*

DR. GAUDI-NAGY TAMÁS (Jobbik): Köszönöm, elnök úr. A parlamenti tempóhoz igazodva az ember szeretne precíz, pontos munkát végezve hozzájárulni a törvényhozás eredményes munkájához, amelyben - úgy tűnik - a Jobbik-frakció egyre inkább kezd magára maradni, legalábbis a létszámot és az aktivitást tekintve. Most éppen Sneider Tamás képviselőtársammal arról beszélgettünk, hogy milyen fontos lenne benyújtani ehhez a javaslathoz még egy módosítást. S mindjárt ezzel is kezdeném, hátha az előterjesztőnél és egyúttal a kormány képviselőjénél is meghallgatásra talál, s akkor talán nem kell benyújtanunk ezt a módosító javaslatot. Lelövöm a poént, de azért képviselőtársamat megkértem, hogy kezdje előkészíteni ezt a javaslatot. S akkor kezdődik a versenyfutás az órával, hogy vajon leérünk-e a módosító javaslatunkkal vagy sem. Tizenöt percünk van erre, most már csak tizennégy. Tehát akkor most indul a stopper és nézzük meg, hogy tizennégy perc alatt össze tudjuk-e hozni ezt a nagyon fontos módosító javaslatot, amelynek a benyújtása alól egy esetben mentesülünk, akkor, ha mindjárt bírjuk a kormány képviselőjének azon szavát, hogy nem kell benyújtanunk.

Miről van szó? Arról van szó, hogy mi azért megbízunk a kormánynak azon szavában, ha azt mondja, az támogatható, hogy a hatálybalépéssel kapcsolatban egy következő nagyon erős megfontolást és szabályt építsünk be egész pontosan az előterjesztés szerinti 2. §-hoz. Itt Vágó Sebestyén képviselőtársamhoz kapcsolódok, illetve azokhoz a felvetésekhez, hogy vajon miért most került benyújtásra ez a törvényjavaslat. Azt gondolom, ebben mindannyian egyet kell értsünk, de ebben talán még a kormánytöbbséggel is egyetértünk, hogy nem igazából a kormányszerkezet átalakításával, nem az alkotmány ki tudja hányadszori szabdalásával kellett volna foglalkozni és a nemzeti együttműködés rendszere szép új világának a kialakításával, hanem az első törvényjavaslat adta volna meg a súlyát és hitelét annak, hogy a nemzeti együttműködés rendszerében a kormány ezerrel és kizárólagosan a szerencsétlen, kiszolgáltatott helyzetbe került devizahitelesek irányába fordul.

Mert ha ezt tette volna, akkor az első törvényjavaslat az lett volna, hogy moratórium, állj. Április 15-én lejárt a moratórium, ismét megnyílt a szabad rablási lehetősége annak a lakásmaffiának, amelynek valóban elég széles szereplői skálája van, s ezt a skálát - ahogy már elhangzott - először és elsősorban a hitelintézetek környékén kell keresni, a hitelintézetekre rátelepült értékesítői, követelésbehajtási cégrendszerben. De kiterjed a lakásmaffia a végrehajtók egyes köreire, s a lakásmaffiában sajnos részt vesznek ügyvéd kollégák, kolléganők, és bizonyos tekintetben közjegyzők is részesei ennek a nagyon-nagyon kemény folyamatnak, az árverésen részt vevő nepperekről nem is beszélve. Emlékezetes az az esetkör, amikor egy aktivista több társával együtt megpróbálta megakadályozni Tasnádi urat abban, hogy a panellakások árverésénél megpróbáljon egy nagy merítést végezve szinte fillérekért lakástulajdonhoz jutni.

Ebben a helyzetben - megnéztem - május 25-én lépett hatályba az első, már a mostani Országgyűlés által elfogadott törvény. Tehát már május 25-én, vagy akár - nyilván teljes egyetértés lett volna abban, hogy azonnali sürgősségi kihirdetéssel - már május 20-án hatályba léphetett volna az a jogszabály, amely azonnali moratóriumot léptetett volna életbe, és akkor a sokat emlegetett Tauzin családnak - akik szimbólumai lettek ennek az egész gyászos, a devizahiteleseket meghurcoló és kisemmiző folyamatnak, ami az elmúlt években elharapózott Magyarországon - nem kellett volna elhagynia a kétszáz éves ősi birtokát, és nem kellett volna öt gyerekkel, valamint egy agyvérzéses nagymamával a Jobbik egyik képviselőjének a vendégszeretetét élveznie, és nem kellett volna a múlt csütörtökön megindítania a Kossuth téren egy olyan mozgalmat, amelynek a legfőbb vezérszava az, hogy márpedig eddig és ne tovább, és igenis megálljt kell parancsolni ennek az önkénynek, ami gyakorlatilag a bankok rémuralmát valósítja meg Magyarországon, és a kisemberek tömegeit szolgáltatja ki egy olyan rendszernek, amelynek nagyon-nagyon hideg fejjel átgondolt és igen jól megszervezett hálózata van.

Mondjuk ki őszintén, mi maradt még meg a magyar emberek tulajdonában ebben az országban! 1990 után azt gondoltuk, az kellett volna következzen, hogy először is visszakapják a kommunizmusban elvesztett vagyonukat. Ez nem történt meg, lett egy részleges kárpótlás, annak olyan szabályait alkották meg, hogy az előző rendszer haszonélvezői felvásárolhatták a kárpótlási jegyeket, és azok, akiknek az elmaradt rendszerváltást követően börtönbe kellett volna jutniuk, nepperek révén hatalmas földvagyonhoz jutottak.

A másik pedig a lakásvagyon. A lakásprivatizáció meglehetősen furcsa formájával végül is sokan szereztek lakástulajdont, de mondjuk ki, ott se az eredeti tulajdonosok kapták vissza. Ezért olyan szép Prága, ha elmegyünk, Prágát megnézzük, mert ott valódi lakás- és épülettulajdonosok valódi tulajdonosként kezelik a házaikat, és ettől ilyen jó a komfortérzete az embernek Prágában, míg Budapesten tulajdonképpen kisnyugdíjasok, kisemberek számára nyitották meg, a bent lakó bérlők számára nyitották meg a lakás megvásárlásának a lehetőségét, ami miatt tulajdonképpen az igazi tulajdonosi kör, egy igazi tulajdonosi szemlélet nem nagyon valósulhat meg szinte a mai napig.

Tehát maradt a lakásvagyon és a termőföldvagyon. A lakásvagyon az a nagy zsákmány, amit a hitelintézetek hosszú évek kemény tervezőmunkájával mint elrabolandó vagyontárgyat kinéztek. És bizony sajnos ennek az eszközrendszere a devizahitel és a lakáshitel rendszere, amelynek révén - a pénzügyi tranzakciók, a nemzetközi pénzügyi műveletek és árfolyam-befolyásolási tranzakciók folytán - bizony elérték azt, hogy a svájci frankban felvett, akkor meglehetősen kedvezőnek mondható törlesztési összeg lényegében sok esetben már szinte duplájára emelkedett. Ezzel olyan terhet rakott a lakásvásárló hitelfelvevők nyakába, amellyel nem bírtak megbirkózni, és így kerülnek oda, hogy tulajdonképpen az a cél, amit kitűztek maguk elé - amely cél egyébként nem egészen feltétlenül az, amit Vadai képviselőtársnőm mondott, hogy szerettek volna jobban élni, egyszerűen számos esetben, sőt az esetek döntő többségében szerettek volna lakást kapni a fejük fölé, vagy szerettek volna nem lakásbérlőként jelentős albérleteket fizetni, hanem végre a saját tulajdonukban lakni.

A magyar embernek megvan egy régi kötődése a tulajdonhoz, ez egyébként Európában egy elég erős kötődés, átlagon felüli kötődés. Vannak persze olyan társadalmi csoportok, amelyek a tulajdont elég rugalmasan értelmezik, legyen szó akár politikusbűnözőkről, vagy pedig olyan társadalmi csoportokról, amelyek az ország egyes területein bizony a más tulajdonát nem tisztelik.

Mindenesetre visszatérve az alapkérdéshez, el kell mondani, hogy a hitelintézetek összejátszva a lakásmaffia-piac többi szereplőjével, tulajdonképpen módszeresen és szisztematikusan fosztják meg magyar emberek millióit a lakásuktól, noha úgy érzem, hogy az államnak az elmúlt nyolc évben is és most is nagyon kemény eszköztára volna annak érdekében, hogy megakadályozza ezt. Egyetértek abban az összes képviselőtársammal, hogy az előterjesztés tulajdonképpen valóban egy első, szükséges, minimális, de nem elégséges lépés. Egyelőre azt mondja, hogy állj, akinek van egy végrehajtási kötelezettsége, annak most nem kell eleget tenni jövő év március 1-jéig, illetve ha elfogadja a Ház Vágó Sebestyén képviselőtárunk javaslatát, akkor jövő év április 15-éig. De ezzel még nem beszélt semmit a megoldásról, amely valóban égetően hiányzik.

Mik lehetnek a megoldások? Vizsgáljuk meg először azt, hogy ezek a hitelszerződések egyáltalán mennyire állják meg a helyüket polgárjogi szempontból. Én nagyon kérem, fontolja meg a kormánytöbbség azt, hogy bizony itt nagyon keményen oda kell lépni. Én nagyon sok ilyen ügyben képviseltem és képviselek most is ügyvédként meghurcoltakat; tulajdonképpen ezek uzsorás szerződések. Mondjuk ki: ezek polgárjogi szempontból sok esetben uzsorás szerződések, amelyek gyönyörű szép csomagolásúak, rendkívül vonzó reklámmal becsábítják a megtévesztett és valóban lakásra vágyó embereket, akikkel a kedvesen fecsegő, beszélgető banki ügyintéző elbeszélget, aláíratja velük a 30 oldalas blankettaszerződést, amely többek között olyan törlesztési szabályokat ír elő, és olyan törlesztési elmaradási szankciókat ír elő, amelyek szinte minimális türelmi idővel szinte azonnal lejárttá teszik ezeket a hitelszerződéseket. Ettől a pillanattól kezdve a következő kisbetűs klauzula révén bármikor átadható egy harmadik, tulajdonképpen ingatlannyerészkedő cég számára a követelés, és onnét kedve a szerencsétlen adós nem a bankkal fog jogviszonyban állni, már hiába megy el a bankfiókhoz, onnét elzavarják azzal, hogy tessék menni az X. Y. kft.-hez, ahol majd gyakorlatilag őrző-védő emberek fogják a bejáratnál értesíteni arról, hogy most az ügyvezető úr nincs otthon.

Tehát gyakorlatilag egy ilyen kelepcébe csalták az embereket, és igenis a PSZÁF-nek nagyon keményen le kellett volna már réges-rég csapni ezekre a szerződésekre, és ki kellett volna mondani - de akár ügyészi feladatkör is lehet ez -, hogy ezek bizony általános tisztességtelen piaci kikötésnek minősülnek, de uzsorás szerződésnek is minősülnek. Folynak ilyen próbaperek, egyelőre váltakozó sikerrel, de mindenképpen ez lehet az egyik megoldás, hogy ezt egy jogszabályi eszközzel kell szabályozni és szankcionálni.

A bankok egyoldalú szerződésmódosítási lehetőségét is törvényi erővel kell kizárni. Itt megint csak - most már egy kicsit szakállasnak tűnik, de megint - a Jobbik programját kell idézzem, ahol szó szerint szerepel ez a javaslat, hogy bizony ezt a lehetőséget ki kell zárni.

Ugyanakkor, ami a legfontosabb, és amivel a legtöbb ügyemben én is szembesülök ügyvédként, hogy nincs jelenleg egy adósságkiváltó mentőcsomag rendszer. Ez lenne a legfontosabb. Ezért javasolta a Jobbik a programjában - és ez most is egy jó javaslat -, hogy legyen egy olyan, magyar állami részvétellel működő bank, amely az ilyen kegyetlen helyzetbe került devizaadós vagy lakáshiteladós számára biztosítja az adósságkiváltás lehetőségét, tehát kap az államtól egy kedvezményes kamatozású tőkeinjekciót, és ennek révén már nem közvetlenül a hiéna cég felé fog tartozni, hanem az állam felé, az állam pedig nyilván kötelezettséget vállal arra, hogy nem fogja a feje felől a lakást elvenni, ha megcsúszik a törlesztéssel.

Végül, de nem utolsósorban nekem is támogatnom kell azt, hogy valóban el kell gondolkodni azon, hogy ha már ilyen heves alkotmánymódosítás útjára lépett a kormánytöbbség, akkor nézzük már meg azt, hogy valóban egy nagyon jól megfogalmazott rendelkezéssel igenis a lakhatás jogába valahogy bele kellene foglalni azt, hogy én azt gondolom, hogy nem parttalanul, de kifejezetten a lakáshitel biztosítékául szolgáló lakás ne legyen soha kielégítés alapja. Hiszen lakáshitelt nem a magánszemélyek adnak, hanem hitelintézetek adnak, saját profitszempontjaik maximalizálását szeretnék elvégezni, és egyébként mindig tanulsága ezeknek az árverezéseknek vagy pedig értékesítéseknek, hogy itt nyomott áron kelnek ezek a lakások, soha nem piaci áron. Tehát valahol a bank is egyébként végső soron rosszul jár, nem beszélve a magánszemélyről, aki elveszti az egy életen át vagy pedig akár családi örökség révén tulajdonába került ingatlant, és ezzel valóban az utcára kerülhet. Tehát bizony ezek az eszközrendszerek nagyon keményen rendelkezésre állnak, és úgy gondolom, hogy megkerülhetetlenül feladata a kormánytöbbségnek, hogy az első lépés után tegye meg a többit is ezen javaslatok mentén.

Na, mi lenne az a javaslat akkor, aminek a támogatására buzdítanám a kormánytöbbséget? Konkrétan az, hogy igenis azok számára, akik április 15-e után, ezen törvény hatálybalépése előtt veszítették el a lakásukat végrehajtás révén, kapjanak egy speciális mentőövet. Gondolok itt egyrészt egy speciális adósságkiváltó csomag, egy kedvezményes állami támogatású adósságkiváltó csomag lehívására, vagy, sőt, emellett kapjanak lehetőséget arra, hogy elhelyezésükről soron kívül, rendkívüli méltányossággal és rendkívüli kedvezményességgel, sőt akár ingyenesen gondoskodjon a kormány. Mert úgy gondolom, hogy ők sok tekintetben azonosíthatók az árvízi károsultak helyzetével.

Ha az árvízi károsultak gyermekei elmehetnek üdülni teljesen jogosan és teljesen méltányosan különböző állami üdülőkbe, akkor azt gondolom, hogy azon családok számára is védelmet kell adni, akiknek sajnos a kormánytöbbség, most nem tudom, milyen szót használjak, lassúsága, tétovasága, különböző jó- és rosszindulati skálán lehet zongorázni a szavakat... Egy a lényeg, hogy nem történt meg a devizahitelesek lakásmoratóriumára vonatkozó törvény soron kívüli megalkotása, és emiatt számos család, akik bíztak a nemzeti együttműködés rendszerében, akik azért is szavaztak erre, hogy ez változzon meg, most rossz helyzetbe került.

Sajnos, idéznem kell ezen a ponton Tauzin Krisztina szavait, aki ezen a csütörtöki megrázó tüntetésen kegyelmet kért családja számára, és azt mondta, hogy bizony egy mélységesen mély csapdába kerültek, és tulajdonképpen nem marad más, mintsem hogy mindazokhoz kegyelemért esedezzen, akik ez irányban tehetnek valamit. És ki ez vagy mi ez a hatóerejű erő Magyarországon? Jelenleg a kormánytöbbség kezében van az ezen emberi életek és sorsok fölötti döntés. Magyarul: ezt mindenképpen kötelességük megtenni annak érdekében, hogy hiteles maradhasson a nemzeti együttműködés rendszere ebben az országban.