SZABÓ REBEKA (LMP): Köszönöm a szót. Tisztelt Képviselõtársaim! Ma van az állatok világnapja, és azért éppen a mai napon, mert ma van a katolikus egyház állatbarát szentjének, Assisi Szent Ferenc halálának másnapja, hivatalos emléknapja. Ezért javasolom, játsszunk el egy pillanatra a gondolattal, hogy nem emberek vagyunk, hanem olyan állatok, akiket az ember jóindulatára bízott a gondviselés.
Ha én macskaként születnék Magyarországra, akkor az életemet nagy valószínûséggel félvadon, sokat koplalva tölteném el, és a vesztemet minden bizonnyal egy autó vagy egy elvadult kóbor kutya okozná. Ha kutyának születnék, jó esélyem lenne arra, hogy rövid láncra kötve, gyakran víz és élelem nélkül maradva tölteném a napjaimat, idõskoromra pedig elzavarnának a háztól, vagy bedugnának egy sintértelepre.
Ha a magyarországi haszonállatokat kérdeznénk ugyanerrõl, õk arról számolnának be, hogy a családi léptékû gazdálkodás visszaszorulása és a nagyipari állattartás túlsúlya miatt ketrecekben vagy betonpadozaton nyomorognak, többségük sosem lát napvilágot, utódaikat néhány napos korukban elveszik tõlük, és levágásuk elõtt hosszú kilométereken át étlen-szomjan szállítják õket. De a vadon élõ állatok körében sem sokkal jobb a helyzet. Vadorzás, mérgezés, kiéhezett kóbor kutyák és macskák, minden mozgásra tüzelõ olasz vendégvadászok keserítik a mindennapjaikat.
Ezzel természetesem nem azt szeretném állítani, hogy mindenki, aki idehaza állatot tart, az potenciális állatkínzó, vagy itthon ne szeretnék az állatokat. Az viszont igaz, hogy a felelõs állattartásnak nincsenek hagyományai, az állam pedig sem szabályozóként, sem a szemléletformálás terén nem segíti kellõképpen a jó gyakorlatok kialakulását.
Az elmúlt két évtizedben ezen a területen két ponton történt érdemi elõrelépés. Egyrészt az Unió nyomására bevezettünk bizonyos állatjóléti intézkedéseket. A másik vívmány, hogy immár Magyarországon is kiszabnak olykor a bíróságok letöltendõ szabadságvesztést a legkirívóbb és legkegyetlenebb állatkínzások elkövetõinek. Ezek az indokoltan szigorú büntetések azonban ritkák és esetlegesek, nincs egységes bírói gyakorlat, és feltûnõen gyakran megússzák az érdemi felelõsségre vonást például a jó pénzért nálunk lõdözõ külföldi madármészárosok vagy az áldatlan tevékenységük közben az állatoknak rengeteg szenvedést okozó haltolvajok.
(18.00)
Azt is tudjuk, hogy az állatkínzásos eseteknek csupán egészen kis töredéke kerül a hatóságok látókörébe. Bár a vonatkozó törvények szövegében sok helyütt szerepel az "állatvédelmi hatóság" kifejezés, valójában egy nem létezõ szervezetrõl beszélünk. A feladatokat a jogszabályok a települési jegyzõkhöz, illetve az MGSZH-hoz telepítik, de egyiknek sincs pénze vagy kapacitása az állatvédelmi törvényben, illetve az egyéb jogszabályokban szereplõ elõírások betartatására.
Az eredmény nemcsak az állatok szemszögébõl tragikus. Mi magunk is sokkal rosszabbul érezzük magunkat gazdátlan, elkóborolt, betegségeket hordozó vagy a tartásuk körülményei miatt láthatóan szenvedõ állatok környezetében. A kormány felelõssége itt kétszeresen is megkerülhetetlen. Egyrészt szabályok megfogalmazójaként és be nem tartatójaként tehetõ felelõssé azért, ami az állatokkal történik, másrészt pedig azért, mert a mindenkori politikai elit, ahelyett, hogy jó példával járna elöl, maga is egy idejétmúlt, leginkább a XIX. századra jellemzõ szemléletet és gyakorlatot mutat fel példaként. Sem a vadászati, sem a halászati jogszabályainkban nem jelenik meg az a látásmód, amely szerint a hal, a vad nem az ember játékszere, hanem az élõ természet pótolhatatlan része, amelyet csak indokolt esetben, szigorú szabályok betartása esetén, az ökológiai szempontokat messzemenõen figyelembe véve szabad csak elpusztítani.
Ami pedig szintén hiányzik a jogrendszerünkbõl és a szemléletünkbõl, az annak felismerése, hogy az állatvédelem jelentõs mértékben élõhelyvédelmet kell hogy jelentsen. Egyrészt a természetvédelemben, ha vadon élõ állatainkra gondolunk, másrészt pedig az optimális életfeltételek biztosításában, amikor haszon- és társállatokról van szó. Ehhez képest a magyar döntéshozók a kormány legfelsõ szintjein is most épp a vadászat becsületét kívánják visszaadni. Azét a vadászatét, ami nálunk rendszerektõl függetlenül mindig is egy szûk elit magas presztízsû kiváltsága volt, ahelyett, hogy az állatok és általában az élõvilág megbecsülésével foglalkoznának. Újabb és újabb védett fajok vadászhatóvá tételén törik a fejüket, ahelyett, hogy felfognák, a Kárpát-medence legnagyobb kincsét azok a természeti értékek jelentik, amelyeket a jelek szerint, ha rajtuk múlik, akkor a ma élõ generációk láthatnak talán utoljára.
Miközben az állam elhanyagolja az állatvédelem területén rá rótt feladatait, fontos megemlékeznem a civilek áldozatos munkájáról, azokról, akik önkéntesen végzik az állatmentést, azokról az öreg nénikrõl, akiket láthatunk, hogy etetik a kóbor kutyákat, illetve befogadják õket akkor, amikor ezt az állam megfelelõ szervei nem képesek elvégezni.
Végezetül el kell azt mondanom, hogy a velünk élõ állatok többet érdemelnek. Több törõdést és odafigyelést, jobb életfeltételeket és felelõsebb hozzáállást. Ezért kérjük a kormánytól, a jogalkotóktól, a jogalkalmazóktól, hogy erre odafigyelve alkossák meg a jogszabályokat, és vegyenek részt aktívan a szemléletformálásban is a jogszabályalkotás mellett.
Köszönöm a figyelmet.