Én azt hiszem, az, hogy kevesen vagyunk itt a parlamentben vagy a nagyvárosok önkormányzataiban, az nem önmagában a legnagyobb probléma, ettől még a magyar társadalom nagy része jól tudna aludni. A nők aránya a közélet vezető posztjain mindig tünet, nem saját baj egyszerűen, bár az is, hanem tünet; olyan, mint a lázmérő, amelyik amikor mutatja a lázat, akkor nem a betegség okát mutatja meg, de jelzi, hogy betegség van. Azokban az országokban, ahol ilyen kevés a közéleti szerepet vállaló és kapó nők aránya, ott egy közös betegség található meg: valamiképpen az élet mindennapjaiban is korlátok közé szorul a női szabadság, a női szerepek választásának szabadsága, leginkább a szerepek összeegyeztethetőségének a lehetősége. Akkor van és ott van kevés nő a közélet valóban döntéshozó posztjain, ha a mindennapi életben sokkal kevésbé ismert felületeken is nagyon nehéz a nők kifelé forduló aktivitását összeegyeztetni a befelé forduló családi aktivitással; ott van kevés nő a közéletben, ahol nehéz összeegyeztetni nemcsak a közéleti szerepet, de akár a teljes értékű munkavállalást és karrierépítést is a családi szereppel. Ebből a szempontból és ezért tartom aggasztó tünetnek a nők magyarországi kis közéleti arányát.

Múltkor én is elolvastam itt, két képviselőtársam is szóba hozta már ezt az 50 sikeres nő kiadványt, és tisztáztuk is, hogy miért vannak vagy miért nincsenek benne nők. Amin nekem megakadt a szemem, az az egyébként nagyon szép és nagyon jóindulatú bevezetője köztársasági elnökünk feleségének, aki egyébként saját jogon is, ha úgy tetszik, karriert csinált, tehát ismert és szeretett személyisége volt a magyar sportnak és a médiavilágnak. Mégis ebben a jóindulatú előszóban - mintegy vigasztalásul azért, hogy kevés nő jut el a politika vagy akár a vállalati menedzsmentek csúcsaira - azt mondja, hogy a nők sikere talán nem azzal mérhető, hogy hány női tagja van a vállalat vezetőségének, vagy hányan ülnek a parlamentben, és mondja vigasztalásul, hogy tulajdonképpen a nők hangja, ha nem is ülnek ott, akkor is elhallatszik, ha nem az első sorból szól, azt mondja: "Hiszen ki ad erkölcsi útmutatást vezető férfiaknak, ki látja el jó tanáccsal a vállalatok vezérigazgatóit, a tudós kutatókat? Mi, húgok, nővérek, nagynénik, feleségek, édesanyák."

Ez akár igaz is lehetne, de akkor volna nyugodt a lelkünk itt, Magyarországon, ha nem tűnne karikatúrának, és ugyanolyan komolyan megírható volna ennek a szereposztásnak a férfi pandanja; ha ugyanúgy megírható volna, hogy istenem, kedves férfiak, nem azon mérhető a sikeretek, hogy hány férfi tagja van egy vállalat vezetőségének, hány férfi ül a parlamentben, hiszen a ti hangotok majd a második vonalból is elhallatszik. Hiszen ki adna erkölcsi útmutatást vezető nőknek, ki látná el jó tanáccsal a vállalatok vezérigazgató nőit, a tudós kutatónőket? Mi, öcsök, bátyok, nagybácsik, férjek, édesapák. Ilyen mondatot ma nem írnak le Magyarországon. És azért nem írnak le, mert valami mégiscsak torzul, nem feltétlenül a csúcsokon - ott is nyilván -, hanem a csúcsok arányait megszabó hétköznapi valóságban.

Azt mondtam, hogy olyan ez, mint a láz, nem maga a betegség, de tünetet jelez. Hadd tegyem hozzá rögtön - a saját szóképemet némiképp korrigálva -, hogy persze, azért okoz saját bajt is, hiszen ha valamely társadalmi csoport aránytalanul képviselteti magát a döntéshozásban, akkor kicsi a garancia arra, hogy az ő szempontjai kellő mértékben érvényesülnek a döntéshozásban. Tudom, elmondtuk most is, és sok kedves kollégám szokta mondani, hogy azért is jó lenne a több nő, mert nem lenne annyira macsó vagy durva a politika stílusa. Én nem ebben hiszek igazán, politikus nőben és férfiban is ismerek héjákat és galambokat, bár biztos van ebben is valami. Magam se vagyok galamb.

Ami miatt nagyon rossznak tartom, hogy a döntéshozatalban ilyen aránytalan a reprezentáció, az az, hogy hiányzik akkor az a fajta élettapasztalat, amit akkor szerez meg az ember, ha megpróbált rohanva odaérni az óvodai zárórához munkából vagy egy közéleti szerepből. Az a helyzet, hogy próbáljuk, csak a vicc kedvéért, de a nagyon is szomorú vicc kedvéért elképzelni fordítva. Képzeljük el, hogy 9 százalék férfi és 91 százalék nő ül a magyar parlamentben. Szerintem másnap tüntetés lenne a Kossuth téren, és igazuk lenne a tüntetőknek. És a magyar férfiak a velük empatizáló nők támogatásával azért tüntetnének, hogy micsoda dolog, hogy egy majdnem kizárólag női parlament dönt, mondjuk, a sorkatonaságról, az elvált apák gyermekhez való jogáról vagy a prosztatabántalmak orvoslásának egészségügyi támogatásáról. Abszurd volna! És ugyanezt az abszurditást fordítva nem érezzük abszurdnak, pontosan azért, mert nemcsak a csúcsokon látjuk, hanem látjuk az élet mindennapjaiban is.

Mi az ok? Valóban olyan előítéletes-e a magyar társadalom, hogy abban kell reménykedni, hogy szép organikus fejlődéssel majd ez a szemlélet beérik? Nem, szerintem ebből a szempontból nem a magyar társadalommal van baj, hanem a saját politikai elitünkkel, velünk, nőkkel és férfiakkal van baj. Mire alapozom ezt? A nők közéleti részvétele a közélet különböző döntéshozó fórumain közismerten piramis alakú: minél - úgymond - lejjebb megyünk, minél kisebb lélekszámú településekhez, annál több nőt lehet találni az önkormányzatokban és a polgármesteri székekben. Mi itt a parlamentben 9 százalék vagyunk, női önkormányzati képviselő településeken 25 százalék, női polgármester 15 százalék, de a 10 ezer főnél nagyobb lélekszámot számoló településeken már csak 6 százalék.

Na most, ha az ember papírforma szerint gondolkodna, akkor azt mondaná, hogy a legelőítéletesebbek sokféle okból talán a kisfalvak lakói lehetnének. De nem így van, kérem, fordítva van! A kisfalvakban szívesebben és nagyobb arányban választanak meg nőket, női polgármestert, mint ahogy egy megyei jogú városban, egy megyei közgyűlésben, no pláne a parlamentben. Gyanítom tehát, és ezt többen is mondták, hogy a probléma nem a megválasztás aktusában, hanem a jelölésben van, abban, amit a politikai pártok gondolnak a választóról - mindig rosszabbnak szoktuk gondolni, mint amilyen -, és talán abban is - ezt már nem politikusként, hanem undok nőként mondom -, hogy kiket szeret a politikai elit többsége a döntéshozatalhoz, különösen a gazdasági döntéshozatalhoz odaengedni.

(12.10)

Utóbbit szeretném illusztrálni valamivel: nemcsak arról van szó, hogy ahogy lejjebb megyünk az önkormányzatokban, egyre több nő van, nemcsak a piramiselvről van szó, hanem érdemes azt is megnézni - és készültek ilyen statisztikák -, hogy milyen bizottságokban, mondjuk önkormányzati bizottságokban helyezkednek el a női képviselők többségükben. Rögtön mentegetem magam a következő mondat előtt: nem azt gondolom, hogy amely bizottságban a legtöbb nő van, az nem fontos, de mégis fel kell figyelni arra, hogy szociális, oktatási és kulturális bizottságokban dolgoznak a nők, ezek borzasztó fontosak, én magam is emberi jogi területen dolgozom a parlamentben, de ahol fehér holló a nő, azok a gazdasági, a költségvetési, a kemény pénzügyi döntéseket hozó szakterületek. Ezért megint nem érdemes a választót hibáztatni, mert ebben az elosztásban aztán egészen biztosan nincs benne, de még a női képzettséget sem, hiszen köztudomásúlag a közgazdászpályán nem olyan rossz a nők aránya, sőt talán az egyik elnőiesedő pályáról van szó.

Az más kérdés, hogy ha a választó nem is előítéletes, számolnunk kell azzal, hogy bizonyos fokig mást vár a női közéleti szereplőtől, mint a férfitól. Mást vár, de ez nem feltétlenül baj; mást vár a jogásztól is, a tanártól is természetesen. Mindnyájan vettünk már részt kampányban. Egy biztos: férfi kolléga valószínűleg nem kapja meg azt a kérdést a kampány tévéműsorában vagy választói fórumain, hogy mi lesz otthon a gyerekkel meg a férjjel, vagy legalábbis azt hiszem, hogy kevésbé kapja meg, mint ahogy mi szoktuk megkapni, mert sikerült valamiképpen elterjesztenünk - nem eléggé, hála istennek - azt a tudatot, hogy az a nő, aki politikai pályára adja a fejét, satrafa, nem kell a kutyának se, kékharisnya, ha mégis valahogy gyereke született, akkor az az utcán végzi előbb-utóbb, mert ez a nyomorult egy rántást nem tud neki kikavarni. (Derültség az MSZP és az LMP soraiban.)

Egy kis színes a pártok életéből: amikor minket, képviselőket - biztos önöket is - különböző PR-tanfolyamokra iskoláznak be, akkor nálunk is, mi tagadás, az egyébként a kvótájára joggal büszke Szocialista Pártban is úgy van, hogy minket, nőket mindig beiskoláznak a sminktanfolyamra is, miközben azt látom - nem a jelenlévők közül -, hogy ma már a férfi politikusok is ugyanolyan arányban festik, mondjuk, a hajukat, mégse jut senkinek se eszébe (Derültség.), hogy nekik kell egy ilyen (Taps az MSZP soraiban. - Szórványos taps a Jobbik soraiban.) külön iskolázás. De menjünk egy picit mélyebbre!

Mi az a mélyebb baj, ami nem a politikai elit hibája, hanem arra utal, amivel kezdtem, hogy ahol kevés nő jön be, akar bejönni, vagy engedik be a közéletbe, ott az élet mindennapjaiban is baj van a szerepek összeegyeztethetőségével? Igen, nálunk baj van. És nem akarom a kormányok közti felelősséget ide-oda tolni, mert folyamatosan baj van. Én azzal sem voltam elégedett, amit mi tudtunk, bár sokat akartunk, de nem voltam elégedett azzal, amit mi tudtunk tenni azért, hogy kisgyerekes anyát is lehessen alkalmazni, hogy ne legyen hátrányban az előbb említett példák alapján a gyereknevelés és a munka, no pláne karrier összeegyeztetésében. De úgy látom, hogy most egy újabb veszélyre is kell figyelnünk: korábban könnyű volt, akár nekünk is, azt mondani, hogy nincs elég pénz gyerekintézményre, 24 órás családi szolgáltatásra és így tovább - most már attól félek, és óvom magunkat, nem vádolok, csak óvok, hogy a szemlélettel is kezd valami baj lenni. Mintha korlátozni akarnánk bizonyos nőcsoportokat a gyerekvállalásban, másokat a családforma szabad megválasztásában. Mert korlátozza a kisebb jövedelmű nőt, ha olyan típusú a családtámogatás adókedvezménnyel, hogy neki kevesebb módja van bőségben vagy legalábbis elfogadható szinten felnevelni egy gyereket. Korlátozza a szabad családforma-választásban a nőt, ha azt írja az új családtámogatási törvény tervezete, hogy bizony, minden anyagi eszközzel is prioritást kell a családformák közül a házasságnak adni, ma, amikor a nők többsége már nem tipikus családban él - nem öröm, hogy így van -, hanem vagy egyszülős családban, vagy élettársi közösségben. Mit tehetünk?

Azt hiszem, meg kell néznünk a dolog mélyét, mert ez a nők közéleti pályájának startvonalán segíthet - hogy el tudjon indulni, hogy érezze a szabadság lehetőségét, hogy ha erre akar menni, erre megy, ha másfelé, akkor arra. Ebben nyilván a családtámogatás és a foglalkoztatássegítés teljes szerkezetét át kell néznünk, nemcsak anyagilag, hanem úgy is, hogy ezt a szabadságot segíti-e, de aki már valamilyen okból erre a pályára adta a fejét, azt pedig segítenünk kell a célvonalnál. A kvóta a célvonalnál segíthet, nem a startvonalnál, de abban segíthet, hogy aki már ott van a közéletben, az ne szenvedjen hátrányt.

Megmondom őszintén, én párton belül régebben kvótaellenes voltam, mert úgy éreztem, hogy köszönöm szépen, ne segítsenek rajtam. Tévedtem. Tévedtem! Ha valami nem megy rendesen, akkor mankó kell mellé, és ha Magyarországon ez még nem megy rendesen, akkor tegyük mellé ezt a mankót, a kvóta mankóját is. Lamperth Mónikához hasonlóan javaslom az új választási törvény előkészítőinek, hogy alaposan fontolják meg a mellette és az ellene szóló érveket, én mellette tudok érveket, és használjuk fel a választási rendszer változását arra, hogy legalább a célvonalnál segítsünk.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps az ellenzék soraiban.)

Előző Következő

Eleje Tartalom Homepage