Z. KÁRPÁT DÁNIEL (Jobbik): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Mind az elõttünk fekvõ jelentés, mind pedig az elnöki expozé felhatalmaz bennünket arra, hogy egy kicsit tágabb, szélesebb kitekintésben beszéljünk azokról a kérdéskörökrõl, amelyeket egyrészt a jelentés is érint, de nagyon sok olyan kérdést is elõ kell hoznunk, amelyeket a tavalyi évben hasonló esetben feltettünk, de sajnálatos módon vagy a válaszok nem érkeztek meg kellõképpen elégséges mennyiségben vagy mivoltukban, vagy pedig olyan folyamatok indultak el azóta, amelyekrõl elmondható, hogy megállíthatók lettek volna, mégsem sikerült valamilyen okból ennek a követelésnek eleget tenni. Ennek az okát kívánom most megtalálni-megfejteni, hogy mi lehet a hiányosságok és késlekedések oka, elismervén azt, hogy természetesen nagyon jó kezdeményezések és nagyon jó irányba történõ elindulások is fellelhetõk.

Látható, és szerintem mindenki elismeri, aki ebben vitában részt vesz, hogy változatlanul a legsúlyosabb pénzügyi és egyben fogyasztóvédelmi kérdés a lakossági devizahitelezés problémája. A számok, tények gyakorlatilag mindenki elõtt ismeretesek, a felelõsségi kör is. Tehát lényegében egy 2001-es akkori kormányhatározat tette lehetõvé példának okáért az egyoldalú szerzõdésmódosításokat, a hitelállomány felszaporodása és annak hagyása egyértelmûen a kommunista, MSZP-s kormányzatok bûne. Tehát kimondható az, hogy súlyos hanyagságok történtek, mind a GVH, adott esetben a PSZÁF - bár halk hangú, de mégis - figyelmeztetése ellenére is bekövetkezett sajnos ez a jelenség.

Amit megállapíthatunk a PSZÁF szerepérõl, az az, hogy bár nem kapta meg azt a nehézfegyverzetet minden esetben, amire szüksége lett volna, hogy sikeresen fellépjen ezen gazdasági területeken, mégis mintha egy kicsit kívülállóként állt volna a devizahitelezés problémájához. Nagyon sokszor pedig egyfajta utólagos, lekövetõ magatartást tanúsított, még akkor is, amikor talán, érzésem szerint, lett volna lehetõsége keményebben odacsapni, keményebben fellépni. Az is látható, hogy azok a kiemelések, amelyek a jelentésben is szerepelnek, mint hogy például az ügyfelek nem ismerik rendesen a rendelkezésükre álló fizetéskönnyítõ konstrukciókat, vagy nem kellõ mélységû információkon alapuló döntéseket hoznak adósságuk rendezése érdekében, elmondható, hogy itt azért többirányú felelõsség kérdését kell hogy felvessük.

Tehát egy ilyen figyelmeztetésszerû kitétel nyilvánvalóan nem fogja megoldani a problémát, hiszen Magyarországon a pénzügyi kultúra fejlesztésében keresendõ az a kulcs, ami elvezethet oda, hogy akár az általános vagy középiskolai matematikaoktatás során is felmerüljenek azok a kérdések, hogy milyen hitelt veszek fel, mire hagyom magam rábeszélni vagy mire nem. Magyarországon mégsem csak ez az alapprobléma. Itt nem az emberek butasága miatt alakult ki példának okáért a devizahitelezés válsága, hanem azért, mert egy hamis, csaló, spekulatív terméket hoztak a magyar piacra, amelynek felelõssége egyértelmûen a nemzetközi hátterû kereskedelmi bankrendszer tisztességtelenül eljáró tagjait illeti. Hiszen vannak tisztességes bankok, pénzintézetek, szükség is van rájuk, ahogy tisztességes gazdálkodásra és tisztességes profitra is. De Magyarországon jobbára, az esetek 90 százalékában nem ez történt.

Kérdezem én, és meg kell kérdezzem még egyszer, hogy hol volt a PSZÁF erõs hangja, beavatkozása, a vészharang kongatása akkor, amikor például ezen kereskedelmi bankok az ingatlanok értékének 110-115 százalékának megfelelõ hitelösszegeket helyeztek ki a hitelesek számára. Olyan összegeket, amelyeket nem lett volna szabad. Hol volt akkor a vészharang kongatása, amikor adott esetben a késedelmi díjak már-már büntetõkamat jellegû, éves szinten 30 százalékig eljutó tételeket érintettek. Az egyoldalú szerzõdésmódosításokról nem is beszélve, hiszen az egyoldalú módosítások lehetõsége a mai napig nincs kivezetve, hiszen kamatszinten lényegében bárki manipulálhat, spekulálhat. Most, a végtörlesztéssel kapcsolatos, legújabban felmerülõ forinthitel-konstrukciók pontosan arról szólnak, hogy bújtatott, rejtett költségekkel megint csak a hitelkárosultakat akarják a bankok megterhelni, és bár figyelmeztetés ezzel kapcsolatban is született, de pontosan azért kapott szélesebb jogköröket mind a PSZÁF, mind a fogyasztóvédelem egésze, hogy ilyen esetben hatékony beavatkozás is bekövetkezzen, bekövetkezhessen, és valódi, mérhetõ eredmények szülessenek.

Tehát látható az, hogy a szabályozó hatáskört mind a széles értelemben vett fogyasztóvédelem területén, de mind a PSZÁF esetében azonnal komolyabban kellene venni, hiszen lehetne eredményeket elérni. A legjobb példa erre, hogy kiemeli a jelentés az úgynevezett adósságmentõ vállalkozások mûködését, vagy akár a fogyasztói csoportok szerepérõl is beszélhetünk. Ezek mindenki által elítélt cégformák, mindenki által elítélt jelenségek, mégis, elmondtam bizottsági ülésen is többször, Budapest egyik kerületére összpontosul nagyon sok ilyen bejegyzett cég. Én oda elmentem, egy reklámújságot kinyitottam, és 12 vagy 13 fogyasztói csoport vagy fogyasztói csoport jellegû hirdetéssel szembesültem a mai napig, amelyek büntetlenül megjelenthetnek, büntetlenül mûködhetnek ezek a cégek, és büntetlenül hálózhatják be a magyar állampolgárok tízezreit. Hasonló ez, mint az uzsorázás esete, még szélesebb kitekintésben, szintén 200 ezerre tehetõ az áldozatainak száma Magyarországon. Mégsem tesz senki semmit a szép szavakon túl. Pedig hát ez most a cselekvés ideje. Mikor cselekedjen egy kormányzat, ha nem kétharmaddal? Mikor cselekedjen egy felügyelet, ha nem kiszélesített jogkörrel? Nyilvánvalóan nincs felsõ határa a jogkörök, hatáskörök szélesítésének.

Szintén látható az is, hogy a behajtási, végrehajtási esetek esetén a felügyelet részérõl felmerült az, hogy elvileg az adós érdeke a gyors és alacsony költségû behajtás lenne. Vannak ezzel kapcsolatban is kétségeink, hiszen nem történt beavatkozás azon esetekben, amikor a hitelkárosultaktól úgy vették el, úgy árvereztették el az ingatlant, a lakást, hogy az értékének csak töredékét kaphatták meg, adott esetben 30-40 százalékát, azt elvitte a bank, viszont az eredeti tartozás teljes összegét követeli a továbbiakban is, az ingatlan elvesztése után is. Tehát megint csak olyan beavatkozási formák maradtak el, amelyek megmenthettek volna magyar embereket a szinte szó szerinti adósrabszolgaságtól. Ezzel szemben jómagamnak is azzal kellett bizottsági ülésen szembesülnöm, hogy míg a kormánypártok képviselõi nem voltak ott, de a PSZÁF és a Bankszövetség képviselõi igen, és egymás mellett ülve hangoztatták a szerzõdések biztonságának fontosságát, miszerint visszamenõleg nem szabad vagy nem lehetne beavatkozni ebbe a rendszerbe, mert mi lesz szegény bankrendszerrel, ha itt bármiféle visszamenõleges hatás éri.

A szerzõdések biztonsága tekintetében ki kell jelentsem, hogy eddig csak és kizárólag a magyar állampolgárok retteghettek, hiszen õket sújtották az egyoldalú szerzõdésmódosítások, õket sújtották a brutális, már-már büntetõadó jellegû késedelmi tételek, és õk voltak kitéve mindazon spekulatív áthárításoknak, amelyek árából a bankok lényegében egy fillért, egy centet, egy eurócentet sem fizettek meg. Még egyszer mondom, a legnagyobb hibának azt érezzük és azt tartjuk, hogy egyfajta utólagos reagálású hadtestként próbál mûködni a felügyelet is, miközben az elõzetes beavatkozás lehetõségei nagyon széles körûek lennének. Mondok egy példát. A legalizált uzsorával foglalkozó intézmények, tehát a kimondottan gyorskölcsönöket nyújtó cégek esetében egy nagyon egyszerû, nagyon világos törvényi szabályozás elérhetné azt, hogy ezeket a pénzügyi manipulátorokat kitakarítsuk a magyar piacról, adott esetben kitiltva õket a magyar piacról. Ha ehhez nincs jogkör, akkor a törvényhozás feladata ehhez jogkört alkotni, viszont ehhez impulzusra, figyelmeztetésre van szüksége. Ezt a kétirányú kommunikációt egyáltalán nem érezzük elégségesnek, hiszen látható, a gyakorlati, mindennapi élet bizonyítja, hogy ha az ember bekapcsolja a televíziót, ezek a pénzügyi hiénák bizony még mindig ott vannak, bizony még mindig terjesztik a pénzügyi szemetet, és bizony még mindig nem sikerült õket kitakarítani Magyarország piacáról. Ez óriási probléma.

Ugyanakkor a felügyelet jogkörébe véleményem szerint nem csak az tartozna, tartozhatna, ami a jelentésben szerepel. Ha a devizahitel-válság megoldásáról beszélünk, álláspontunk szerint egy ilyen megoldás van, a hitelek forintosítása a felvételkori árfolyamon, mentesítve a hiteleseket minden olyan büntetõ tétel alól, amiket a kereskedelmi bankok miatt kellett elszenvedniük, tehát az egyoldalú szerzõdésmódosításokból eredõ károktól kell mentesíteni õket, az árfolyam-ingadozásból eredõ károktól is. Tehát ha ezt a megoldást végiggondolnánk, és én vallom, hogy végig kell gondolni, egy tisztességes törvényhozás feladata, hogy minden forgatókönyvet megvizsgál, elemez, akkor a felügyelet igenis kidolgozhatna akár még egy forintosítási szcenárióanalízist is, tehát hogy milyen következményekkel járna egy hasonló eseménysorozat.

Megint csak nem látható kellõ súllyal, kellõ hangsúllyal az, hogy végiggondolnánk a lehetõségeinket, mielõtt a törvényhozás döntéseket hozna. Az látható, hogy a kormány kapkod, hetente újabb és újabb ötletekkel áll elõ. Ennél nagyobb bizonytalanságot és kárt pedig nem lehet okozni, mint hogy a piac kiszámíthatatlanságát idézi elõ pont az a kormányzat, amely meg kéne hogy regulázza ezt az egész szférát, ezt az egész piacot. Látható az, hogy nem arra mennek feltétlenül a dolgok, mint kellene.

De hogy beszéljünk még egyszer és egy kicsit pontosabban is az elõterjesztés tartalmáról, látható az, hogy a felügyelet immáron másfél éve rendelkezik olyan fogyasztóvédelmi jogkörökkel, ami kincsesbányát jelenthetne. Akkora tartalékok vannak ebben, hogy elképzelhetetlen; ha rendes, tisztességes munkával alátámasztva és a szükséges forrásokkal, jogkörökkel alátámasztva sikerül a fogyasztóvédelmi feladatokat is ellátni, akkor bizony hatalmas eredmények érhetõk el. Én viszont meglepve hallgattam bizottsági ülésen azokat a felvetéseket a felügyelet részérõl, milyen jó dolog az, hogy a bankok már napirenden tartják a fogyasztóvédelmi panaszokat, belsõ motivációs ösztönzési rendszert dolgoznak ki, amely egyre inkább függ a fogyasztói elégedettségtõl.

Ez így nagyon szépen hangzik, és el tudom képzelni azt, ahogy a felügyelet és a bankok képviselõi ezt üléseken megtárgyalják, hogy így van vagy így kéne hogy legyen, csak hát a mindennapi élet nem ezt bizonyítja. Ugyanúgy nem nyugtat meg engem az sem, hogy csökkenõ tendenciát érez a felügyelet a tekintetben, hogy egyre kevesebb panasz jut el hozzá, hiszen vannak olyan panaszterületek és csoportok, ahol ezek 98 százaléka elrendezésre kerül, még a felügyelethez való eljutás elõtt. Ez nyilván hatékonysági szempontból nagyon jó, ugyanakkor egy erõs felügyelet beavatkozása nagyon is fontos és nagyon is jó lehetne. Fõleg annak ismeretében, hogy az ilyen panaszok esetében több mint 50 százalékban a fogyasztók nyernek. Ami nagyon ritka, hiszen ha megnézünk egy bírósági átlagot, egyáltalán nem mondható el, hogy ilyen arányokat tapasztalhatunk.

Bírálhatjuk még a bírság kivetésének alapját is, hiszen a felügyelet egy nagyon fontos eszköze lehetne az, hogy a bírságokat ne feltétlenül csak az elõzõ évi nettó árbevétel alapján és ne feltétlenül csak olyan kritériumok alapján határozza meg, mint amelyek bizottsági szinten is elhangzottak, hanem valóban súlyozottan kerüljön bele ebbe a mátrixba az, hogy milyen vagyoni érdeksérelmet követtek el azok a cégek, amelyek elkövették ezeket a jogsértéseket.

Egyáltalán csak a tájékoztatás hiánya történt, vagy valódi vagyoni károk okozása, ezt látszólag ez a rendszer kezeli, és látszólag benne van, mégsem érezhetõ a tételek súlyán, és azok összehasonlíthatósága sem érzékelhetõ. Nyilván nem mindegy, hogy egy magyar tulajdonú kis- vagy közepes méretû céget ugyanolyan bírsággal sújtunk-e, mint egy multit. Ez nem egyszerû lokálpatrióta és nemzeti érdek, hanem az egyik cég mûködése ellehetetlenülhet ennek következtében, a másiké, amelyik nemzetközi pénzügyi háttérrel is rendelkezik, pedig nem. Nyilvánvaló, a felügyelet részérõl retorikai szinten ez egy figyelembe vett tényezõ, ez bizottsági szinten is elhangzott, és nagyon örültünk ennek, hiszen ez ellentmond Cséfalvay államtitkár úr azon kijelentésének, hogy nem lehet differenciálni a vállalkozóegységek között azon az alapon, hogy van-e nemzetközi pénzügyi háttere vagy sem. Szerencsére a felügyelet képviselõje kijelentette, bár átvitt értelemben, hogy igenis lehet, hiszen a kis-, közepes méretû cégek mûködését nem akarja a felügyelet sem ellehetetleníteni - mi ezt nagyon nagy örömmel fogadjuk -, de mégsem láthatók azok az elrettentõ méretû, erejû bírságok, amelyek valóban elérhetnék azt, hogy a pénzügyi hiénák Magyarországról eltûnjenek.

Sokadszor fogom feltenni azt a kérdéscsokrot, amire még mindig nem kaptam választ, és az utóbbi fél évben nem kaptam választ - szintén a devizahitelezés ügyére kell hogy visszatérjek -, nem lehet elég kérdést feltenni e tárgykörben. A PSZÁF esetében felmerülnek azok a kérdések, hogy miért nem követelték meg a bankoktól, pénzintézetektõl, hogy úgynevezett stresszteszteket végezzenek, szcenárióanalíziseket már a korábbiakban, tehát megvizsgálják azokat a forgatókönyveket, hogy mi történik, ha az árfolyam-ingadozások miatt a hitelesek rosszabb vagy fizetõképtelen helyzetbe kerülnek. Ez nemcsak a hitelesek érdeke lett volna, hanem a bankoké is.

Miért nem vizsgálták meg azt, hogy az úgynevezett hitelközvetítõ cégek - amelyek között szintén nagyon sok a hiéna - munkatársainak megvan-e a szükséges képesítése ahhoz, hogy egyáltalán közvetítsenek devizaalapú termékeket, miközben ezért õk pluszjutalékot kaptak, tehát tömegeket próbáltak rábeszélni arra, hogy a pénzügyi szemetet írják alá a tisztességes szerzõdések helyett. Végül pedig az is adódik kérdésként, hogy a bankok elvégezték-e az ügyfelek jövedelemvizsgálatát, szintén a negatív forgatókönyvek tekintetében.

Ki kell hogy jelentsem, ha a bankok a rájuk szánt adófizetõi pénzeknek csak az 1 százalékát arra fordították volna, hogy erõsítsék az ügyfelek elégedettségét, a fogyasztóvédelmi kritériumokat, akkor most valószínûleg nem beszélnénk ilyen problémahalmazról, sokkal könnyebb helyzetben lennénk. Tudjuk, hogy 2008-ban is mintegy 600 milliárd környékû csomagot kapott - bankmentõ csomag címszó alatt - ez a rendszer, amely nem kívánta a szerzõdéses ügyfelek elégedettségét ebbõl javítani, hanem kizárólag a saját pozícióit kívánta erõsíteni.

El kell hogy mondjuk azt is, vannak olyan jelenségek, amelyekkel szemben fel kell lépni. Az egyik legnagyobb magyarországi bank például a Romániának nevezett országban lehetõvé tette, hogy devizahitelesek csak kamatokat fizessenek, Magyarországon ilyen konstrukció fel se merült. Milyen különbségtétel ez magyar és külföldi állampolgár között egy itt mûködõ nagybank részérõl? Tökéletesen elfogadhatatlan. A számlahordozhatóság kérdésköre szintén nem könnyebbedett meg, pedig egy mobiltelefon-szerzõdésnél ez egy nap alatt vagy tíz nap alatt kivitelezhetõ folyamat, itt nem. Adódik a kérdés, hogy továbbra is az elektronikus korban, a harmadik évezredben mi tart két-három napig azon, hogy egy banki átutalás odaérjen a címzetthez. Hol parkol idõközben ez a pénz, kinek kamatozik? Szintén száz- és ezermilliárdokról beszélünk.

Csupa-csupa olyan kérdéskör, amelyre egy tisztességes felügyelet kell hogy válaszoljon. Én érzem, hogy nagyon sokszor válaszol rá, nagyon sokszor törekszik a válaszadásra, nagyon sokszor pedig nincsen hatásköre, jogköre válaszolni. Mégis úgy érezzük, összességében ez a kép nem elégséges, azt mutatja, hogy lehetett volna, és kell is többet tenni, fõleg, ha másfél éve van egy olyan fogyasztóvédelmi jogkör, amelynek értelmében a fegyverzet is szélesedett. Látható az, hogy Magyarországon a gazdasági szabadságharcról nem beszélni kéne, el kellene kezdeni, nemcsak kormányzati szinten, hanem bizony felügyeleti szinten is. A Jobbik bízik abban, hogy javaslatait végre megfogadja mind a kormányzat, mind a felügyelet, és Magyarországról ki tudjuk takarítani a pénzügyi hiénákat.