DR. DANCSÓ JÓZSEF, a Fidesz képviselõcsoportja részérõl: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselõtársaim! Tisztelt Államtitkár Úr! Tisztelt Elnök Úr! Nem tisztem minõsíteni az elõzõekben elhangzott többségi és kisebbségi véleményt, de azért csak nem hagyhatom szó nélkül azt, hogy Nyikos elnök úr általam nagyra becsült szakmai tudása mellett azért igencsak túlterjeszkedett a Házszabályon, hiszen mind államtitkár urat, mind az Állami Számvevõszéket igen komoly bírálat alá vette, ami, azt hiszem, hogy nem a kisebbségi véleményekben fogalmazódott meg, hanem az õ személyes véleményét jelentette, amivel nincs is szerintem semmilyen gond, viszont úgy gondolom, hogy az inkább egy vezérszónoklati körbe tartozik, és nyilván módja és lehetõsége lesz elnök úrnak ezt még majd a mai nap részletesebben kifejteni. Tehát úgy gondolom, hogy nincs oka senkinek a szemére vetni bármilyen, Házszabálytól való eltérést.

Sajátos helyzetben van a tisztelt Ház mindig, amikor a zárszámadásról szóló törvényt kell tárgyalni, hiszen a parlament munkája általában arról szól, hogy egy törvényjavaslatot tárgyal, ami alapvetõen a jövõre vonatkozik, a kormánytöbbség elképzelése, a parlamenti többség elképzelése arról, hogy hogyan és milyen módon kívánja formálni az ország jövõjét, milyen szabályokat, milyen játékszabályokat kíván alkotni annak érdekében, hogy a kívánt társadalom- és gazdaságpolitikai célokat elérje. Ezzel szemben a zárszámadás egy múltról szóló törvényjavaslat, ami elõttünk fekszik, azaz nem a jövõ befolyásolását szolgálja elsõsorban, hanem egy számvetés, egy számadás arról, hogy milyen tények, mi is történt az adott közösségben az elmúlt évek során.

A törvényjavaslat idõben benyújtásra került, hiszen a törvény, az államháztartásról szóló 1992. évi XXXVIII. számú törvény errõl világosan rendelkezik, hogy a költségvetési évet követõ nyolcadik hónap lezártáig, azaz augusztus 31-éig kell benyújtani az Országgyûléshez, és elõtte két hónappal pedig az Állami Számvevõszék megkezdi az abban foglaltak valódiságának, átláthatóságának a vizsgálatát.

Mit is kell tartalmaznia egy zárszámadási törvényjavaslatnak? Gyakorlatilag az elõzõ év - azaz a 2010. év jelen esetben - költségvetési finanszírozásáról, a végrehajtás szabályaival összefüggõ kérdésekrõl szól, tárgyalja az államadósság kezelésének ügyét, emellett foglalkozik a társadalombiztosítás, azaz az Egészségbiztosítási és a Nyugdíj-biztosítási Alap pénzügyi elõirányzatainak jóváhagyásával. E tekintetben a központi alrendszer kiadási és bevételi fõösszegeit vizsgálja, a hiányt jóvá kell hagyni, illetve a helyi önkormányzatok elszámolása része még a beszámolónak, valamint az uniós programokkal kapcsolatos kötelezettségvállalások, illetve ezek teljesülését is tartalmaznia kell. E tekintetben, úgy gondolom, hogy formailag is rendben van a benyújtott zárszámadási törvényjavaslat.

Az értékelés során nyilván több szempontot kell figyelembe vennünk. Bár Nyikos elnök úr ezt bírálta, de azért nekem is ki kell térnem nyilvánvalóan a zárszámadási vita során - és vezérszónokként talán ez megengedhetõ - egyfajta hagyatékra, hiszen egy felemás, lezárt évrõl van szó hiszen a megtervezése az elõzõ szocialista kormányoknak volt a feladata, a végrehajtás pedig már az azt követõ Fidesz-KDNP-szövetség feladatkörébe tartozott.

A hagyaték mellett nyilván kell egyfajta gazdaságpolitikai környezetet is értékelnünk: hogyan és mi módon alakultak a gazdaságpolitikai folyamatok, ezen belül is nyilvánvalóan számunkra a legfontosabb a fiskális folyamatok értékelése. Természetesen szólni kell arról, hogy az állami feladatellátáson belüli alrendszerek, különbözõ alapok és az önkormányzatok hogyan teljesítettek. Szerencsés, ha kitérünk az Európai Unióval kapcsolatos elszámolási rendszerre, és nyilvánvalóan ezek után egyfajta összegzést is érdemes tennünk. Ha megengedik, ezen a vezérfonalon mennék végig.

A hagyatékról. Azt kell mondanom, hogy egyértelmû és világos volt a költségvetési zárszámadási törvényjavaslat benyújtása után, hogy egy olyan költségvetést fogadott el még az elõzõ parlament, amely sem számaiban, sem tartalmában a valóságnak nem köszönt, nem esett egybe, és azt kell mondanom, hogy alapvetõ tervezési hibákkal, tervezési problémákkal, azok tömkelegével volt tele. Hogy ez szándékos-e, vagy csak ennyire nem értettek hozzá, ez már megítélés kérdése, de megítélésem szerint ekkora hibát csak úgy, véletlenül nem szoktak elkövetni költségvetési törvények elfogadása során. Inkább arra kell gondolni, azt kell feltételezni, hogy költségvetési évrõl volt szó, és úgy gondolta már az akkor bukott szocialista kormányzat, hogy utánuk az özönvíz, és próbálták menteni a menthetetlent.

Erre vonatkozólag már az Állami Számvevõszék is fölhívta a figyelmet, hiszen kötelessége az Állami Számvevõszéknek a kormányváltást megelõzõen értékelni az adott év költségvetési folyamatait, és bizony már akkor mindenki számára világossá kellett hogy váljon az akkori véleménybõl, az akkori jelentésbõl, hogy amennyiben beavatkozás nem történik, akkor az eredetileg megtervezett folyamatok tarthatatlanok, gyakorlatilag teljesen megbukott a Szocialista Párt 2010. évi költségvetési törvénye. Persze ez nem véletlen, hiszen azért ez az elmúlt 8 évben jó párszor sajnos elõfordult.

Azt is figyelembe kellett már akkor vennünk - ha jól emlékszem, április 30-án jelent meg ez a vélemény -, hogy tarthatatlanok azok a gazdasági elõrejelzések, azok a költségvetési tervezési számok, amelyekkel a 2010. évi költségvetés el lett fogadva. Nyilvánvalóan ez a dilemma meghatározta az új kormány, a nemzeti együttmûködés kormányának mûködését is, hiszen azzal a dilemmával kellett szembesülni, hogy vagy végrehajtja eredeti formájában a költségvetési törvényt, azaz a 7 százalék körüli hiánnyal fogja megvalósítani a költségvetést, vagy pedig gazdaságpolitikai fordulatot hajt végre, és megpróbálja az eredetileg tervezett 3,8 százalékos hiányt és az azokra épülõ bevételi és kiadási elõirányzatokat betartani.

Nyilvánvalóan a gondolkodást segítette az, hogy a külföldi befektetõi környezet, az Európai Unió tagállamai egyértelmûvé és világossá tették, hogy az az út, amelyet a szocialista kormányzat követett és amely a tervezetlenség, illetve a hiány nagymértékû túllépését jelentené, nem tartható, igenis az az elvárás, az a követelmény - különösképpen az európai gazdaság akkori problémáiból is következõleg -, hogy az eredeti 3,8 százalékos hiány az, amely mindenképpen tartandó, az, amelyet már az új kormánynak, ha tetszik, ha nem, de be kell tartania. Ebbõl kifolyólag gyakorlatilag gyors döntéseket kellett hozni, hogy azt a hagyatékot, amelyet maga után hagyott a szocialista kormányzat, valamilyen úton-módon orvosolni kell, megoldásra kell hogy jussunk benne.

Egy-két adat azzal kapcsolatosan, hogy milyen nagy problémákat is hagyott maga után a szocialista kormányzat. Az Egészségbiztosítási Alapba például 22 milliárd forintos fiktív bevétel volt tervezve, számos kiadást a kormány nem tervezett be. Ilyen például a Gripenek áfaproblémájának kezelése vagy a pneumococcus elleni védõoltás többletköltsége, de a Magyar Turizmus Zrt. áfakiadásai sem voltak rendben, az üdülõhelyi feladatok támogatásának pótlása az önkormányzatok részére hiányosságokat mutatott. Mindezek összességében közel 50 milliárd forintos hiánynövekedést idéztek elõ.

De nemcsak a bevételi oldalon volt probléma, hanem a kiadási oldalak sem úgy lettek megtervezve, ahogy elvárható lett volna, hiszen viszonylag jól tervezhetõ kiadási tételek nem kerültek betervezésre a 2010. évi költségvetésbe, és ennek csak valóban a csúcsa volt vagy a jéghegy csúcsa volt az, hogy még a nemzetközi tagdíjfizetések sem lettek 5,6 milliárd forintban betervezve, arról nem is beszélve, hogy az állami cégek kiadásai - különösen a MÁV Rt.-nél jelentkezõ kiadások - csupán csak 33 milliárddal lettek alultervezve.

Emellett a 2010. évet nemcsak a szocialista kormányzás sújtotta legalábbis az év elsõ felében, hanem olyan, elsõsorban természeti csapások következtében olyan beavatkozási kényszer is keletkezett, amelyre nyilván nem lehetett elõre számítani. Gondoljunk csak itt az árvíz- és a belvízhelyzetre, a vörösiszap-katasztrófára, a közrend és a közbiztonság hathatós és gyors többletigényeinek megteremtése céljából fellépõ többletkiadásokra és nem utolsósorban például arra a többletkiadásra, amit éppen Rogán képviselõ úrral terjesztettünk be még tavaly, az egészségügyi szolgáltatók adósságának néminemû rendezése vonatkozásában.

A legfontosabb és a legérdekesebb a bruttó hazai össztermék alakulása: bár még 0,9-es csökkenést, azaz visszaesést kalkuláltak, a tényleges szám 1,2 százalékos növekedés lett, amely elsõsorban annak volt köszönhetõ, hogy az európai gazdaság, azon belül is Németország gazdasága rendkívül jól teljesített a 2010. évben, ami elsõsorban abból következett, hogy a kínai gazdasággal rendkívül szoros és intenzív kapcsolatot tudott a német gazdaság kialakítani, ez pedig az egész Európai Unió és ezen belül Magyarország gazdaságára is jótékonyan hatott. Ez az a tényezõ, amely gyakorlatilag azt eredményezte, hogy a várt gazdasági visszaesés helyett néminemû gazdasági növekedés következett be. Azt kell mondanom, hogy szerencsére, mert ha ez nem következik be, akkor valószínûleg a 7 százalék fölötti hiány lett volna a jellemzõ.

Ez azt is jelentette, hogy elsõsorban az exportszektorban dolgozó vállalkozások tudtak igazán profitot elérni, õk tudtak profitálni ebbõl a helyzetbõl. Ez meg is jelent a folyó fizetési mérleg alakulásában, hiszen olyan folyó fizetési mérleg többletet produkált Magyarország 2010-ben, amely hosszú-hosszú évekre visszamenõleg nem volt jellemzõ a magyar gazdaságra: 2,1 százalékos GDP-arányos folyó fizetési mérleg többletet értünk el, amely jótékonyan hatott az ország tartalékainak növelése irányába is.

Sajnos emellett a fogyasztás visszaesése is megfigyelhetõ, a belsõ fogyasztás, elsõsorban a háztartási fogyasztások visszaesése. Nyilván ez egyrészt eredményezte, hogy az importágazatban érdekelt gazdasági szféra visszaesett, hanyatlott. Nyilvánvalóan ez is jelentkezik a folyó fizetési többletünkben. Másrészt pedig azt is jelenti ez, hogy a háztartások fogyasztásának elégtelensége gyakorlatilag azt eredményezi - ami a mai napig is kihat -, hogy a belsõ kereslet, ezen keresztül a hazai termék növekedése a belsõ fogyasztás révén sajnos nem igazán erõteljes, nem igazán növekvõ. Ez megjelenik többek között a kiskereskedelmi forgalom jelentõs csökkenésében is sajnos.

A beruházások vonatkozásában is ez a kettõsség figyelhetõ meg, hiszen a feldolgozóipar az, amelyik jól teljesített, míg az építõipar, a beruházások sajnos jelentõs visszaeséssel jártak 2010-ben, amely tendencia ebben az évben is folytatódik. És nyilvánvalóan ez nem egy szerencsés állapot, hiszen ebbõl az következik, hogy 2010-ben a bruttó állóeszköz-felhalmozás 5,6 százalékkal csökkent, ami azt vetíti elõre, hogy egyrészt jelentõs beruházási lehetõségek adódhatnak, másrészt pedig ez nyilván a késõbbi fogyasztásra és a gazdasági növekedésre negatívan hat.

A munkaerõ-piaci folyamatok sem a legfényesebben alakultak, hiszen a munkanélküliségi ráta 2010-ben a 11 százalékot egy kicsit meghaladta, amellyel semmiképpen nem lehetünk elégedettek. Bár az év második felében, illetve ez évben egy halvány reménysugár már látszik, hogy ez a tendencia megfordulhat, de nyilvánvalóan a célnak továbbra is annak kell lenni, hogy a munkanélküliségi rátában további csökkenést, azaz több munkahelyet, több lehetõséget mind a részfoglalkoztatásban, mind pedig a közfoglalkoztatásban lehessen biztosítani.

Mindezek mentén az infláció 4,9 százalékot ért el, ami viszonylag magasnak értékelhetõ. Alapvetõen két vagy három tényezõ befolyásolta ezt, egyrészt az üzemanyagárak drasztikus növekedése - körülbelül 21 százalékos növekedésrõl kell itt beszámolnunk -, a forint/dollár árfolyam gyengesége, és emellett egy jelentõs tényezõ volt az élelmiszerek drágulása is a 2010. évben, amely az infláció várt vagy a tervezetthez képest magasabb alakulását eredményezte.

A fiskális folyamatokat is értékelnünk kell, ahogy jeleztem, hiszen a zárszámadás elsõsorban ezt a szférát érinti. Azt láthatjuk, hogy az a 3,8 százalékos hiány, amelyet igyekezett az új kormány kõbe vésni, az gyakorlatilag teljesült; nyilván az önkormányzati szféra az, amelyik nehéz helyzete miatt kicsit túllendült ezen a célon. E tekintetben a 4,1-4,2-es végsõ európai uniós elszámolás szerinti hiány az, amely kialakult.

Amint említettem is, rendkívül nehéz helyzetben vette át a kormányzást Orbán Viktor kormánya az év második felétõl, hiszen mind bevételi oldalon, mind pedig a kiadási oldalon jelentõs elmaradások voltak, illetve a kiadási oldalon túlteljesülések is, ezért olyan gazdaságpolitikai eszközökhöz kellett nyúlni, amely nem feltétlenül volt abban az idõszakban még elfogadott, de ahogy látjuk, egyre több európai ország, európai gazdaság vezeti be ezeket az intézkedéseket annak érdekében, hogy a valamennyi európai uniós tagállamot sújtó gazdasági válságot valami úton-módon kezelje. Ennek két manifesztálódása, megjelenése volt, az egyik az elsõ akcióterv, a második pedig az ezt követõ második akcióterv. A legfontosabb lépései egyrészt a bevételeket növelõ lépések, másrészt pedig kiadásokat csökkentõ lépések. A legnagyobb eleme a bevételeket növelõ lépéseknek a bevezetett bankadó volt, amely csaknem teljes egészében teljesült, mint ahogy a tervezet ezt elõirányozta. Úgy gondolom, hogy e nélkül a lépés nélkül egyrészt igazságtalanabb lenne a magyar fiskális politika összetétele, hiszen azoknak is ki kellett venniük a terhekbõl a részüket, akik az elõzõ idõszak nyertesei voltak. Úgy gondolom, hogy némi, kisebb-nagyobb berzenkedés után ezt tudomásul vették, és azok után, hogy ez egy sikeres adónem volt költségvetési szempontból az ország számára, nem véletlen az, hogy csaknem tíz európai uniós országban is bevezetésre került ez a megoldás.

Nyilván szólni kell azokról az intézkedésekrõl is, amit elsõsorban a kormány saját magán kezdett, gondolok itt a költségvetési elõirányzatok zárolására, a költségvetési elkülönített alapoknál történt megtakarításokra, jutalomkifizetési stopra, a megbízási szerzõdések felülvizsgálatára, eszközbeszerzések elhalasztására, maradványelvonásra, nem utolsósorban pedig a pártok támogatásának csökkentésére. Mindez összességében 213,9 milliárd forinttal csökkentette a hiányt, azaz ennyivel javította az egyenleget.

A második akcióterv fõbb tételeirõl is szólnunk kell. Ez pedig az úgynevezett válságadók összefoglaló néven nevezett adónem. Itt már elhangzott, hogy a kiskereskedelemben, illetve az informatikában, energiaszektorban dolgozó vállalatokat érintette ez leginkább. Emellett szólni kell arról a magán-nyugdíjpénztári tagdíjak eltérítésérõl is, amely gyakorlatilag kéthavi befizetést térített el a költségvetés felé, és így ennek az egyenlegre gyakorolt hatása 198 milliárd forint volt. Nyilvánvaló, hogy ez egy szaldó, hiszen az új különadók többi adónemet érintõ hatásával is számolni kell, illetve a társasági adó feltöltése szabályainak változásával is célszerû kalkulálni. Így jött ki ez a 198 milliárdos tétel.

Nyilvánvalóan fontos itt értékelnünk és értékelhetjük a magán-nyugdíjpénztári befizetések átirányítását is, hiszen akkor megszülettek azok a döntések, amelyek lehetõvé tették ezek után valamennyi magyar állampolgárnak, hogy szabadon eldöntse, marad-e az úgynevezett kötelezõ magán-nyugdíjpénztári rendszerben, vagy pedig a megtakarításai révén arra kalkulál, hogy az állam biztosabban tudja majd kifizetni számára a nyugdíjait. Azt kell értékelnünk, hogy az a magán-nyugdíjpénztári átirányítás, amely bekövetkezett az elmúlt tizenegynéhány évben, az körülbelül évente 10 százalékkal növelte a költségvetés kiadásait.

Államháztartáson kívülre került átlagosan körülbelül 10 százalék kiadás, amely rendkívüli módon hiányzik, hiányzott a mindenkori költségvetésbõl, és ezen keresztül gyakorlatilag hozzájárult az államadósság ilyetén történõ növeléséhez is. Összességében azt kell mondanunk, hogy a magán-nyugdíjpénztári befizetések eltérítése, úgy tûnik, sikeres volt, hiszen jelentõsen hozzájárult a mindenkori költségvetés egyenlegének javításához, másrészt pedig a majdani kifizetések biztonságát is sokkal inkább garantálja.

Az államháztartás alrendszereirõl is szólnunk kell, az elkülönített állami pénzalapokról, amelyek összességében csaknem 60 milliárd forintos többlettel zártak 2010-ben, ami, úgy gondolom, figyelemreméltó, és nyilván az is elgondolkodtató, hogy a társadalombiztosítás pénzügyi alapjai viszont csaknem 100 milliárd forintos hiánnyal zártak, és elsõsorban az Egészségbiztosítási Alap az, amely jeleskedett - idézõjelben - ennek a hiánynak a megteremtésében. Hiszen ez is azt mutatja, arra világít rá, hogy sem a bevételei, sem a kiadásai nem voltak teljesen megtervezve, és azok a kiigazítások, amelyeket év közben sikerült megvalósítani, nem voltak elégségesek, és gyakorlatilag ebben tükrözõdik mind a gyógyszerkassza, mind pedig a kórházak finanszírozási problematikája.

Ha megengedik, az önkormányzati szektorról is szólnék pár szót, már csak abból kifolyólag is, hogy Orosháza polgármestereként jómagam is napról napra megélem azt, hogy mit jelent az önkormányzati rendszer gazdálkodása, mindennapi gondja. Azt kell mondanom, hogy nagyon jól emlékszem még arra az idõszakra, amikor az akkori szocialista önkormányzati miniszter, Varga Zoltán úr nagy büszkén bejelentette, hogy 120 milliárddal fogják visszavenni, illetve lefaragni az önkormányzatok költségvetését, és ez bizony meglátszik a költségvetésben, valamennyi önkormányzat költségvetésében. Csak egy példa: Orosháza esetében ez éves szinten, állami normatívák vonatkozásában 500 millió forintos pénzkivonást jelent. Egy 30-31 ezres városnak ez egy nagyon jelentõs tétel, és úgy kell alkalmazkodni egy ilyen pénzmegvonáshoz, hogy az önkormányzati rendszer alapvetõen nem a gyors rugalmasságáról híres, hiszen nyilvánvalóan olyan folyamatok játszódnak le, az állampolgárok olyan szolgáltatásokban bíznak és hisznek, hogy megkapják, amelyek az önkormányzati rendszer gyors módosítását ilyen értelemben nem teszik lehetõvé, tehát sokkal lassabb az alkalmazkodás, nem beszélve a közalkalmazotti és a közszférát jelentõ törvényi lehetõségekrõl. E tekintetben is egy rendkívül súlyos helyzetet idéztek elõ, amelyet tetézett az, hogy az adóbevételek az önkormányzatok vonatkozásában - itt a helyiadó-bevételekre gondolok - jelentõsen csökkentek 2010-ben, másrészt pedig az európai uniós források, mint ahogy az Állami Számvevõszék is rámutatott, illetve a zárszámadási jelentésbõl is kiolvasható, jelentõs mértékben nõttek 2010-ben, tehát ez azt jelentette, hogy az önkormányzatok sajáterõ-igénye is megnövekedett ebben az idõszakban. Tehát mindez azt eredményezte, hogy 2010-re az önkormányzatok rendkívül nehéz helyzetbe kerültek, rendkívül komoly gazdálkodási problémákkal néznek szembe, és mindez sajnos megjelenik a 2010. évi végsõ európai uniós módszertan által meghatározott hiány számításában is, hiszen csak idegen forrás bevonásával tudták a költségvetéseiket egyensúlyban tartani az önkormányzataink, ez pedig nyilvánvalóan hosszú távon nem tartható fenn, ezért is szükséges az önkormányzati rendszer jelentõs mértékû átalakítása.

Az Állami Számvevõszék jelentésével kapcsolatosan az idõ elõrehaladtára tekintettel röviden térnék ki, hiszen egyértelmû, világos képet fest az Állami Számvevõszék jelentése a 2010. évi folyamatokról. Úgy gondolom, hogy azokat a megállapításokat, amelyeket az Állami Számvevõszék és munkatársai megtettek, köszönettel kell fogadni, és mindenképpen arra kell törekedni, hogy azokat a hibákat, amelyeket feltártak, kijavítsa a kormányzat, kijavítsák a tervezés és az elszámoltatás vagy a beszámoltatás kapcsán is, hiszen érezhetõ és látható az a szándék, amely révén igyekszik partnerként viszonyulni az Állami Számvevõszék a költségvetési szférához annak érdekében, hogy a beszámolók hitelesebbek, átláthatóbbak legyenek. Nyilvánvaló, hogy ennek egyik fontos eleme lenne az, hogy maga a zárszámadás kerete, a zárszámadás tartalma jól meghatározható legyen, hiszen ez az évek közötti összehasonlítást, az évek közötti különbözõ következtetések levonását segítené. Ebben jelentõs feladatok vannak, de én azt látom, hogy a záradékkal ellátott fejezetek és az azon belüli címek összessége csökkent az elõzõ idõszakokhoz képest, tehát egy olyan tendencia kezd kibontakozni, amely azt mutatja, hogy a gazdálkodás átláthatóbbá válik, bár még rengeteg teendõ van ezen a téren. Nyilvánvalóan az elfogadott új alapokmányunk, az új alaptörvény szellemét is figyelembe kell majd venni a késõbbiek meghatározása során.

Összegzésképpen azt tudom elmondani, hogy gyakorlatilag 2010 májusa egyfajta választóvonal. Az új kormány egy nagyon nehéz, de viszonylag azért könnyen megoldható dilemma elé került: azt az utat kövesse, amelyet a szocialista kormányzat kijelölt, azaz a görög utat, amelyet javasolt a szocialista kormányzat, vagyis a csõdöt, a munkabérek visszafogását, a nyugdíjak visszametszését, az infláció felpörgetését, a rendkívül nagy költségvetési hiányt, vagy pedig a szavahihetõséget, a számok betartását, a jól tervezhetõséget, adott esetben nem megszokott intézkedések bevezetésével. Az új kormány ezt választotta, és úgy gondolom, jó úton halad annak érdekében, hogy a 2010., a 2011. és az elkövetkezendõ évek gazdasági növekedésének alapjai le legyenek fektetve.