*

HEGEDŰS TAMÁS (Jobbik): Köszönöm a szót, elnök úr. Elnök Úr! Tisztelt Ház! Hónapok óta uralja a közbeszédet a nyugdíjrendszer tervezett átalakítása.

A Jobbik volt az első párt, amelyik meghirdette: a magánnyugdíjpénztárak rendszerét meg kell szüntetni, mert nemcsak a modellezés szintjén mutatható ki, hogy makrogazdasági szélhámosságot jelent, hanem a tapasztalatok is azt mutatják, hogy rosszul működött. Az eltelt 13 évben mindösszesen 1 százaléknyi reálhozamot produkáló pénztárak 4-5 százalékos működési költséggel működnek, ami ugyanennyi veszteséget jelent a nyugdíjrendszer egésze szempontjából. Apropó, kedves képviselőtársak! Belegondoltak-e abba, hogy azt a reklámkampányt, amit a magánpénztárak az elmúlt hetekben a médiában folytatnak, szintén a befizetők járulékából fedezik? Vajon helyes-e nyugdíjjárulékot reklámkiadásokra fordítani?

Ez a rendszer évente 300-400 millárd forintos hiányt eredményezett az államháztartásban, mondván, ez az ára annak, hogy a jövőben a magánpénztárak részlegesen tehermentesítsék az államot. Hangsúlyozom: részlegesen, hiszen a pénztártagok jövőbeli nyugdíjának háromnegyedét a most megszűnő rendszerben is az állam fizette volna. A költségvetési hiány fedezésére államkötvényeket kellett kibocsátani, amelyek egy részét teljes vagyonuk közel felének értékében maguk a magánpénztárak vásárolták meg. Vagyis pénzpiaci eszközökkel finanszírozták azt a hiányt, amit részben ők maguk okoztak. Ügyes!

A kormány láthatóan elhatározásra jutott: felszámolják a kötelező magán-nyugdíjpénztári rendszert. Bár ezt deklaráltan soha nem mondták ki, de a levágott lófej már ott van az ágyban. Akinek füle van, hallja meg: ennek a korszaknak vége! Már csak a lejátszástechnika a kérdés.

A céllal magával egyetértünk - a megvalósítás módjával nem. A Jobbik ugyanis a kötelező magánpénztári rendszer felszámolása mellett is megtartotta volna az egyéni számlavezetés lehetőségét, egy állam által létrehozott pénztárral a második pillérben. Ebben olyan virtuális magánszámla vezetésére lett volna mód, amelyen minden évben jóváírjuk az állampapírok éves átlaghozamát. Ez valódi versenyképes alternatíva lett volna a megszűnő magánpénztári tagsággal szemben. Nem úgy, mint a mostani megoldás, amely revolvert szorítva a halántékhoz kínál fel úgymond szabad választási lehetőséget. Mindenki tudja, ez nem választás, ez kényszer.

Közben mindenki mellébeszél: a kormány szabadságnak nevezi a kényszert, adónak kereszteli át a munkaadói járulékot, aminek se füle, se farka. Az elmúlt húsz év pártjainak közös bűne, hogy ez a torzszülött kategória, amelyet munkáltatói járuléknak hívunk, még mindig fennáll, és lehetőséget ad efféle csűrés-csavarásra, holott közgazdaságilag csak a nagy bruttó bérnek van értelmezhető jelentése, amit a munkaadó a munkavállalója után fizet. Az, hogy ő ebből még a kifizetés előtt levon és átutalja azt a társadalombiztosításnak, csupán jogtechnikai megoldás. Ez éppen úgy a munkavállaló jövedelme, mint a fizetési papíron megjelenő kis bruttó.

A kormány most erre azt mondja: ha a magánpénztár tagja maradsz, a bruttó fizetésed 24 százalékát úgy utaljuk át a tb-kasszába, hogy ezután egy fillér nyugdíjat sem kapsz. Félreértés ne essék, nem a magánpénztárakért sírunk! Csak nevezzük nevén, csak ne tegyünk úgy, mintha ez reális választási lehetőség volna!

Hazug demagógia ugyanakkor az, amit az MSZP és társai sulykolnak a pénzügyes lobbi falanxaként előretolt magánpénztárak védelmében, hogy tudniillik a kormány úgymond lenyúlja az emberek megtakarítását azzal, hogy visszalépésre készteti őket az állami felosztó-kirovó rendszerbe.

Miféle megtakarítások ezek? Olyanok, amelyeket törvényi erővel rendelt el az állam, és hivatalán keresztül hajtott végre. A pénztártagok - mint én magam is - ugyanannyit fizettünk volna, ha maradunk a régi rendszerben. Vajmi kevés érdemünk van abban, hogy ezt a törvény erejénél fogva megtakarításként könyvelték el. Ennek a megtakarításnak az összege éppen annyi, mint amennyivel kevesebben járultunk hozzá - önhibánkon kívül - a közösségi kiadásokhoz az eltérített járulékunknak köszönhetően.

Mindenkinek azt javaslom, hogy ne nevezzük megtakarításnak az eltérített közpénzeket. Az öngondoskodás szép és támogatandó eszme. Meg is valósul a sértetlenül fennmaradó harmadik pillérben, az önkéntes pénztárakban. De a kötelező magánpénztáraknak ehhez semmi köze, nem hoznak be többletforrást a nyugdíj-finanszírozási rendszerbe.

Ha a jogi szabályozás úgy rendezi a visszatérők leendő nyugdíját, mint ha ki sem léptek volna a hagyományos rendszerből, hanem teljes értékű nyugdíjszerző időszaknak tekinti a magánpénztártagként eltöltött éveket (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.), akkor kár nem érheti a visszalépőket. Aggódni inkább amiatt kell, hogy miképpen sáfárkodik az állam a visszalépésből fakadó rendkívüli bevételekkel. De ez már egy másik hozzászólás tárgya lenne.