Még az elején annyit hadd tegyek hozzá, elnök úr, hogy a jogszabály-alkotási kérdéssel nem foglalkozom, ezt Tukacs képviselõtársam elmondta, hogy errõl majd egy év múlva kiderül, hogy ezzel hogyan éltek és milyen a gyakorlat. Amitõl mi tartunk, és amiért egyfolytában megfogalmaztuk korábban is és ma is az aggályunkat, hogy sajnos a mögöttünk lévõ idõszakban lehet látni azt, hogy a fülkeforradalom hevületében azért történtek furcsa dolgok, és csak reménykedem abban, és engem ebben erõsít elnök úr expozéja, hogy a PSZÁF esetében ettõl nem kell tartanunk.

Szeretnék néhány dologra visszatérni, és nem kértem kétpercest egyetlen alkalommal sem, majd a szavaimból észreveszik, hogy ki az, akivel vitatkozom, esetleg ott néven is nevezem. Tehát azt, hogy a pénzügyi piacnak milyen nagy szerepe van, ez rendkívül fontos, mindannyian tudjuk. A tanulmányaink során vagy bármilyen tanulmány olvasása közben tudjuk, hogy milyen jelentõs szerepe van annak, hogy a megtakarításokat begyûjti, a hiteleket kihelyezi, tehát mozgatja, forgatja, finanszírozza a gazdaság mûködését, és itt örülök, hogy Babák Mihály kimondta kormánypárti képviselõként végre, hogy 2008-ban kirobbant egy hitelválság, amely nem Magyarországról indult ki.

Mindazoknak, akik azt mondják, hogy kutatni kell a múltat meg a felelõsöket, szeretnék néhány dolgot mondani. Talán emlékeznek rá, hogy 2008 õszén hol történtek a legnagyobb elbocsátások: az exportra termelõ nagyvállalatoknál. Nem a kis- és közepes vállalatoknál, hanem a nagyvállalatoknál. Tehát 2008 egy különleges helyzet, ami tényleg megéri, hogy gondoljuk végig az egész folyamatot, és ha a vizsgálóbizottság, amit Ertsey Katalin említ, a tapasztalatok leszûrésére, nem pedig politikai kérdésekre vonatkozik, akkor azt gondolom, van értelme, hogy ezt megtegyük.

(13.20)

De nagyon érdekes, mert amikor a múltról beszél, már Babák Mihály is csak felelõs kérdést tett fel. Én viszont azt gondolom, hogy van értelme foglalkozni azzal a tapasztalattal, ami mögöttünk van. Engedjenek meg nekem néhány gondolatot ezen a téren.

Talán önök is emlékeznek arra, vagy önök közül sokan, hogy a magyar emberek egy részére mindig is jellemzõ volt a devizában való tartalékolás, legyen az márka, svájci frank vagy dollár. Otthon a szalmazsákban nem forintot, hanem valamilyen más ország fizetõeszközét tartották. Amikor a hitelezés elindult, akkor igazán nagy reklám nem kellett. A szûk környezetemben is tapasztaltam, hogy amikor az egyes ember elmondta a szomszédnak és a jó barátnak, hogy õ mennyit nyer hónapról hónapra az árfolyamán, ennél nagyobb reklám nem kellett. Hogy az árfolyam óriási kockázatot jelent - és ebben Volner képviselõ úrnak igaza van -, ezzel kapcsolatban szeretnék odahivatkozni, hogy már Bokros Lajos pénzügyminisztersége idején errõl szólt a csúszó árfolyam intézménye, nevezetesen, hogy azt a szûk kört, amely az árfolyamból hatalmas nyereséget profitált, megpróbálja regulázni. Amikor az állampolgárok felvették ezeket a hiteleket, akkor nyilván azt feltételezték, hogy az árfolyam stabil lesz, de inkább arra spekuláltak, hogy a forint erõsödik, õk ezáltal nyereségre tesznek szert, csökken a törlesztõrészletük, és kedvezõbb lesz a kamat.

Itt közbekiabálásban szóba jött, hogy jön ide a Nemzeti Bank. Hát úgy, hogy a Nemzeti Banknak a kamatkérdésben szerepe van. Ha a pénzügyi rendszerrõl beszélünk, akkor a Nemzeti Bankot ebbõl a folyamatból semmiképpen nem lehet kihagyni. De amikor devizáról beszélek, arra is emlékeztetnem kell önöket, hogy a kilencvenes évek elején még büntetõügyek is voltak abból, hogy egyes közvetítõk osztrák bankokba közvetítettek magyar pénzt, hogy ott schillingben takarékoskodjanak, mert kedvezõbb kamatot érhetnek el, mint itthon.

A gondot abban látom - s ebben egyetértek Volner képviselõ úrral -, hogy miközben van egy szûk réteg, aki már eligazodik ebben a rendszerben, a nagy széles bizony nem. Nem is tud mit kezdeni árfolyammal, THM-mel, neki tehát hiába mondjuk, hogy megvéd titeket a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete, nem fogja tudni megtenni. Ezért valami olyasmit kell tenni - remélem, hogy az oktatási tárca elõbb-utóbb lépni fog -, hogy középiskolai szinten meg kell tanítanunk minden állampolgárt arra, hogy alapvetõen eligazodjon a pénzügyi dolgokban, legalábbis a saját dolgaiban, s már csak azt emelem ki, a jövõben számol azzal, hogy a döntésének lehetnek negatív kockázatai is.

Itt térnék vissza a sokat ostorozott devizahiteles problémára. Valójában mi történt? Az, hogy sok ember munkanélküli lett, de a hitel felvételekor arra nem is gondolt, hogy elveszítheti a munkáját. Másrészt pedig a forintárfolyam folyamatosan gyengült, és elérte azt a kritikus határt, ami már azok számára is, akiknek jövedelmük van, elviselhetetlen terhet jelentett.

Szeretnék még egy dolgot elõrevetíteni. Azt mondtam, hogy a szervezet szabályozó szerepét én magam is nagyon várom, és szeretném, ha errõl egy év múlva pozitívan tudnék beszélni. 1989-90-ben mi, magyarok döntöttünk a rendszerváltozásról, amit piacgazdaságnak neveznek, de a jogszabályaink nem piacgazdasági jogszabályok voltak, és minden, amirõl elképzelhetõ, hogy torzulás, nálunk megjelent. Kell, hogy foglalkozzunk ezzel is, mert a körülmények folyamatosan változnak. Mondok egy példát. Azt reméltem, hogy ha sok bank megjelenik Magyarországon, akkor kialakul egy egészséges verseny, és a fogyasztók nyertesei lesznek ennek a versenynek. Azt hiszem, ha magunkba nézünk vagy szétnézünk a környezetünkben, akkor egyértelmûen világossá válik, hogy a monopolhelyzettel hogy éltek vissza. Nem akarok olyan példákat mondani, amilyenekkel a választók fordulnak hozzám. Említette néhány képviselõtársam, hogy csak egy jelzálog áttétele egyik ingatlanról a másikra százezres nagyságrendû költséget jelent, miközben kamatot, kezelési költséget és minden más egyebet fizet. Vagy ha valaki azt kéri, hogy a fizetését abba a bankba utalják, ahonnan a hitelét törlesztik, akkor százezres nagyságrendû kezelési költséget számítanak fel.

Ezért mondtam azt, a múlt az én szempontomból az lenne, hogy a szervezet értékelje a tapasztalatokat, és így próbáljunk meg valahol egy zsinórmértéket meghúzni, ami szabályokat jelent a pénzügyi szektor számára. Azért merem ezt mondani, mert az energiaszektor területén ez többé-kevésbé mûködik. Ott az államnak vagy az Energia Hivatalnak megvan az a lehetõsége, hogy be kell mutatni a költségek alakulását, és õ eldöntheti, hogy ezt mennyiben fogadja el vagy sem. Azért mondtam azt, hogy számomra szimpatikus volt elnök úr expozéja, amelyben a haszonról is beszélt, mert aki befektet, az hasznot is vár, és a haszon függvényében dönti el, hogy eszközöl-e további befektetéseket vagy sem. S mivel a bizalom 2008 után nemcsak kívülrõl, az állampolgár részérõl, hanem bent, egymás között, a bankszektoron belül, országok közötti viszonylatban is megsérült, vagy legalábbis mérhetetlenül nagy lett a bizalmatlanság, ennek a helyreállítása tényleg fontos.

Nem akarom azt vizionálni, hogy mi történne velünk, ha egyik napról a másikra összeomlana a bankrendszer, és a néhány ezer forinttól kezdõdõ befektetések teljesen elértéktelenednének, vagy az emberek nem tudnának azokhoz hozzányúlni. Ilyet még csak feltételezni sem jó. Tehát a bankszektornak mûködni kell, ezért egyetértek Babák Mihállyal, amikor azt mondja, hogy nem állhatunk háborúban a bankszektorral. Tehát miközben kritikát fogalmazunk meg a mûködésükkel kapcsolatban, el kell ismernünk - és itt erõsítem elnök urat -, hogy a mûködésüknek költségei és kockázatai vannak, haszon kell, de továbbra is erõsítem azt, hogy ezzel nagyon-nagyon óvatosan kell bánni. Lehet hangzatosan azt mondani, hogy aki így fogalmaz, az a bankok oldalán áll. Ha abban, hogy a bankokra szükség van, akkor én vállalom, hogy a bankok oldalán állok.

Lenhardt Balázs a hitelt említette, szándékaim szerint én is szerettem volna errõl beszélni. Én tehát inkább így tenném fel a kérdést, ezért érzem az egészet Janus-arcúnak. Hadd hivatkozzam Babák képviselõ úrra, aki a bankszektorban dolgozók jövedelmérõl beszélt. Miközben az elmúlt alkalommal is többször azzal vádoltak bennünket, hogy mi a bankok oldalán állunk, akkor én azt a pikírt kérdést tenném fel, hogy a 16 százalékos egykulcsos szja bevezetésével vajon nem ezt a réteget tetszettek-e még jobb helyzetbe hozni. Képviselõ úr szó szerint azt mondta, hogy az ottaniak jövedelme csípi az emberek szemét. Tessék elgondolkodni ezen! Elnök úrnak igaza van, elkalandoztam, de mivel ez a bankszektor jövedelméhez mindenképpen hozzátartozik, kell beszélnünk róla.

Szeretném felhívni a figyelmet - s ebben megint csak egyetértek Volner képviselõ úrral - a bankadó áthárítására. Ez már 2010 õszén is tapasztalható volt, 2011 tavaszán még inkább. Biztos vagyok abban - bízva elnök úr és munkatársai munkájában -, egy év múlva fogunk kapni arról információt, hogy milyen mértékben hárították át ezt az ügyfelekre.

(13.30)

És ami engem kifejezetten érdekelne, hogy amikor állami kamattámogatás van, az állami kamattámogatás hogyan befolyásolja a bankok magatartását. És nem rébuszokban beszélek. Nekem van egy olyan félelmem, hogy amikor állami kamattámogatást adunk valamilyen hitelrendszerhez, azon is a bankok külön nyereséghez vagy extraprofithoz jutottak.

Tehát még egyszer, azt pártolnám, hogy a tapasztalatokat összegezzük, és ha tényleg vannak személyi felelõsök, akkor igen, de igazságtalanul ne vádoljunk olyanokat, akiket ez nem illet.

Köszönöm szépen a munkájukat, és további sok sikert kívánok.

Köszönöm szépen a szót, elnök úr.

Elõzõ Következõ

Eleje Tartalom Homepage