MENCZER ERZSÉBET (Fidesz): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Mielőtt megosztanám az álláspontomat önökkel, végiggondolom, hogy mit fog írni erről a liberális sajtó kommentárja. Nem egyszerű feladat megfogalmazni sem, hogy mit kellene szorgalmaznunk. Aki szociológiát, andragógiát, társadalomtörténetet tanul, azzal bemagoltatják, hogy volt a poroszos junkerállam idején egy hatalmi törekvés, amit úgy rövidítenek németül, hogy a "három k". No, ezt most ne értsék félre, a Kirche, a Kinder és a Küche, vagyis az egyház vagy templom, a gyermek és a konyha szavak rövidítéséről van szó; és ez a mi világunkban, amikor még az óvodásoknak is tudniuk kell, hogy mi az az apu autójában, amit ABS-nek hívnak, vagy a számítógépen a CPU, vagy esetleg az USB, talán nem is tűnik túlzott elvárásnak.
Márpedig a vádak akörül csoportosulnak, hogy a konzervatívok visszaüldöznék a nőket az említett "három k" világába, és ez maga a maradiság megtestesülése. Ha azt mondom, jogos igény a jogvédők részéről, hogy helyet csináljanak a nőknek a közéletben és általában a politikában, akkor féligazságot mondok. Nem azért, mert ez az elvárás indokolatlan, hiszen számos panasz is jelzi, hogy e téren még mindig és többet kell tenni, hanem azért, mert az ördög a részletekben búvik meg, és a hogyan kérdése gyakran meghatározóbbá válik, mint az operatív fellépés. A hogyanra a szupraliberális válasz úgy szól - és látjuk ezt az Európai Unió parlamentjében elhangzott hozzászólásokból is -, hogy úgynevezett kvótákat kell megállapítani, sőt teljesíteni, és akkor majd minden gondunk megoldódik, vagy legalábbis nem muszáj tovább foglalkozni a panaszokkal. Nos, én nem hiszem, hogy ez a gyakorlat sikerre vezethet. Ezt itthon mi már megtapasztaltuk mind az elmúlt évek, mind a puha diktatúra államszocialista korszakában.
A bank, amely ügyfeleket akar, szívesen támogat kampányokat, amelyek a társadalom nőnemű felét is ügyféllé teszik. Ígér nekik karriert, önállóságot, szép jövőt fest föléjük, és ha egymillióból háromnak, ötnek sikerül befutnia, akkor interjúkat készíttet velük és példaként állítja őket. Már ezekből az interjúkból is kiviláglik, de még inkább a velük egy időben közölt többiből, hogy a család válságát, belső kohéziójának megrendülését semmiféle csekkel, pénzzel nem lehet kiváltani. Belelapozunk a panaszlevelekbe, és látjuk, hogy a reklámfogyasztó többség azt hiszi: a televízió és a számítógép a legjobb villanypásztor a gyerek mellett, amíg ezekkel van elfoglalva, addig biztosan nem gyújtja fel a függönyt. Hogy néha szólni is kellene hozzá? Hogy valakinek el kellene magyaráznia, mit látott a tévében? Valakinek szabályoznia kellene, hogy mit érjen el a neki való tartalmak között az interneten? Erről viszont csak akkor esik szó, amikor a médiatörvényt - tudom, hazabeszélek, egyik előterjesztője voltam, kaptam is miatta hideget-meleget - kritizálják itthonról súgott érvekkel Brüsszelben mint a sajtószabadság egyik korlátozóját.
Nos, a mai agyontechnizált vagy - az önök tetszésére bízom az ítéletet - technikailag jól felszerelt világunkban is kénytelenek az anyaszerepet felvállalt nők a klasszikus feladatnak is eleget tenni: összetartani a családot, eligazítani a konfliktushelyzeteket, magatartáspéldát mutatni, máskülönben a panasznap alanyaivá lesznek. És bizony szép számmal lesznek azok. Akik karrierjükben, szakmájukban már elértek valamit, és találkoznak azzal, hogy a munkájukat nem becsülik meg a férfiakéval egyenrangú módon, sőt hogy a náluk alacsonyabb beosztású férfit jobban dotálják, mint őket - akár döntéshozói helyzetekben, mert ez a klasszikus példa -, azok jogos igénnyel lépnek fel. Ám amikor frakcióülésen, a pártszövetség döntéshozó fórumain arról van szó, hogy mit tegyünk értük, azt is bele kell látnunk a panaszba, hogy a következő években, amikor feleséggé és családanyává kívánnak kiteljesedni, ne találkozzanak egy olyan világgal, amely csak szakmailag végzett, igazolt, diplomázott munkaerőként tekint rájuk, és akként is kezeli őket.
Hölgyeim és Uraim! Engedjenek meg nekem még egy kitételt! Ezzel sem fogom feltalálni a spanyolviaszt, de meg kell említenem azt a sokéves tapasztalatot, hogy az ilyen irányú tanácskozásokon mindig felvetődik: a választó, amikor képviselőt állít, egészen konkrét elvárásokat lát maga előtt, földrajzilag meghatározottan olyasmiket, hogy aki kiásatja a csatornát, leaszfaltoztatja a járdát, kiáll a nyugdíjas anyám vagy a sarki kiskereskedő jogos ügye mellett, aki nem engedi, hogy lecsússzunk, elfogyjunk, kihaljunk s a többi. A választónak többnyire nincs nemi megkötése, az eredményt várná el, hogy négy év múlva az elszámoláskor ne perekről, nyomozások állásáról és korrupciós vádakról értesüljön, hanem eredményekről. Ha mi az egyszerűbb megoldást választjuk annak a felületes megközelítésnek a mentén, amelyet a kvótarendszer önigazoló bevezetése jelentene, akkor nem a választókat szolgálnánk pártként.
Hadd tegyem mindjárt hozzá, a női tagozat élén eltöltött éveim tapasztalatainak okán is, hogy amikor a kampányt megtervezik, akkor a rátermett lányoknak-asszonyoknak igenis helyet kell adni. A pártszövetségnek ez a képviselete nem is lett volna képes működni, ha mindez nem lett volna normális törekvésünk már korábban is. Ám csupán azért, hogy a liberális sajtó és megmondóemberek kritikáit elkerüljük, nem volna érdemes csatlakoznunk a kvótatörekvésekhez.
Remélem, sikerült önök elé e pár mondattal egyfajta skiccet felvázolnom, arról tudniillik, hogy a jogvédők tevékenységének egy részét is felvállaló, a nők, lányok, asszonyok politikai képviseletét célul tűző pártcsoportok egyik vezetőjeként miként is vallhatom magamat konzervatív, azaz a jó értelemben a hagyományokat megőrző és keresztény morális alapokon, munkamegközelítésen alapuló pártszövetség tagjának.
Ceterum censeo, ahogyan Cato mondta a szenátusban többször is: álljunk ki teljes mellszélességben a rátermettek mellett, támogassuk őket, de ennek formája ne legyen az emberi habitus nélküli, puszta számokkal történő visszaélés. Ha több lesz a képviselőink, döntéshozóink, sőt még a végrehajtóink között a rátermett nő, annak én nagyon örülnék. Mert az ő sikereik lehetnek a legmeggyőzőbb példák arra, hogy miért állunk ki a politikai elismertségükért, a jogaikért.
Köszönöm szépen megtisztelő figyelmüket. (Taps a kormánypártok soraiban.)
(12.50)