*

DR. NAGY KÁLMÁN (KDNP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! A 2011. évi költségvetés alapja egy olyan előző évi költségvetés, amelyre a dezintegráció, a folytonos hiánypótlás, a kórházak ellehetetlenedése, a munkaerő-elvándorlás volt jellemző. A kormány vállalta, hogy a 2011. évi költségvetésben fenntartja és működteti az egészségügyet, némi pluszforrást biztosítva lehetőséget ad a következő évben és az utána következő években egy olyan egészségügyi ellátásra, amely egy jól fenntartható működést eredményez. E vállalás értelmében az egészségügyi kiadásokat 1198 milliárdról 1254 milliárd forintra emelte. Annak ellenére, hogy ez az összeg egy normális rendszerű gazdaságban jelentős emelkedésnek tűnik, a jelenlegi szituációban éppen a hiánypótlásra és a súlyos működtetési nehézségek megszüntetésére elegendő. Az elmúlt időszak hagyományaként ennek a dezintegrációnak az alapja az ellátás bizonytalansága, a betegutak kidolgozatlansága, a kórházak rendkívül rossz gazdasági helyzete, a működési zavarok az alapellátásban, a képzési rendszer szükségletekhez való alkalmazkodásának a hiánya, tehát egy belső problémákkal küszködő egészségügy.

Az általános egészségügyi ellátás alapja az, hogy mennyi pénzt fordítunk a betegek gyógyítására. Ez 2011-ben az egészségügyi intézmények működtetéséhez és a nemzetközi kapcsolatokból adódó kötelezettségek ellátására 542 milliárdról mintegy 547 milliárd forintra való emelkedést jelent. Ez az 5 milliárdos változás viszonylag csekély a problémához képest, de mégis megoldást jelent, figyelembe véve azt, hogy a konszolidáció vonatkozásában a kormány már 2010-ben is tett kísérletet.

Ki kell emelnünk, hogy az alapellátás működtetéséhez mintegy 4 százalékos pluszforrást biztosít az egészségügyi kormányzat, ami a jelenlegi helyzetben azért nem túl jelentős, mert az alapellátás és az alapellátásban szereplők helyzete közel kritikus. Az elmúlt években szinte semmilyen jelentős változás nem történt ebben a szférában, sőt azt kell mondanunk, hogy a szféra fokozatosan ellehetetlenedik. Nem titok az, hiszen a volt egészségügyi szocialista államtitkár kijelentette, hogy ennek egyik alapja volt az is, hogy megszünteti a teljes gyermek-egészségügyi ellátásnak azt a részét, az úgynevezett gyermek körzeti orvosi ellátást, amelyik a gyermekek gyógyításával, illetve betegségmegelőzésével foglalkozik. Tehát a rendszer karbantartásához valószínűleg nagyobb összegre lenne szükség, és bizonyosfajta rendszer-átalakításhoz is, éspedig súlypontozni kellene azt, hogy az alapellátás a végleges definitív ellátásban lényegesen nagyobb szerephez jusson, többek között azzal, hogy a szakorvosi ellátás - amelyik az alapellátásban ma már meghatározó tényező - lehetőséget kapjon különösen olyan második szakvizsgák esetén, ahol az alapellátást nyújtó orvos sokkal többre képes a jelenlegi helyzetnél, hogy ezt a tevékenységét ki is tudja fejteni. Továbbá az úgynevezett kártyapénz, vagyis a betegek ellátásából adódó fejkvóta körülbelül hét éve semmit nem emelkedett, ennek megfelelően a körzetek ellehetetlenedtek, negatív gazdasági egyensúlyba kerültek, eladhatatlanokká váltak.

Hasonló súlyos problémák találhatók a kórházi ellátás területén is. A kórházi ellátás területén azért jelentkeztek ezek a problémák, mert az előző kormányok tevékenységét az jellemezte, hogy lehetőséget adtak a kórházaknak olyanfajta gazdálkodási típusok kialakításához, amelyek a mostani kormányzat által nehezen foghatók egységes rendszerbe. Rengeteg olyan jellegű tevékenység folyik a kórházakban, amelyek inkább nevezhetők gazdasági, mint egészségügyi tevékenységnek, és a rendszer szétzilálódása napról napra észlelhető. A reményeink abban testesülnek meg, hogy az új megyei rendszerű ellenőrzés, működtetés felállításával lehetőség nyílik a források ésszerű felhasználására és a lehetőségek lényegesen jobb kihasználására.

Mi azt gondoljuk, hogy a gyógyító-megelőző ellátás és annak a csúcsai is rendkívül fontosak, sőt meghatározóak. Sokak szerint, akik a nemzetközi irodalomban az alap- és az úgynevezett csúcsellátás összehasonlítását végzik, azt a véleményt fogalmazzák meg, hogy egy ország egészségügyi kapacitása, működtetése attól függ, hogy milyen úgynevezett magas technológiájú orvosi beavatkozásokat tud végrehajtani; ha erre egy ország nem képes, akkor az alapellátás sem tud megfelelően működni, ugyanis ez az a mérce, amihez az ellátási szintet, a saját ellátási szintünket viszonyítjuk.

Hozzá kell tennem, hogy ehhez csatlakoznia kell a képzésnek. Ma a képzés az orvosi egyetemeken nem célirányosan a magyar betegellátásra van kiélesítve. Kétségtelen, hogy az elmúlt évek során az Európai Unióban a rendkívül magas képzési igényű orvosképzés csökkent, az orvosok iránti kereslet pedig megnövekedett. Magyarország ma az orvosképzésben nagyhatalom, ugyanakkor az orvosaink egy jelentős része elmegy külföldre. Hozzá kell tennem, hogy nem igaz - ezt a saját példámon is el tudom mondani, mivel több nyugat-európai országban dolgoztam -, hogy ott a legjobb dolgozni, ahol a legjobb a technológia. Ez egy nagy tévedés.

Én magam, aki Romániában dolgoztam, rájöttem arra, hogy ott a legjobb dolgozni, ahol a legnagyobb szükség van az emberre. Ezt a kemény igazságot oktatni és bizonyítani kell a hallgatók számára. Mindennapossá kell tenni azt, hogy a képzésük ennek az országnak a népegészségügyi feladatai megoldására szolgál, és hogyha ehhez megfelelő érveket, adatokat szolgáltatunk, lehetőséget nyújtunk arra, hogy átlássák azokat a népegészségügyi feladatokat, azokat a népegészségügyi problémákat, amelyekkel szembe kell nézniük a működésük során, akkor bekapcsolódnak a rendszerbe, és akkor sokkal kevésbé merül fel az a lehetőség, mint most, hogy az orvostanhallgatók egy jelentős százaléka külföldre készül.

Hozzáteszem, nem arról van szó, hogy a rövid külföldi tartózkodást elleneznénk ebben a vonatkozásban, sőt azt kell mondanom, hogy ennek vannak előnyei, különösen akkor, hogyha visszatérve Magyarországra, magasabb szinten tudják képviselni azt a szakmát, amit egyébként el kell látniuk, de egyáltalán nem érdekünk az, hogy a magas képzettségű munkaerő Magyarországról külföldre kerüljön ki, akár még a szomszédos Ausztriába sem. Az igények olyan mértékű növekedését lehet látni Németországban, Ausztriában, az észak-európai államokban, ami valóban munkaerőt von el Magyarországtól.

A források az egészségügyi kutatásokra és a fejlesztésekre legalább ilyen szűkösek. Ma Magyarországon az egészségügyi kutatás vonatkozásában egy előnytelen változás következett be. Ezt költségvetési forrásokkal nagyon nehéz kezelni, de a költségvetésben mégis van némi lehetőség, némi mozgástér erre, ugyanis ha nem kapcsolódunk be azokba a nemzetközi rendszerekbe, amelyek mind a legsúlyosabb betegségek, így például a daganatos betegségek, a szív- és érrendszeri betegségek vonatkozásában lehetőséget nyújtanak új technológiák bevezetésére, akkor menthetetlenül lemaradunk nemcsak a nyugat-európai országoktól, hanem a környező országoktól is.

Mindezek vonatkozásában a 2011. évi költségvetés lehetőséget nyújt bizonyos elmozdulásra, lehetőséget ad bizonyos rendszerátszervezésre, lehetőséget nyújt egy újfajta gondolkozásra, de azt gondolom, ez csak az első lépésnek a megtétele azon az úton, amelyik elvárható egy korszerű nyugat-európai ország egészségügyétől.