*

MILE LAJOS (LMP): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Bánki Erik képviselő úr történelmi jelentőségűnek nevezte az előterjesztést. Nem tudom megítélni, hogy így van-e, mindenesetre akkor az előterjesztők frakcióinak nem sok érzéke van a történelmi jelentőségű események iránt, ahogy itt a létszámot elnézem.

Van még egy megjegyzésem, kérdésem. Jól értettem azt, hogy a számvevőszéki és költségvetési bizottság a 385. verziót tárgyalta meg? Mert ha ez így van - mintha ezt értettem volna -, akkor az én gömbérzékem ez ellen valahogy berzenkedik, hiszen itt az 573. számúról beszélünk, de ha a késői órán tévedtem, akkor elnézést kérek.

No! Ma Magyarországon a sportélet gyenge minőségű, hervatag, a legtöbb területen beteges tünetektől szenved. Az élsport - néhány kiugró, tiszteletre méltó eredménytől eltekintve - mérföldekkel a nemzetközi szint mögött kullog, alig van olyan világverseny, ahol a győzelem vagy az éremszerzés reményében rághatnánk le a körmünket. Mondják, hogy az ország népességéhez képest még mindig kiemelkedő a nemzetközi szereplésünk, de alig akad olyan sportszerető ember Magyarországon, akit ez a közgazdászi-statisztikusi okoskodás megnyugtatna. Én sem tartozom közéjük.

Ám nem csupán az élsport területén vannak elmaradásaink, hanem az amatőr- vagy szabadidősport tekintetében is tarthatatlan a helyzet. Egész korosztályok meghatározó részének gyatra a fizikai állapota, honfitársaink zöme abban a helyzetben van, hogy mozgásigénye kimerül a napi teendők utáni rohangálásban, az irodai székeken való lovaglóülésben, esetleg leszaladnak egy-egy sörért. A legtöbb esetben nincs is egyébre lehetőségük, nincs módjuk a rendszeres mozgásra. A statisztikákból tudhatjuk, hogy az ország lakosságának általános fizikai, egészségi állapota szinte katasztrofális, az átlagéletkorra vonatkozó adatok épp emiatt aggasztóak. Vagy emiatt is aggasztóak.

Az amatőr keretek között sportolók már csak ezért is külön megbecsülést érdemelnek. Az amatőr szint kifejezést szándékosan kerültem, hiszem hányszor fordult elő, amikor mondjuk, egy körzeti labdarúgó-mérkőzésen sokkal nagyobb odaadást, komolyabb hajtást, olykor-olykor bravúrosabb flikkflakkokat láthattam, mint egy-egy profinak mondott focimeccsen, amit nem mellesleg a televízió is közvetített.

Nem különb a helyzet a diáksport és az utánpótlás-nevelés esetében sem. Azért említem együtt ezt a két kategóriát, mert meggyőződésem szerint egymást feltételező, egymással szorosan összefüggő területekről van szó. Mi még reggeltől estig rúgtuk a labdát, ha volt. Ha nem, akkor csináltunk rongyból, harisnyából, fűből, fából, bármiből, amit lehetett rúgni. Tudom, ócska ez a nosztalgia, tudom, ma már ezer és ezer mód nyílik a gyerekek, fiatalok előtt élményszerzésre, a szabadidő eltöltésére, tudom, megváltozott a világ. Ám azt is tudom, hogy gyermekeink fizikai állapota aggasztó, egészségük törékeny, teherbírásuk gyenge, sok közöttük a túlsúlyos. És sok közöttük a mentális gondokkal küszködő, a különböző ártalmas kísértéseknek fokozottan kiszolgáltatott. Pedig a sportnak személyiségfejlesztő hatása van, ez a görögök óta közhely. Azért mi gondosan megfeledkezünk róla.

Azt is tapasztaljuk, hogy az utánpótlás nevelése időről időre előtérbe kerül, főleg akkor, amikor egyes szövetségek vezetőinek megválasztásáról van szó, aztán a gyakorlatban - ismét külön tisztelet a kivételeknek - nyomát sem találjuk a hangzatos ígéretnek. Mint a politikában.

Mindezek után nem meglepetés, ha a sport hátterét, a sportlétesítmények számát, állapotát vizsgálva elkeserítő képet kapunk. Tömegével tűntek el a pályák a településekről, a lakótelepeken felhólyagosodott, szétrepedezett bitumentörmelékeken lehetne csetleni-botlani, ha lenne hozzá kedve az embernek; az erőfeszítések ellenére az uszodák, korszerű sportcsarnokok száma még mindig kevés, egy-két kivételtől eltekintve európai szintű stadion alig van az országban, annál több az olyan település, iskola, ahol normális körülmények között nincs lehetőség a rendszeres sportolásra.

Itt reagálnék Szalay képviselő úr kijelentésére, hogy ha arra várunk, hogy megfelelő körülmények legyenek, akkor soha nem fogjuk elérni a rendszeres testmozgást a gyerekek esetében. Azért például a higiéniai feltételek megteremtése nemigen másodlagos ebből a szempontból sem. Tehát lehet szaladgáltatni kint a gyerekeket az udvaron, vagy télen hógolyócsatára kapacitálni őket, de azért nem ártana, ha meg tudnának tusolni egy-egy komolyabb testmozgás után.

Természetesen a sport támogatásával, a sportbefektetésekkel kapcsolatban sokkal több a mendemonda, a homályos ügylet, mint a példamutató, hatékony megoldás. Épp ezért a Lehet Más a Politika üdvözli az előterjesztők szándékát, mivel az előttünk fekvő javaslat a feljebb vázolt állapotokon kíván javítani. Ismétlem, a szándék jó és támogatható. Segíthet a sportcélú beruházások ösztökélésében, optimális esetben a támogatások egy részét talán kirángatja a fekete- vagy szürkegazdaság pénzmozgásainak, gazdasági manővereinek dágványából, hozzájárul a sportolók, sportszakemberek elismeréséhez, igyekszik rendezni az amatőr sport státusát, pozícióit, belenyúl a közoktatási törvénybe az iskolai testnevelés érdekében.

Nem az ellenzéki pozíció és nem is a bakafántoskodás mondatja velem, hogy az előterjesztés mégis korrekciókra és kiegészítésekre szorul. Enyhén szólva. Ez a nyolc év egy kicsikét megfogott engem, főleg, ha az előterjesztés elég viharos és kalandos előéletét tekintem. Az nem vitás, hogy egyetlen törvénymódosítással nem lehet a vázolt problémahalmazt megoldani, ám ez az előterjesztés még a saját lehetőségeit sem használja ki. Hiányzik belőle a törekvés, hogy átfogóan, rendszerszerűen közelítsen tárgyához.

Az előterjesztés különösen támogatandó területként az úgynevezett látványcsapatsport kategóriájába sorolható sportágakat vonja a módosított törvényszöveg hatálya alá, nevezetesen a labdarúgást, a kézilabdát, a vízilabdát, a kosárlabdát és a jégkorongot - majdnem kézilabdarúgást, vízilabdarúgást, kosárlabdarúgást mondtam, de mégis kimondtam.

Az indoklás jelzi, hogy ezeknek a sportágaknak a nézettsége a legnagyobb, azaz az előterjesztőket bevallottan üzleti, gazdasági megfontolások is vezették az érintett kör rögzítésekor. Ugyanis ezekben a sportágakban remélhető leginkább a megtérülés, a jövedelmezőség elérése. Adja isten, hogy így legyen! Ám épp az üzleti logika cáfolja a kizárólagosságot. Miért kell kizárni azokat, akik esetleg a kajak-kenu vagy az öttusa, vagy az atlétika sikerességéhez akarnak hozzájárulni vagyoni eszközökkel, pénzzel, beruházással, fejlesztésekkel? Természetesen bármelyik sportágat megemlíthettem volna, csak példaképp soroltam fel éppen ezeket.

Ha a megtérülést a látványcsapatsport sportágai ígérik, a támogatói, befektetői szándék akkor is ezekre mozdul, ha a többit nem zárjuk ki eleve törvényi erővel a kedvezménnyel támogatandók köréből. Akkor miért tennénk ilyet? Ez a megoldás üzleti, gazdasági szempontból tehát nem indokolt. Ezentúl azonban jóvátehetetlen aránytalanságokat okoz. Amennyiben elfogadjuk, hogy a felsorolt öt sportág vonzása eleve nagyobb, tehát jobb eséllyel vesz részt a gazdasági természetű versengésben, már csak a nézettség okán is, akkor viszont mi lesz a többi, a sport egészét más szempontból nézve ugyanolyan fontos sportággal? Ha kizárjuk őket, esélyeiket drámaian tovább csökkentjük. Ugyanis remélem, hogy az öt sportág kivételezettsége csak üzleti megfontolásokat takar, és nem állít fel valamilyen egyéb idétlen, amúgy a sport szellemétől teljesen idegen rangsort. Így viszont szinte érthetetlen, hogy a nehezebb pozícióval rendelkező sportágakat miért hoznák szinte kilátástalan helyzetbe, hiszen olyan sportágakról is szó van, amelyek már nagyon sok sikert hoztak nekünk, örömöt, büszkeséget okoztak ennek az országnak - jegyzem meg, ránk fér -, vagy újdonságuknál fogva ígéretes jövő előtt állhatnak. Az indoklás egy megjegyzés erejéig kitér arra, hogy a kör bővíthető. Ez egy odavetett kitétellel nem oldható meg. Kérdezem tehát: kikre, milyen eljárásban és mikor akarják az érintettek körét kibővíteni?

Az előttünk lévő előterjesztés további kérdéseket is felvet. Az eredeti T/385. számon benyújtott javaslathoz képest lényeges eltéréseket tapasztalhatunk. Abban ugyanis a kedvezményezettség érintette a személyi jövedelemadóról szóló törvényt is, hiszen ilyen jellegű adókedvezményeket rögzített a sporttámogatások esetére. Mi az oka, hogy az új előterjesztésből ez kimaradt? Ha ki kellett hagyni, akkor meg mi az oka, hogy az eredetibe belekerült?

Az új indítvány javaslatai közül üzleti szempontból a társasági adóról, illetve az illetékről szóló részek értelmezhetők valamennyire, ám itt is van érdekesség. Ha jól értem, az eredeti beadvány szerint illetékmentességben részesültek volna külső befektetők is, amennyiben sporttelepet vagy ilyen célra hasznosítható ingatlant vásárolnak, és megfelelnek a feltételeknek. Az új beadványban viszont már csak az úgynevezett látványcsapatsportba sorolhatók mentesülnek illeték alól, amennyiben ők a vagyonszerzők. Ez hogy jött ki?

Akkor most hogyan is fog érvényesülni az üzleti szempont, a tőke bevonásának elősegítése a sportszerű infrastruktúra kialakításába, fejlesztésébe? Milyen megfontolás vezette az előterjesztőket az eredeti előterjesztés megváltoztatásában? Hiszen ismét ott tartunk, hogy a kedvezményezettek köre a látványcsapatsportra szűkül. Ám egy kicsikét kibújva a törvényszöveg nyakatekert megfogalmazásai alól, újabb kérdés vetődik fel. Az öt felsorolt sportág közül vajon melyiknek van reális esélye arra, hogy a jelzett kedvezményt igénybe vegye, azaz nagy értékű ingatlant vásároljon? Talán egynek, és itt most nem a vízilabdára gondolok.

Kérem az előterjesztőket, hogy magyarázzák meg a változtatásokat, vagy azt, hogy miért volt tarthatatlan az eredeti elképzelés, mert jóindulatú megközelítéssel is legalább a kapkodásra tudok gondolni. Eleve elhibázottnak tartom azt a szemléletet, amely az élsportot, az amatőr sportot és az utánpótlást egymással kizárólagos módon kezeli, ostobább esetekben akár szembe is állítja őket egymással. Megítélésem szerint meg kellene találni a módját annak is, hogy ne csak arra vonatkozhasson az előterjesztő szándéka, azaz ne csak annak nyíljon nagyobb lehetőség a támogatások elérésére, aki a támogatás nyújtásakor az országos sportági szakszövetség országos hivatásos vagy vegyes, nyílt versenyrendszerében - nemzeti bajnokság - a sportág versenyszabályzata szerinti legmagasabb két osztály egyikében vesz részt, hanem az élsport hátterének erősítése is szerepeljen a célok között, hiszen az életerős amatőr háttér, színvonalas iskolai sportolás, szakszerű, általános utánpótlás-nevelés nélkül illúzió az élsport eredményességének, színvonal-emelkedésének, nemzetközi versenyképességének elvárása.

Az előterjesztés szövegének 3. §-a és az indoklás is úgy fogalmaz, hogy a támogatást a kedvezményezett szervezet kizárólag a látványcsapatsport személyi feltételeinek megteremtése, javítása vagy az utánpótlás-nevelési feladatok ellátása érdekében használhatja fel. Meg kell jegyezni, hogy jelen beadvány az eredetihez képest pontosabban írja le, mire is lehet a támogatást fordítani. Kénytelen vagyok azonban megjegyezni, hogy éppen a 3. § a) alpontja hemzseg a központozási hibáktól. Egyébként sem árt a nyelvhelyességre vigyázni, ám ebben az esetben a trehányság kimondottan értelmezési zavarokat okoz. Jó lenne tehát tudni, hogy mit jelent ebben az esetben a "személyi feltétel". Vezetők fizetésére, szakértők bevonására, esetleg átigazolási díjakra kell gondolnunk? A nyelvtanban csak választó szerkezetként definiált vagylagosság hogyan értelmezendő? Szemantikailag akár azt is megengedi, hogy csak a személyi kiadásokra lehet fordítani a támogatást. Ugye nem akarunk ilyet? Akkor viszont rögzíteni kell, hogy a támogatást milyen mértékben köteles a kedvezményezett szervezet az utánpótlásra fordítani - mellétéve a szankciókat is, ha nem így cselekszik.

A mostani tervezet kitér az amatőr sportolók jogviszonyát, a sportiskolák helyzetét, szervezeti elhelyezését, az amatőr sport pozicionálását illető kérdésekre, ígéretes megoldást javasol. A sporttörvény módosítása közben azonban hirtelen azt kell látnunk, hogy a szöveg ihletett hirtelenséggel rendelkezik a Mező Ferenc Sportközalapítvány megszüntetéséről, a Wesselényi Miklós Sportközalapítvány hatásköréből a Gerevich Aladár-sportösztöndíjjal kapcsolatos feladatokat kivonja. Itt nem ártana egy kicsivel részletesebb, érdemibb indoklás. Tudjuk, hogy itt sok pénz forog. Ennek a ténynek egészen pontosan milyen vonatkozásai is vannak a tervezett átalakításra?

A Wesselényi Miklós Sportközalapítvány kuratóriuma 9 tagból áll a tervezet szerint. 7 tagig értem a javaslatra jogosultak kijelölését, aztán kicsit összekuszálódnak az ügyek. A maradék kettőre ugyanis az illetékes miniszter tesz javaslatot, ebből a kettőből egyre a javaslatot tévő miniszternek a diáksport és a főiskolai-egyetemi sport sportszövetségei tesznek javaslatot, a maradék egyre pedig senki nem tesz javaslatot. Én meg arra tennék javaslatot, hogy tessék már elmagyarázni, miért maradt egyedül a miniszter vagy a miniszterelnök ennek az árvának a kijelölésekor. Egyáltalán, miért a miniszterelnök nevezi ki a kuratórium tagjait? Itt is érvényesíteni kell a demokratikus centralizmus el nem évülő, kifinomult gyakorlatát? A kuratóriumot felügyelő háromtagú bizottságot egyébként az Országgyűlés sportügyekkel foglalkozó bizottsága nevezi ki - hogy minden világos legyen.

A közoktatásról szóló törvény módosításával az általános iskolai oktatásban kötelezővé tenné a tervezet a heti öt kötelező testnevelési foglalkozást. Hogy kerül ez ide? - kérdezhetnénk, ha keresnénk a kákán a csomót. Ha az élsport preferálását gyengítő egyensúly megteremtése vezette az előterjesztőket, akkor bizony szomorúan jelentem, az eredmény elég kajlára sikeredett. Említi az előterjesztés, hogy a szükséges infrastrukturális és pénzügyi feltételeket meg kell teremteni, aztán pikk-pakk, ezzel kész is. Legyen! - mondja a szöveg kinyilatkoztatásszerűen, aztán nem is babrál a hogyanokkal, pedig nem ártana. Annyival igyekszik életszerűbbé tenni a javaslatot, hogy a felmenő rendszer alapján is a heti öt testnevelési óra bevezetését a 2014-15. tanévre tervezi egységesen bevezetni a teljes oktatásban, hogy legyen idő felkészülni, ha már ennek a javaslatnak az elkészítésére nem volt.

Ezt bizonyítandó kitérnék még egypár megjegyzés erejéig a megfogalmazás, a nyelvhelyesség kérdésére, ami főleg az indoklásban alkot lenyűgöző bravúrokat. Idézni fogok, mégpedig a 10. §-hoz fűzött indoklásból. Azt mondja: "A látvány-csapatsport körébe tartozó sportágakat, tekintettel arra, hogy e fogalom tartalmát jelenleg egy, a törvénynél alacsonyabb szintű jogszabály, a sportrendezvények biztonságáról szóló 54/2004. (III. 31.) kormányrendelet rögzíti." Állítmány no. (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.) Ez a mondat, tisztelt képviselőtársaim, a maga frappáns, szabatos mivoltában. Hova ez a nagy rohanás? Csak fél percet kérek, elnök úr.

Hova ez a nagy rohanás, kedves előterjesztők? Mi az oka ennek a nagy kapkodásnak? Beterjesztjük, kérjük a sürgősséget, aztán mégse kérjük, majd újra beterjesztjük immár kiegészítve, színvonalasra csiszolgatva a tökéletesség igézetében. Azért vagyok kissé gunyoros, mert ez így elég gyatra. Pedig jó lenne támogatni az előterjesztést, hiszen jó irányba mutat. Hátha a bizottságban mégis lehet érdemi munkát végezni, tartalmas vitát folytatni. Mi úgy fogunk viselkedni, mintha lehetne, épp ezért beadjuk, beadtuk a módosító indítványainkat, ugyanis jó lenne támogatni az előterjesztést.