*

DR. APÁTI ISTVÁN (Jobbik): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Rendhagyó módon a végén kezdeném, hiszen méltatlanul kevés szó esett a közalkalmazottak jogállásáról szóló törvénnyel kapcsolatban benyújtott módosító javaslatról. Ezzel összefüggésben azt tudom önöknek mondani, hogy a Jobbik nem lát olyan veszélyeket, mint a Ktv.-módosítás kapcsán, következésképpen a közalkalmazotti törvény módosítását támogathatónak tartja, ugyanis valóban fel kell oldani azt a kettősséget, amely a kinevezéssel, illetőleg a megbízással létrejövő vezető közalkalmazotti státusok kapcsán kialakult. Egyetértünk azzal, hogy egységesen megbízás keretében nyerjék el ezeket a vezető tisztségeket a közalkalmazottak, mert a kettősség ily módon feloldásra kerül. Másrészt az is helyeselhető, hogy egy meglévő munkakör mellett látják el a vezetői feladatokat, nem pedig önálló munkakörként, és azzal is teljesen egyet tudunk érteni, hogy legfeljebb öt évre lehet megbízni ezeket a vezető beosztású közalkalmazottakat. Teljes mértékben elfogadható számunkra, hogy maximum ötévente az adott közalkalmazott mérettessék meg, hogy érdemes-e, alkalmas-e arra, hogy ismételten megbízást kapjon, vagy esetleg ezzel ellenkező döntést kell hoznia a munkáltatói jogkör gyakorlójának. Ez tehát a rövid véleményünk a Kjt.-vel kapcsolatban.

Az előbbi vagy néhánnyal korábbi gondolatomat úgy pontosítanám, hogy a szocialistáknak megvan a véleménye azért, amiért, vagy azért, mert a sajátjaikat akarják védeni, vagy más motivációk hajtják őket. A véleményem megfogalmazásakor engem egyrészt szakmai érvek hajtanak, hiszen úgy gondolom, hogy a jogbiztonság elvét súlyosan sérti az indoklás nélküli kitétel a törvényjavaslat szövegében, amely akár a törvényjavaslat alkotmányosságát is megkérdőjelezheti, illetőleg felvetheti az alkotmányellenesség lehetőségét. Másrészt nem tagadom, hogy számomra ez érzelmi kérdés is, mert nyilván nem tudom függetleníteni magam az elmúlt hat és fél, hét év történéseitől, és azt is megmondom őszintén, hogy nehezen tudnék a köztisztviselő kollégák szemébe nézni abban az esetben, ha a jelen formájában igennel szavaznék erre a törvényjavaslatra, ugyanis elvész a közszféra maradék biztonsága az önkormányzati igazgatásban, különösen a községi igazgatás szintjén.

Lipők képviselőtársamhoz kapcsolódva, vele egyetértve azt is el tudnám mondani, hogy Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, vagy az ország keleti felén, északkeleti megyéiben általában nincs lehetőség a törvény szerinti kötelező illetményen felül bármilyen juttatást megállapítani, s nem azért, mert nem akarunk, hanem azért, mert egyszerűen nem futja rá. Ez a járni jár, de nem jut kategóriájába tartozik. Gyakorlatilag ma egy kelet-magyarországi községi igazgatás szintjén dolgozó köztisztviselő vagy általában egy szegény, nagyon rossz helyzetben lévő önkormányzatnál dolgozó köztisztviselő számára a közszolgálati életpálya kis sarkítással azzal egyenlő, hogy a közszolgálati jogviszony kezdetén kiszámolhatja, húsz, harminc vagy harmincöt év múlva mennyire szégyenteljesen és nyomorúságosan kevés illetményt fog hazavinni, amiből csak nagyon nehezen tudja eltartani a családját, és a rezsiköltségek, az esetleges törlesztőrészletek kifizetése, a mindennapi megélhetéssel járó kiadások után szinte már semmije nem marad, egy forint sem áll rendelkezésére, hónapról hónapra él. A fiatalabb köztisztviselő kollégák alig keresnek többet - ezt már sokszor elmondtam, és most is fenntartom -, mint a főállású lapáttámasztással foglalkozó közmunkások, és a nyugdíjhoz közel álló köztisztviselő kollégák is 110-120 ezer forintos nettó fizetését sok mindennek tudnám nevezni, csak éppen méltányosnak vagy elegendőnek nem. Sok esetben ez is kiüresítette a közszolgálati életpályát, és önök még rátesznek egy lapáttal, hogy még a maradék biztonsági elemét is elveszik.

Hangsúlyozom, el tudom fogadni azt az érvelést, hogy vannak gyenge láncszemek a köztisztviselők között - mint ahogy nyilván közöttünk is vannak gyengébben teljesítők -, de ha ez előfordul, akkor az magában hordozza azt a jellegzetességet, hogy ezt meg lehet indokolni. A munkáltatói jogkör gyakorlója, akár a jegyző, akár más vezető beosztású, munkáltatói jogkört gyakorló köztisztviselő le tudja írni annak az indokát, hogy adott köztisztviselő kollégát miért tartja alkalmatlannak. Azzal persze egyetértek, hogy a bírói gyakorlat nem megfelelő, no de nem hiszem, hogy egy helytelen munkaügyi bírósági gyakorlatot effajta jogalkotással helyre lehetne tenni, hanem adott esetben a jogalkalmazás, a legfelsőbb bírósági, munkaügyi kollégiumi állásfoglalások, jogegységi elvi döntések szintjén kellene keresni a megoldást, nem pedig ilyen durván keresztülvágni ezt a gordiuszi csomót.

A teljesség igénye nélkül csak néhány gondolatot hadd osszak meg önökkel. Egyrészt akkor el lehetne gondolkodni a próbaidő intézményének a reformján, vagy el lehetne gondolkodni a határozott tartamú közszolgálati jogviszonyok rendszerén; felmerülhet annak a lehetősége, hogy esetleg a nyugdíjazás kapcsán hozzunk rendkívüli intézkedéseket. Hadd emlékeztessem önöket arra, hogy ha jól emlékszem, a csehek tették meg nem túl régen, igaz, nem a köztisztviselői karral, hanem az ügyészséggel, hogy az 55 év feletti ügyészeket elküldték nyugdíjba, meg tudták teremteni annak a lehetőségét - nyilván ennek is megvoltak adott esetben a maguk politikai oldalai vagy politikai indokai, de ilyen megközelítéseket lehetne alkalmazni, és nem feltétlenül az indoklásnélküliséggel, az indoklás nélküli elbocsátás lehetőségével kezdeni.

Azzal viszont egyetértünk, hogy a versenyszféra elszívó hatását valamilyen módon ellensúlyozni vagy semlegesíteni kellene. Ez valóban szükséges és indokolt, de teszem hozzá rögtön, hogy jelen pillanatban a plusz 30, mínusz 20 százalékos pozitív, illetve negatív irányú eltérítések esetén nincsen személyi állomány százalékos arányában kifejezett korlát. Érdemes lenne ezeket a lehetőségeket tágítani, ahogy a Jobbik egyik módosító javaslata is megcélozza, mondjuk, plusz 50 és mínusz 20 százalékos arányban alkalmazni ezeket az eltérítéseket. Itt lenne nagyobb mozgástér. Ezzel nem kíván élni az előterjesztő. Mivel a személyi illetmények kapcsán jelen pillanatban a költségvetésben meghatározott személyi állomány 20 százalékáig adható, ott pedig ezt teljes mértékben feloldanák. A korlátlan opció megjelenítésével nem értünk egyet. Azt viszont el tudnánk fogadni vagy el tudnánk képzelni, hogy mondjuk, a személyi állomány 50 százalékáig terjesszük ki ezt a lehetőséget. Úgy gondolom, ez bőséges keretet, elegendő mozgásteret biztosít. De itt mégsem kellene összekeverni a szabadságot egyfajta szabadossággal, és nem lenne szabad, hogy ezt korlátlanul alkalmazhatóvá tegyük.

A kedélyek megnyugtatása végett kérdezném az előterjesztőtől, akár Kovács elnök úrtól, akár Kósa Lajos képviselőtársamtól, bár erre én személy szerint megkaptam a választ a bizottsági ülésen, de az itt lévők közül nem mindenki volt ott az önkormányzati bizottság mai ülésén, amely szerint ugyebár a javaslat nem érinti a felmentési időre, illetőleg a végkielégítés mértékére vonatkozó szabályokat, ilyen értelemben a felmentési idő mértéke, illetőleg a végkielégítések összegének Ktv.-ben foglalt szabályai a jelen javaslattal nem érintettek, tehát ezek értelemszerűen nem változnak.

Végül, és mondhatnám azt is, hogy utolsósorban szeretnék reagálni Kovács Zoltán, illetőleg Kőszegi képviselőtársam felvetésére, amely már nem is feltétlenül szakmai, inkább politikai természetű, illetve a Jobbik "radikális változás" nevű választási programjának hatékonyságát vonták kétségbe. Időnként mindig megpiszkálnak engem - ebben Kovács elnök úr utolérhetetlen -, hogy a "radikális változásra" hivatkozva, a radikális érzületre hatva próbálja megkérdőjelezni a Jobbik elkötelezettségét. Jelezném, hogy a Jobbik elkötelezett a radikális változás irányában.

Hadd emlékeztessem önöket arra, tisztelt kormánypárti képviselőtársaim, hogy önök - nyilván átvitt értelemben értsék most minden szavamat - arra a mesterlövészre emlékeztetnek, aki vagy mindenkire tüzel válogatás nélkül, vagy pedig rosszul választja ki a célszemélyeket. Nem hiszem, hogy a köztisztviselői karral, a köztisztviselői szférával kellene kezdeni. Amikor radikális változásokról beszélnek, és saját maguk szerint önök a radikálisok, mi pedig csak hirdettük, de valójában nem is vagyunk azok, mert úgy éreztem, erre próbálnak utalni - ha nem, akkor nyugodtan javítsanak ki -, akkor emlékeztetném önöket arra, hogy nem a Jobbik volt az, hanem önök, akik nem szavazták meg a lusztrációs törvényjavaslatunkat, amely bizony igencsak kitakarítaná azokat a közélet legfelső szintjéről, akik nem oda tartoznak, nem feltétlenül az ügyintézői, vezetői szinten meglévő köztisztviselőkkel kellene kezdeni. Nem mi voltunk azok, akik egyértelmű szocialista becsatornázású, szocialista kötődésű embereket ott hagytunk a titkosszolgálatok élén, vagy ÁSZ-alelnöknek kineveztünk, vagy... (Dr. Kovács Zoltán: Nyikosra gondolsz?) Nem, nem, nem! Ő nem vezető, ő nem ÁSZ-alelnök és nem AVH-vezető. (Kósa Lajos: Öreg munkásőr!) Tehát amikor így ezeket visszadobálják, akkor én vonom kétségbe a forradalmi lendületet és a forradalmi változást, vagy amikor például a külügyet a volt SZDSZ-esek menekítő útvonalaként lehet használni. Tehát amikor a mi radikális változás iránti elkötelezettségünket és nemzeti érzületünket próbálják akár csak a legcsekélyebb mértékben kétségbe vonni, akkor egyrészt ezeket a leghatározottabban vissza kell utasítanom, másrészt pedig akkor gondolkozzanak el ezeken az alapvető ellentmondásokon, amelyeket én most felsoroltam.