*

VONA GÁBOR (Jobbik): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! A hét végén Kárpát-medence-szerte számtalan helyen emlékeztek Trianonra, illetve az elmúlt évben az Országgyűlés döntött arról, hogy június 4-ét a nemzeti összetartozás emléknapjává nyilvánítja.

Mindkettő nagyon örömteli dolog, és mindkettő azt mutatja, hogy valami elindult ebben a kérdésben, de mégis azt kell mondanom, hogy az elmúlt napok megnyilatkozásai, történései alapján azért elmondható, hogy sajnos a Trianon-szindróma, a gondolkodásunkban lévő belső Trianon felszámolása még továbbra is várat magára, egy hosszú, rögös, nehéz út lesz. És ami jelenségként megjelenik mindannyiunk vagy nagyon sok ember gondolkodásában, az a folyamatos gyávaság, a megalkuvási kényszer, a tehetetlen megaláztatottság.

Az ünnepi kommunikáció kapcsán számtalan kormánypolitikus nyilatkozta azt a hét végén, hogy a nemzeti összetartozás valójában egy ünnep és nem gyásznap. Abban egyetértünk, hogy a gyász önmagában kevés, nem szabad hogy a gyászba belemerevedjünk, és igenis erőt kell merítenünk, előre kell tekintenünk, és a gyász mellett meg kell határoznunk az elkövetkezendő évek és időszak feladatait, de azért szögezzük le, hogy ez nem ünnepnap, ez egy gyásznap. Nincs mit ünnepelni június 4-én, én azt gondolom, és elkeserítő volt látni, hogy néhány vidéki kormánypárti szervezet még dáridót is szervezett ezen a napon. Van mit gyászolnunk sajnos, ezt mindenképpen el kell mondanunk, de kérdés, hogy van-e mit ünnepelnünk, kérdés, hogy mit akart ünnepelni a kormánypárt, miért nevezte ezt ünnepnek. Talán azt, hogy a holokausztmegemlékezéshez képest vagy azzal ellentétben most itt a tisztelt Ház nem emlékezett meg Trianonról - azért tegyük hozzá, hogy ez, azt gondolom, egy nagyon súlyos mulasztásunk. A másik az, hogy a soros elnökség végeztével igazán a magyar üggyel kapcsolatban semmiféle érdemit nem tudott tenni a kormány és Magyarország - az önrendelkezés ügye, az autonómiánk ügye szinte fel sem merült a soros elnökség ideje alatt érdemben. A Beneš-dekrétumok továbbra is Európa jogrendjének részét képezik, a temerini fiúk Délvidéken továbbra is börtönben ülnek, a szlovákok nyelvtörvénnyel, az ukrajnai politikai vezetés pedig titkosszolgálattal vegzálja a magyarokat.

Tehát én azt gondolom, joggal merül fel a kérdés bennünk, mindannyiunkban, hogy mit ünnepelünk pontosan június 4-én. Ha mást nem, ugye, megnézzük, hogy az elszakított területeken lévő magyar pártok vagy kiesnek a törvényhozásból, vagy ki fognak esni, vagy szétestek, vagy egymásnak estek. Tehát itt, mondjuk ki, nincs mit ünnepelni. Én megértem, hogy nehéz mit kezdeni azoknak a politikai erőknek ezzel az ünneppel, akik évtizedeken keresztül ehhez nem voltak hozzászokva, egyfajta torz továbbélését látom ebben a Kovács László-i "merjünk kicsik lenni" gondolatnak ebben a hirtelen jött ünneplésben. Nem tudjuk érdemben kezelni ezt az egész helyzetet. Ez olyan, mint amikor a sánta kutya elkezd ünnepelni, hogy három lába azért mégiscsak van neki.

A másik ügy az Alföldi-ügy. Itt azt mondta a miniszter úr, hogy véget ért az Alföldi-ügy, lezárva - hát nincs lezárva az Alföldi-ügy, sőt nemhogy nincs lezárva, az Alföldi-ügy szimbólumává vált, azt gondolom, ennek a belső Trianonnak, ennek a Trianon-szindrómának. Hiszen Alföldi Róbert ügyében - mint cseppben a tenger - benne van minden nyomorúságunk, benne van az a nyomorúságunk, hogy bennünket itt a saját hazánkban folyamatosan meg lehet alázni, és hogy felmosórongynak, lábtörlőnek használják a magyarság számára szent értékeket és történelmi, kulturális tradíciókat. (L. Simon László közbeszól.)

Hallom itt a közbeszólásokat a képviselő úr részéről, nem Alföldi Róbert művészetét akarjuk megítélni, ezt szeretném hangsúlyozni, itt nem arról van szó, hogy a művészettel kapcsolatban ítéletet mondanánk, hanem arról van szó, hogy a Nemzeti Színház vezetése politikai kérdés. Ne gondolja senki, hogy ez nem politikai kérdés, hiszen egy politikai kinevezés útján kerül az intézmény élére, és bármit is tesz ott, bármit is tesz a Nemzeti Színház vezetője ebben a színházban, a nemzeti értékmegőrzés egyik templomában, az igenis politika. És önök ebbe a templomba beengedtek - elnézést, nyilvánvalóan megoszlanak ezzel kapcsolatban a vélemények, de beengedtek oda - egy beteg lelkű, sebzett embert, aki ahelyett, hogy a Nemzeti Színház valódi céljait valósítaná meg - mert ez pedig a nemzeti értékeknek a színházi formában való megőrzése, ápolása, gyarapítása és továbbadása -, saját lelkének sötét zegzugait viszi színpadra, egyfajta drámapedagógiai vagy drámapszichológiai öngyógyítást próbál a színpadon megvalósítani, és ehhez pedig asszisztál itt az egész politika. Én azon nem csodálkozom, hogy a Fidesz képviselői így állnak hozzá, a KDNP tehetetlensége nagyon fáj, de az egészben ami a leginkább fáj, az annak a nemzeti-keresztény civil szférának a tehetetlensége és némasága, amely az országgyűlési választások előtt önök mögé állt, és várta a nemzeti-keresztény Magyarország visszajöttét.

Hol van most - elnézést, hogy neveket is mondok - Makovecz Imre, hol van Eperjes Károly, hol van a CÖF több ezer tüntetője, akik annak idején önöket támogatták, és - gondolom - nem azt várták el önöktől, hogy Alföldi Róbert legyen a Nemzeti Színház élén. Pedig most ő van az élén sajnos, és azt kell hogy mondjam, tökösebb gyerek - már elnézést a kifejezésért -, mint önök, mert ő legalább saját magát megvédi meg a magához hasonlóakat, önök pedig saját magukért sem állnak ki, és azokért sem (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.), akik önöket megszavazták.