogy vannak olyan dolgok, amik megkérdőjelezhetetlenek, mindegy, hogy valaki nemzeti, liberális, konzervatív vagy akár baloldali - őket hiányoltuk ezekből az akciókból -, ha emberijog-sérelem történik Magyarországon, akkor fölemeli a szavát, még akkor is, ha ez neki politikailag esetleg nem kifizetődő.

Fontos eredménynek tartjuk azt is - ezt se felejtsük el -, hogy a 2006. évi véres rendőri jogtiprások tanulságait elemezve az Országgyűlés létrehozta a Független Rendészeti Panasztestületet. Ha megpróbálok méltányos lenni, akkor talán ez az egyetlen halvány pont, ahol a Magyar Szocialista Párt valamifajta belátást próbált tanúsítani, még ha indirekt módon is, hiszen ennek a panasztestületnek a létrehozását - amit én valamilyen módon ennek az emberi jogi tragédiának a következményének tekintek - ők is támogatták, és végül is ezt konszenzussal fogadtuk el. Az más kérdés, hogy ez a panasztestület most éppen hogyan működik. Ez a panasztestület egyébként természetesen nem vizsgálhatja visszamenőleg a jogsértéseket. S hogy nem mindenki tanult ebből a történetből, azt gondolom, azt az a jelentés is igazolja, amit ez a panasztestület először sajtótájékoztatón bemutatott, hiszen a rendőrség egyetlen általuk jelzett ügyben sem tartotta eddig szükségesnek vizsgálat lefolytatását, tehát itt is van még tennivaló.

Négy évvel a megalázó események után le kell vonnunk a szomorú tanulságot: a jogállam elbukott 2006 őszén Magyarországon. A bűnösök többségét felmentették, a rendőri vezetők és politikusok felelőssége nem került megállapításra, az áldozatok döntő többségének erkölcsi és anyagi kártérítése egyelőre nem történt meg. Mindez a feladat még előttünk áll. Ha nem tudjuk elvégezni, akkor az a Magyar Országgyűlés és a jogállamiság szégyene lesz. Mindannyiunk felelőssége, hogy a szétzilálódott demokratikus politikai közösséget és a demokratikus jogállamot rendbe tegyük. Ehhez az első lépést azzal tesszük meg, ha a 2006. év őszi véres eseményeinek tanulságait levonjuk.

Elkerülhetetlen a rendőri és politikai irányítók politikai és jogi felelősségének kivizsgálása. Innen is üdvözlöm azt, hogy az emberi jogi, kisebbségi, civil- és vallásügyi bizottság létrehozott egy olyan albizottságot, amelynek a feladata éppen ezeknek a jogsértéseknek, a politikai szabadságjogok korlátozásának a vizsgálata, és azt, hogy az esküjét hamarosan letevő miniszterelnök pedig miniszterelnöki főmegbízottat nevezett ki erre a feladatra; bízom benne, hogy az együttműködés e között a két akció között zökkenőmentes lesz. És abban is bízom, és innen is kérem a rendőrség vezetőit, hogy minden olyan dokumentumot biztosítsanak számukra, oldják fel, ha szükség van rá, a titkosságát, amely segíti azt, hogy ezt a vizsgálatot rendesen le lehessen folytatni.

Azt gondolom, hogy a tettesek után és előtt és közben folyamatosan beszélnünk kell az áldozatokról. Akik járatosak egy kicsit a kriminálpszichológiában meg mondjuk, a kelet-közép-európai történelemben, azok pontosan tudják, hogy sajnos egy negatív hagyomány az, amikor az áldozatokat kriminalizálják, amikor az áldozatokból próbálnak meg tetteseket faragni. És úgy gondolom, hogy ha a fizikai fájdalmon túl, amit azok a sérülések okoztak, amiket egyébként Európában egyedül a magyar rendőrség, amely gumilövedéket használ ezeken az alkalmakon, okozott, hogyha ezeken túltekintünk, akkor talán ennél még fájdalmasabbak azok a lelki sebek, amelyek magyar állampolgároknak az életében, gondolkodásában keletkeztek. Fontos eredmény, hogy megint csak Fratini miniszter úrnak, európai miniszter úrnak a követelésére és a mi javaslatunkra az előző ciklusban betiltották Magyarországon a gumilövedékek használatát tömegoszlatásnál. Azt gondolom, ez egy fontos eredmény, de a sebek ezzel még nem gyógyultak be.

Azt gondolom, az is nagyon nagy szégyen, hogy Magyarországról először, illetve nem Magyarországról, hanem hivatalban lévő, megválasztott politikus nem magyar politikus volt az, aki először találkozott ezekkel az áldozatokkal, hanem éppen Fratini biztos úr. Az egyetlen kivétel - és elnézést, hogy itt egy képviselőtársamat fogom most dicsérni, de ez elkerülhetetlen - Ékes Ilona, aki szeptember 17-e után azonnal nagyon sok éjszakáját és nappalát töltötte a fogdákban, a kórházakban és mindenütt másutt, ahol összeírta, adatolta azokat a jogsértéseket, azoknak az embereknek a fájdalmát, akik áldozatul estek a rendőri brutalitásnak. Ő volt az egyetlen, aki aztán - nem kevés öniróniáról vagy iróniáról téve tanulságot - a Jégverem utcában található Magyar Asszonyszövetség székházában létrehozta a Verem Klubot, ahova meghívott mindenkit, akit megvertek a rendőrök 2006 őszén, és a mai napig foglalkozik ezeknek az áldozatoknak az anyagi segítésével, a lelki segítésével, azzal, hogy összetartsa őket, és valamilyen fajta közösséget formáljon belőlük. Kedves Ékes Ilona, ezt innen is köszönjük neked, személyesen is köszönöm. (Taps a Fidesz, a KDNP, a Jobbik és az LMP soraiból.)

És természetesen ne hallgassuk el a Civil Jogász Bizottság munkáját sem, amely hosszú hónapokon keresztül hallgatta meg az áldozatokat, dokumentálták, jogelemzésekkel együtt egy több száz oldalas jelentésben tárták az ország és a nemzetközi nyilvánosság elé a munkájukat. Azt gondolom, ez is arról szól, hogy amikor a jogállam csődöt mond, amikor a törvényhozók nem képesek a parlamentben egy tisztességes vizsgálatot lefolytatni, akkor mégiscsak vannak civilek, akik jelentkeznek, és azt mondják, hogy elvégezzük azt a munkát, amit egyébként a megválasztott országgyűlési képviselőknek kellene elvégezniük. (Taps a Fidesz, a KDNP, a Jobbik és az LMP soraiból.)

De, azt gondolom, sajnos még egy másik jelentésről is szót kell itt ejtenünk: ez az úgynevezett Gönczöl-bizottságnak a jelentése, amely megint csak valamifajta paródiája és komikuma annak, hogy hogyan is kell egy vizsgálatot lefolytatni - talán emlékeznek még arra a több száz oldalas jelentésre, hogy azt kinek írták, arról minden kétséget kizáróan árulkodik az a tény, hogy ezt a jelentést, mielőtt Magyarországon magyarul nyilvánosságra hozták volna, lefordították angolra - erre bizonyítékaim vannak -, kiküldték Brüsszelbe, és csak utána lehetett Magyarországon elérni. És például az emberi jogi bizottság elnöke és tagjai, akik az első perctől felkínálták az együttműködésüket ebben a vizsgálatban, legfeljebb az internetről tudták letölteni ezt a jelentést, hetekkel később, amikor már úgy gondolták, hogy sikerült megdolgozni a nemzetközi közvéleményt.

Hogy azért ez nem egészen így volt, én úgy gondolom, hogy ezek az ügyek természetesen, a dolgok természetéből következően valamilyen módon a háttérben, a kulisszák mögött zajlanak. De ha belegondolnak abba, hogy a rendőri vezetésnek, mondjuk, a budapesti rendőrfőkapitánytól elindulva fölfelé, az országos rendőrfőkapitányig, az akkori illetékes államtitkáron keresztül, az akkori illetékes miniszteren keresztül és miniszterelnökön keresztül egyik sem töltötte ki a ciklusát, hanem idő előtt távozott. Azt gondolom, nem járok messze az igazságtól, ha állítom, hogy részben brüsszeli nyomásra ezeknek az embereknek el kellett hagyniuk azt a pozíciót, amit betöltöttek, mert - hála istennek - ma Európában, még ha többet is vártunk tőlük, azért egy ilyen eseményt nem lehet csak úgy egyszerűen meg nem történtté tenni.

És akkor térjünk rá végül is az áldozatokra! Én keveset beszéltem annak a törvényjavaslatnak a konkrétumairól, amelyet néhány képviselőtársammal benyújtottunk, mert ezt majd a Fidesz vezérszónoka, Gulyás Gergely meg fogja tenni. Úgy gondolom, hogy az előzmények ismerete fontos volt, hogy megtudja a magyar nyilvánosság, amely - ne legyenek illúzióink - ebben az ügyben, hogy mi is történt valójában, a mai napig megosztott még, és hogy miért is kell külön kezelni ezt az ügyet, ahhoz el kellett mondani az előzményeket. Eddig az a nyilvánosság, akik kicsit ellenzékiskedtek 1990 előtt, talán emlékeznek rá, szinte szamizdatban, szinte illegális formában terjedtek azok a videók, azok a filmek, azok a kiadványok, azok a kiállítások, ahol megpróbáltuk a nyilvánosság elé tárni mindazt, amit 2006 őszén történt. Eljött az idő, hogy az egész ország nyilvánossága megismerje és megértse, hogy lehet, hogy nem velük történtek ezek az események, de hogyha ilyen jogsértések, emberijog-sértések megtörténhetnek egy jogállamban, és azok büntetlenül maradnak, akkor az azt jelenti, hogy ezek után ezek bármikor, bárkivel megtörténhetnek. És az egyszerű, nyugalomra és békére vágyó állampolgárnak hiú reménye az, mindaddig, amíg ezt nem orvosoljuk, hogy ő majd úgyis megússza ezeket, mert ő soha sincs rossz időben rossz helyen.

Éppen arról szól a diktatúra - és ebben az esetben diktatórikus volt a rendőrség -, hogy bármikor lehet bárki rossz időben rossz helyen. Ezzel a munkával, amit mi most, ma elkezdünk, éppen ennek a lehetőségét próbáljuk majd meg kizárni. Ugyanis a diktatúra rendőrségét és a jogállamnak a rendőrségét az különbözteti meg, hogy a jogállam rendőrsége azért van, hogy minden állampolgárnak a jogát biztosítsa, és azt, hogy senki más ne sérthesse meg az ő állampolgári jogait. A diktatúra rendőrsége meg azért van, hogy megvédje a hatalmon levőket, akkor, ha a választóik netán már csalódtak bennük, és úgy gondolják, hogy nem szeretnék, ha tovább hatalmon maradnának. (Az elnök csenget.)