*

DR. HORVÁTH JÁNOS (Fidesz): Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! A költségvetés tárgyalása most ezekben a napokban, éppúgy, mint máskor más esztendőkben vagy más országokban, úgy tekinthető, mint egy tükörbe nézés. Belenézünk az ország helyzetébe. Ez a tükör mutatja - ha jól nézzük, tudjuk, hogyan lássuk -, hogy kik vagyunk.

A költségvetésnek az a látása, hogy a kormányzat bevételeiből allokál, költ, eloszt, juttat olyan ágazatokba, amelyeket prioritásnak tekint, erről beszélünk. Itt van a vita, és jó, ha itt e tekintetben néhány alapvető szempontot tisztázunk, mondhatnám: emlékeztetjük magunkat. Talán azt volna kívánatos elsőnek említeni, hogy olyan helyekre, olyan ágazatokba, olyan részeihez jusson el a költségvetési kiadás, ahol hozzájárul az ország, a társadalom, a gazdaság optimális teljesítményéhez. Mi az optimális? Az, ami az elérhető legjobb. Nem szükségképpen maximális. Nem kívánok most filozófiai és matematikai elemzésbe, vitába bocsátkozni a tekintetben, hogy optimális vagy maximális. Elegendő az, ha emlékeztetjük magunkat, tisztelt Országgyűlés, és emlékeztessük magunkat, hogy Magyarország messze maga mögött tántorog. Messze magunk mögött vagyunk, amikor az ország teljesítményeit szemléljük, amikor a lehetőségeinket vizsgáljuk, ott, ahol lehetnénk. Olyan mérőeszközök állnak rendelkezésünkre, mint a GDP, a makroökonómiai mutatók, vagy olyan, hogy hogyan állunk a kincstári bevételek, kiadások tekintetében, vagy a foglalkoztatottság és a munkanélküliség számai tükrében.

Mindezeket tekintve nem jól nézünk ki. Hogyan juthatunk túl rajta? Ez a mi témánk, és ezt halljuk egymástól, hogy hová is juttassunk többet vagy kevesebbet az elköltött forrásokból. Hát oda juttassunk, ahol többet tesz, többet eredményez. A közgazdaság-tudományban ezt úgy nevezzük, hogy a marginal productivity, a határérték, ahol több eredménye lesz annak az erőforrásnak. Mert el lehet költeni azt a forintot úgy is, hogy valamit tesz, valamit okoz, de úgy is, hogy sokkal többet.

E tekintetben nálunk, a mi gazdaságunkban bizony, bizony nem jól állunk. Olyan példákat hallottunk a fölszólalásaink során számosat, amelyek rámutatnak erre. Legyen szabad egyet-kettőt említenem. Amikor a mezőgazdaságban arra fordítunk vagy kapunk és fogadunk el az Európai Uniótól forrásokat, hogy ne optimálisan műveljük a földet, vagy éppen kivágjuk a meglévő termelőeszközt, fát, szőlőt, akkor bizony érdemes megnézni, újragondolni, hogy a költségvetés, mint a hazai források elosztása, mit is tesz itt.

A közgazdaságtan, ha komolyan vennénk, és belenéznénk, egyszerű emlékeztetőket nyújt. Olyan helyre költődjék a forrás, olyan helyre fordítódjék a forrás, ahol többet produkál. A kinövekedés - ami esztendők során, az elmúlt öt, tíz, tizenöt évben a magyar közgazdasági életben, gazdaságpolitikában ismételten előjött, és ismételten elhalványodott - abból a lemaradottságból, amiben élünk. Az, hogy Magyarország képes nagyobb rátával növekedni vagy nem, lehet egy közgazdasági elméleti vagy politikai vita tárgya, azonban nézzünk bele, hogy azok az elméletek, amelyek mögött politika vagy tájékozatlanság van, mennyiben állnak meg.

Igenis, létezik, lehetséges, hogy a magyar gazdaság jobban működjön, termékenyebben. Az én egyszerű, gyakran használt professzori vagy közéleti példám erre az, vagy nem is példa, hanem mondásom: ami létezik, az lehetséges. Márpedig az létezik, hogy gazdaságok, országok növekedtek nem egy, kettő, három, négy százalékos rátával, hanem öt, hat, hét, nyolc vagy még magasabb rátával. Amikor ezelőtt tizen-valamennyi évvel, 1998-ban itt meghirdetődött az akkori választások során a kinövekedés gazdaságpolitikai programja, és az akkori választások során az ellenzéki párt 7 százalékos növekedést tett programjává azzal a matematikai, ökonometriai számítással, hogy igen, 7 százalékos növekedés folytán tíz esztendő alatt megduplázódik a nemzeti össztermék és az életszínvonal, nagy vita volt. Végül lett, ami lett, de a következő négy esztendő után majdnem eljutottunk odáig, és más országok akkor Európában: Írország, Finnország el is jutottak a 7 százalékos, 8 százalékos növekedéshez. A költségvetés forrásainak felhasználása tekintetében ilyenek lehetnek kívánatosak, hogy legyenek az irányadók.

Még egy ilyen kinövekedési példát legyen szabad fölmelegítenem. A miniszter úr a költségvetés beterjesztésekor figyelmeztetett bennünket arra a példára, ami megint csak meggyőző, mert megtörtént, amikor Magyarország a még a jelenleginél is sokkal-sokkal súlyosabb helyzetben volt, 1946-ban. Hiperinfláció, nagyon hiperinfláció volt, talicskával tolták a pengőt. És akkor, 1946. augusztus 1-jén deklaráltuk ebben a parlamentben az új pénzt, a stabil forintot, és stabil lett, volt két-három éven át.

Stabilabb, mint az akkori világ legstabilabb pénze, az Egyesült Államok dollárja. A forint stabilabb volt, kevesebbet inflálódott, mint a dollár. Miért? Mert akkor volt annyi rálátás és bölcsesség, hogy úgy osszák el a költségvetési forrásokat, hogy a termelékenységet emelje. Valóban, akkor egyszerű volt a helyzet. A háború tönkretette az országot. Hol lehetett legtöbbet előrehaladni? A földreformban. Megtermelni az ország kenyerét; hogy lehessen hidakat építeni és így tovább. Ilyen példák a magyar történelemből, a magyar valóságból és szerte a világból, megerősítve a közgazdaság-tudomány elméletével elvisznek bennünket oda, hogy a jelenlegi költségvetési vitánkban a prioritások megállapítása mennyire fontos volna.

Hasznos az persze, hogy kritikával illetjük azt, hogy mi történt az elmúlt ennyi meg annyi évben. Azonban ezeknél a kritikáknál többet ér, ha a hatásfok mérésével foglalkozunk, és azt mondjuk, hogy ebben az iparágban vagy ebben a városban mennyivel többet lehet elérni a költségvetési források elhatározása során. Láttunk olyan helyzeteket, amikor a költségvetés nemhogy előreviszi a gazdaságot, hanem szinte visszatartja. Olyan helyre költeni, ahol a másik gazdasági szektor is elvégezné, és olyanféleképpen kombinálni a közforrásokat, a költségvetés forrásait a magánszektor forrásaival, amely mindkettő hatásfokát tompítja, ezt jó volna, ha többet vizsgálgatnánk most itt, ezekben az órákban, a bölcs elosztást keresve, a jó hatásfokú elosztást keresve.

Példákat találunk erre az egészségügyben, találunk a kutatás-fejlesztés ágazatában. Tegnap éppen részese voltam a külügyi bizottságban, hogy jóváhagytuk új finnországi nagykövetünk kinevezését. Azt kérdeztük tőle, miért gondolja, hogy Finnország olyan nagyszerűen működik. És ez az ember elvégezte a házi feladatot, és jelenti nekünk, hogy igen, Finnországban mennyit költenek kutatás-fejlesztésre a közforrásokból. Négyszer-ötször annyit, mint Magyarországon. És annak a kombinációja is milyen? A nemzeti jövedelemnek, a GDP-nek körülbelül 1 százalékát a kincstárból adják, de az elegendő ahhoz, hogy a magánszektorból 3-4 százalékot ráköltsenek a privát vállalkozások is. Tehát itt van az a hatásfok, az az emelő hatás, amikor a költségvetés stimulálja, ösztönzi a magánszektort, hogy tegye azt, ami hatásos.

Ez az, amikor nem szükséges, hogy a költségvetés finanszírozza, fizessen azért a kutatás-fejlesztésért, mert valamilyenképpen képes arra, hogy a magánszektort ösztönözze. Jó volna, ha nem egyszerűen kritizálnánk a privát és az állami összefogásokat, a PPP-ket, hanem inkább azt néznénk benne, hogy mi az optimális kombináció. Nemegyszer látjuk, hogy állami vagy kincstári forrásokból támogatott intézmények kívánják végezni a kutatás-fejlesztést akkor, amikor a magánszektor is tenné sokkal kisebb ösztönző források odairányításával. Nem kívánok, tisztelt képviselőtársaim, példákkal élni, úgy érzem, számomra inkább az a feladat itt, hogy ezekre a makro- és gazdaságpolitikai összefüggésekre figyelmeztessem magunkat. És akkor nem veszünk el abban, hogy valahol itt vagy ott, egyik-másik hibát vagy egyik másik sikertelen kombinációt emlegetjük, többet, mint amennyit ez megér. Az arányok megérzése, azok keresése, ezt tanácsolom magunknak, és akkor kevesebbért képesek vagyunk többet produkálni, megvalósítani.

Hogy mennyi az ideális magán- és állami munkaelosztás vagy finanszírozás, mindegyik megoldásra vagy számtalan megoldásra van példa. Van olyan ország, ahol az állami kiadások mennyisége magas, és van, ahol alacsony. És mind a kettő lehet boldog és sikeres ország. Halljuk a példákat, Japánt vagy Svájcot, ahol alacsony a kincstári részvétel a gazdaság finanszírozásában. És jól érzik magukat. És halljuk a másik példát, a skandináv példákat. Nemrégen vettem részt egy nemzetközi konferencián. Dániából a költségvetés mesterei azt mondják, hogy olyan polgári mozgalom tapasztalható Dániában, hogy a dánok szeretnének több adót fizetni. Tetszett hallani? Több adót fizetni, mert úgy gondolják, hogy amit érte vesznek, vásárolnak, az úgy jön nekik jó hatásfokkal.

Vagyis a közszolgáltatások révén elért egészségügy, oktatás és sok minden más jobb hatásfokkal jut el a polgárhoz, ha az állami, kincstári intézmények révén történik. Ne értessék félre, tisztelt Országgyűlés, nem ezt tanácsolom én nekünk. Nem azt tanácsolom, hogy több feladatot bízzunk állami szervezetekre. Inkább azt, hogy találjuk meg azt, hogy a decentralizációk révén vagy akár a magános megoldások révén szülessenek meg a megoldások. Csupán azért említettem a dán példát, ellentétben a japán vagy svájci példával, hogy így is lehet, meg úgy is lehet. Ha még tovább kívánnánk ilyen absztrakt módon gondolkodni róla, mondhatnánk, hogy sokféleképpen lehet a mennyországba eljutni, ha valaki annak az ideológiának vagy hittételnek a hűséges betartója. Persze, sokféleképpen lehet a pokolba is eljutni.

Nos, a mi költségvetési vizsgálódásunk itt akkor lesz eredményes, és amikor a költségvetési törvényt végül megszavazzuk, akkor érezzük jobban magunkat vagy legalábbis kevésbé nyugtalanul, ha ilyen szempontok szerint is végiggondoljuk azt, amit teszünk. A kormány hozott az Országgyűlésnek költségvetési programot, és abba érdemes belemenni, azzal foglalkozunk.

Nem ott van a hiba, hogyha kritizáljuk, hanem ott tévedhetünk, és akkor követhet el mulasztást az Országgyűlés, ha ezek a költségvetést vizsgáló viták és értékelések mellékvágányra mennek, tehát vagy a politikai civakodás eszközévé válik, vagy pedig olyan mulasztásokat emlegetünk fel, ami ritkán hasznos. Nem tanácsolnám azt, hogy ne tanuljunk a múltból és a múlt hibáiból, de a költségvetés készítése - használom a szót - tudomány. Számok, összefüggések, hatásfok, eredményesség, tékozlás, ilyen fogalmak, ezek mérhetők, összehasonlíthatók, és akkor jobb eredményt érünk el.

Elénk kerül időnként olyasmi, hogy a számokban nem bízunk. Az bizony egy szerencsétlen dolog, mert éppen a számok, a matematika és a költségvetés elrendezése teszi lehetővé azt, hogy lássuk, hogy miről van szó, különben véleményünk van, és egyik ember véleménye lehet olyan jó, mint a másiké, mindaddig, amíg nincs valami objektív mód ennek az értékelésére. Tanácsolom, a költségvetés ilyen instrumentum számunkra, és ha így hasznosítjuk, akkor kevesebb lesz a füst, és több az a meleg vagy az a hasznos energia, ami eredményhez vezet.

Engedtessék meg, hogy ilyen általánosságokkal járuljak hozzá, mert néha - és nem is ritkán - elveszünk a részletekben, az országgyűlési vitában hányszor előfordul az, ezért aztán hasznos a nagy képet is fölvetíteni, és abban megkeresni helyünket mindegyikünk számára, hogy melyik a kedvenc témánk, és melyikért érzünk különösebb felelősséget. Ez az út, úgy érzem, aminek megjárásával végül is úgy érezzük majd, hogy a költségvetés nem egymásnak ugraszt bennünket, hanem megtaláljuk azt, hogy olyan ország leszünk, amit a választók, amikor ebben az évben ránk szavaztak, elvártak tőlünk.