Tegnap itt a parlamentben rövid interjút adtam egy olyan televízió-műsorban, amely mindössze ötperces. A Magyar Televízió most már heti három alkalommal foglalkozik a fenntarthatóság gondolatával, amit én jelentős előrelépésnek tartok, mert politikusként az a bajom a fenntartható fejlődéssel, hogy nagyon nehéz az értelmiségi magasságokból levinni a mindennapi emberek szintjére ezt a témát, hogy mit is jelent ez az egyén szempontjából. Egy tévéműsor végre kísérletet tesz erre oly módon, hogy még celebek is nyilatkoznak benne, hogy például miért fontos a szelektív hulladékgyűjtés s a többi.

Azért hozom ezt szóba, mert az előttem szóló a következő szóképet, hasonlatot használta az emberek környezettudatosságával kapcsolatban. Én ezt most kölcsönveszem és megosztom a többiekkel. Ő úgy fogalmazott, hogy ha mindenki úgy tekintene a környezetére, mintha az a saját lakása lenne, akkor ebben az országban nem lenne probléma, mert senki nem dobálná el a szemetet úgy, ahogy azt tesszük, mert a saját lakásunkban ezt nem tesszük meg. De hát nem ez a helyzet. Egyetértek Kovács Tiborral - aki közben már elhagyta az üléstermet - abban, a mostani törvényhozás kapcsán is kulcskérdés, hogy azok az emberek, akik naponta hulladékot termelnek, környezettudatosak-e annyira, hogy részt vegyenek egy olyan szelektív hulladékgyűjtésben, amely ugyan 2015-re fog hatékonyabban kiépülni, de ami nélkül annak a törvénynek, amit most elfogadunk, nincs értelme. Ez kulcskérdés! Én politikusként azt állítom, hogy nem vagyunk annyira környezettudatosak, amennyire szükség lenne. A saját példám tudnám mondani, aki mindent megteszek azért, hogy szelektíven gyűjtsem a hulladékot: a hulladékszigetre elvinni PET-palackokat, üvegeket nem egyszerű történet, mert gyakorta szembesülünk azzal, hogy oda autóval kell elmenni, hiszen ez nem a lakóotthonunk közelében van, gyakorta szembesülünk azzal, hogy a hulladékszigetek megtelnek, a papírt már nem lehet beledobni, felborítják a fémet tartalmazó kukákat és elviszik értékesíteni; az egész körül tehát anomáliák vannak. Ugyanakkor a háztól házig történő szelektív hulladékgyűjtést még messze nem valósítottuk meg, és - mivel Magyarország településszerkezete nem olyan egységes, mint más országoké - nem is egyszerű ezt kiépíteni. Nem biztos, hogy mindenhol szó szerint be kell vinni a házba a szelektív hulladékgyűjtést. Mind a két rendszer elemeit meg kell tartani, de az biztos, hogy a jelenlegi, csak hulladékszigetekre épülő szelektív hulladékgyűjtéssel nem fogunk előbbre menni.

A másik észrevételem, amely még a beszédem első részére vonatkozik, azzal kapcsolatos, hogy vajon késésben van-e a mostani kormány ennek a törvénynek a benyújtásával. Bizonyára igen. Hibáztatható-e ezért ez a kormány? Erre azt mondanám, hogy nem. Mert mivel szembesültünk a kormányváltást követően? Cáfolnám azt, amit az előbb Harangozó Gábor, vagy korábban Kovács Tibor mondott, hogy teljesen kész volt az előző kormányzatnak az a forgatókönyve, hogy hogyan tudunk eleget tenni az Európai Bizottság követelésének, hogy 2010. december 12-éig ültessük át a magyar jogrendbe a hulladék keretirányelvet. Meg tudtuk volna tenni, van is olyan tagállam, amelyik ezt megtette, de az államtitkárság, illetve államtitkár úr, szerintem nagyon helyesen, úgy döntött, hogy ez kevés. Attól, hogy lefordítunk magyar nyelvre egy hulladék keretirányelvet, beépítjük a magyar jogrendbe, ugyanakkor a magyar modellt nem változtatjuk meg, akkor ennek nincs értelme, ugyanis nem fogjuk elérni azt a hatást, amit a hulladék keretirányelvvel az Európai Bizottság megcélzott, nem tudjuk teljesíteni a szelektív hulladékgyűjtésben a százalékokat. Itt is nagyon rosszul állunk, hiszen 10 százalék körül van a szelektív hulladékgyűjtés, és 2020-ig 50 százalékra kellene eljutnunk, ami nem kis teljesítmény, ha nem nyúlunk hozzá a rendszerhez. A feje tetejéről a talpára kell állítanunk egy olyan modellt, ami rosszul működik.

Miért mondom ezt? Mert ma olyan a magyarországi hulladékgazdálkodási modell, mint egy fordított piramis: a feje tetején áll. Amit lehet, lerakunk, a hulladék 75 százaléka lerakókban landol, s csak minimális részét hasznosítjuk újra. Hozzáteszem, ez azért van így, mert nincs kiépítve a rendszer. Ez is feladata lesz nemcsak a törvénynek, hanem a gazdaságpolitikánknak, hogy a törvény mellé egy új rendszert is kínáljunk. Az erre vonatkozó szándék és akarat megvan, s a törvény is ebbe az irányba mutat.

Érdekesnek tartom - ez csak egy személyes megjegyzés -, hogy a hulladékgazdálkodási törvényen a legutolsó módosítást még a Fidesz kezdeményezte 2001-ben, hiszen akkor mi fogadtuk el a most még hatályos hulladékgazdálkodási törvényt, és nekünk adatik meg a lehetőség, hogy remélhetőleg nemcsak tíz évre, hanem akár hosszabb távra egy olyan új rendszernek rakhassuk le törvény formájában az alapjait, amit ez a törvényjavaslat megfogalmaz.

Elhangzott a hozzászólásokban az is - hadd emeljem ki ezt is -, hogy a helyzetünk azért sem egyszerű, mert a magyar hulladékgazdálkodási rendszer nem sematikus. Nem lehet azt mondani, hogy mindenhol ugyanazt a gyakorlatot követik. Kiemelhetném: van, ahol százszázalékos önkormányzati tulajdonban lévő társulások által létrehozott hulladékhasznosító van, van, ahol többségi tulajdonban vannak a külföldiek, de olyan is van, ahol kisebbségi tulajdonban vannak. Elhangzott az előbb a pécsi alpolgármester úrtól, hogy 300-tól 700 forintig terjedhet egy 110 literes kuka egyszeri ürítésének a költsége. Itt ül köztünk Keszthely képviselője, akiknél egy jól működő rendszer van, de ha jól tudom, ott 700 forint az egyszeri ürítés, míg Pécsett 300, tehát több mint a duplája.

(13.20)

Olyan különbségek vannak a költségekben is, ami nehézzé teszi azt, hogy ehhez az egész rendszerhez jól hozzá lehessen jutni. Ez nem működik másképp, mint amit a törvény megfogalmaz és megcéloz, hogy az államnak, illetve az önkormányzatoknak a közszolgáltatásban sokkal nagyobb szerepet kell szánni, egységesíteni kell a rendszert. Be kell vezetni egy új árszabályozási mechanizmust, hiszen az is igaz, amit többen elmondtak képviselőtársaim közül, hogy ez az egész hulladéktörvény valójában mindenkit érint, mert hulladékot mindenki termel. És ha lefordítom Harangozó Gábor adatait, 2,5 millió tonna hulladék keletkezik évente. Ha a csecsemőket nem számítom, ez azt jelenti, hogy egy ember egy nap majdnem egy kiló hulladékot hoz létre. Ez nagyon sok. Ez nagyon sok, ezen mindenképpen változtatni kell.

A törvényjavaslattal kapcsolatban szeretnék kiemelni néhány dolgot. Azt gondolom, azt a kettős célt, amit a törvény maga is megfogalmaz, a törvényjavaslat teljesíteni fogja, egyrészt az európai uniós elvárásokat. De nagyon fontosnak tartom ezzel kapcsolatban azt kijelenteni, hogy mi nemcsak azért vesszük át ezt a hulladék keretirányelvet, mert ezt elvárja tőlünk az Európai Bizottság, hanem azért is vesszük át, mert az a meggyőződésünk, hogy ettől a magyar rendszer jobb lesz, ez a magyar embereknek jobb lesz, a magyar gazdasági érdekeknek ez jobban megfelel, és a környezet-, a természetvédelem szempontjainak is sokkal jobban megfelel.

Többen említették, hogy azzal, hogy átvesszük a hulladékhierarchiát, az Európai Bizottság által előírt hulladékhierarchiát, amit piramisnak hívunk, egy új hulladékgazdálkodási modell jön létre Magyarországon. Szerintem ennek az új modellnek a lényege a következő - és most egy közgazdasági megközelítést hívok segítségül -, hogy a hulladékot végre nem úgy tekintjük, mint valami olyan dolgot, amit eldobunk, nem akarunk róla tudni, a szemét szó maga is egy nagyon negatív megítélést tartalmaz, hanem a hulladék valójában egy közgazdasági termék. Egy olyan termék, aminek van értéke, abból elő lehet állítani újra terméket, legyen az egy PET-palack, legyen az egy üveg vagy egy fém, vagy akár papír. Sőt, ebből a hulladékból elő lehet állítani energiát. Nem véletlen, hogy a hulladék termikus hasznosítása az Európai Bizottság hulladékpiramisában megfelelő és kiemelt helyen van. Örülök tehát annak, hogy egy olyan Európában vagy egy olyan Magyarországon, amely köztudottan nyersanyagszegény, olyan hulladékgazdálkodási rendszer kiépítését célozzuk meg, amelyben remélhetőleg minél hamarabb kivesszük a hulladékból mindazokat a hasznosítható termékeket, energiát állítunk belőle elő, mielőtt a végső kezelésre, a lerakásra sor kerül. Ez szerintem egy üdvözítendő cél. Bizonyára nem jutunk el idáig máról holnapra, erre bizonyos időre majd szükség lesz, de az gondolom, ezt célként nagyon is helyesen tűztük ki.

Tarthatatlan az a gyakorlat, amit eddig Magyarország követett. Itt szeretnék kitérni arra, hogy sajnos az Európai Unió által adott pénzekből megépült regionális, térségi hulladékgazdálkodási rendszerek a régi logikára épültek, nagy hulladéklerakókra, amelyeket majd bővítenünk kellett volna, mert a hulladékmegelőzés nagyon bonyolult dolog, reálisan azzal kell számolni, hogy a hulladék mennyisége rövid távon nem csökkenni, hanem növekedni fog, és eszement gyakorlat lenne az, hogy újra és újra bővítjük a hulladéklerakókat. Sajnos erre vettünk fel pénzt. Külön probléma lesz egyébként, és a törvényjavaslat általános vitájában vagy később kezelnünk kell a polgármestereinknek azokat a jogos aggodalmait, hogy mi lesz az európai uniós pénzekkel, nem kell-e visszafizetni. Ezeket ki kell tárgyalni az Európai Bizottsággal.

Balatonfüred polgármestere tette azt szóvá, hogy náluk most van folyamatban éppen egy ilyen térségi hulladéklerakó fejlesztése, most állnak olyan döntések előtt, amiket még a régi hulladékgazdálkodási törvény alapján akartak meghozni. De a helyzet változik, mi lesz ezzel. Ezeket az aggodalmakat ki kell beszélnünk, mert nem az a célunk az új hulladékgazdálkodási törvénnyel, hogy bárkit is nehezebb helyzetbe hozzunk, legyen az polgármester vagy szemétdíjat fizető állampolgár, vagy akár maga az állam, az a célunk, hogy a hulladékgazdálkodási törvénnyel a helyzetet javítani tudjuk. És biztos, hogy be fogunk engedni, államtitkár úr bizonyára ki fog erre térni, olyan módosító indítványokat, amelyek ebben az irányban segítik a most benyújtott hulladékgazdálkodási törvényjavaslat fejlesztését.

A múlt héten kaptam a mi hulladékszolgáltatónktól egy levelet, amelyben közölték velem azt a jó hírt, hogy menjek be az irodájukba, mert visszajár nekem a korábban egy összegben befizetett 27 ezer forintból talán 2300 forint. Ugyanis a törvény alapján erre az évre díjstopot rendeltünk el, tehát ebben az évben a közszolgáltatók nem emelhetik a díjaikat. Ez azt jelenti, hogy a 2011-es díjakon kell reálisan dolgoznia valamennyi cégnek. Ezt egyébként az állampolgárok bizonyára üdvözlik. Hozzáteszem, a szemétdíj a havi rezsiszámlákban nem számít a legnagyobb kiadásnak, hiszen, ha összevetjük, hogy mennyit fizetünk gázra, mennyit fizetünk áramra, ennek a "töredéke" a szemétdíj. De a magyar állampolgárok, a magyar háztartások jó része nemhogy tartalékokkal nem rendelkezik, hanem nincs meg az a havi pénze, amiből ki tud jönni, itt pár ezer forintos emelés is olyan kihívások elé állíthatnak egy-egy családot, amivel nem tudnak szembenézni. Ezért nem relativizálni akarom ennek jelentőségét, hogy azt mondom, a rezsiköltségekben a hulladékdíj valahol alul helyezkedik el, de igenis jelentősége van annak, hogy mennyi hulladékdíjat, mennyi szemétdíjat fizetünk, illetve annyit fizetünk-e, amennyi hulladékot termelünk.

Mert én nagyon bízom abban, hogy Magyarország előbb-utóbb el fog jutni abba az állapotba, és itt térnék ki arra a nagyon fontos dologra, hogy ha az embereket nem tesszük motiválttá abban, hogy szelektíven gyűjtsék a hulladékot, és csak a környezettudatosságukra apellálunk, akkor nem fog működni a rendszer. Ha nem tudunk eljutni oda, hogy mondjuk, az én szemétdíjam, ha összegyűjtöm szelektíven a papírt, a műanyagot, a fémet és az üveget, akkor csökkenjen a havi hulladékdíjköltségem, tehát mérni lehessen, hogy mennyi került a kukába, akkor ez a rendszer nem fog hatékonyan működni. Ez odébb van. Vannak erre egyébként technológiák, mert technológia igazából mindenre van, csak az a kérdés, hogy mennyibe kerül.

Végezetül szeretnék kitérni néhány olyan kifogásra, kritikára, amelyeket itt is hallottam, illetve amelyekkel találkoztam annak kapcsán, amikor még a törvényjavaslat társadalmi vitája volt. Többen korrekt módon elmondták, hogy ez a törvény végre úgy lett benyújtva, hogy megelőzte társadalmi vita. Nem mondhatja senki ebben az országban, hogy ne hallgatták volna meg a véleményét. Az egy más kérdés, hogy az általa elmondottak megjelennek-e a törvényben. Nem lehetett mindent figyelembe venni, de végre meghallgattak mindenkit. Ezért is hosszabb időt vett igénybe a törvény előkészítése. De ez mindenképpen pozitívum. Úgyhogy ezért került a törvény most benyújtásra, mert valójában hosszú időt vett ez igénybe.

Találkoztam azoknak a cégeknek a képviselőivel is, akiket ez a törvény érint, legalábbis az a rendelkezése, amely 2013. január 1-jétől csak többségi állami, illetve önkormányzati tulajdonú közszolgáltatóknak tesz lehetővé hulladékszolgáltatást. Ők elmondták azt, amit itt már hallottunk, hogy ez sértheti a magyar alkotmányt, a tulajdonjog szentségét, sérti a jogbiztonságot, ütközhet európai uniós alapelvekkel, hiszen egyfajta államosítással reprivatizációra kerül sor. Elképzelhető, hogy vannak ilyen aggályok, ezekről is nyíltan és őszintén kell beszélni. Egy dolgot nagyon fontosnak tartok kiemelni az úgynevezett államosítással kapcsolatban. Itt nem arról van szó, hogy elveszik valakitől teljes mértékben a piacot. Bent lehet maradni kisebbségi tulajdonosként ezekben a cégekben. Nagy kérdés, hogy mi történik a korábbi invesztíciókkal. Hiszen azért a korrektséghez az is hozzátartozik, hogy 1990-ben, amikor az akkori politikai vezetés úgy döntött, hogy beengedi a magánszolgáltatókat erre a piacra, mert se pénzünk, se megfelelő technológiánk nem volt erre akkor, ezeknek a cégeknek a jó része rengeteg pénzt invesztált Magyarországra, hulladéklerakókba, autókba és emberekben is. Ezek valamilyen módon a számításaikat majd meg kell hogy találják.

(13.30)

De még egyszer hangsúlyozom, egy másfajta szemléletnek, egy, az államnak, az önkormányzatoknak az erősebb részvételét célzó új rendszernek a kialakítására teszünk kísérletet.

Többen szóba hozták azt is, hogy a kintlévőségek problémáját nem kezeli a törvény. Mindent nem lehet! Ez egyébként súlyos probléma, mert nemcsak az áram- meg a gázszámlák kapcsán merül föl az, hogy többmilliárdos kintlévőségeik vannak a cégeknek, hanem itt is, és vannak olyan cégek is ezek között, ez nemcsak magántulajdonosokat érint, hanem önkormányzati cégeket is, hiszen az ország több területén 100 százalékos önkormányzati tulajdonú cégek végzik ezt a fajta tevékenységet.

Az ISPA- és a kohéziós alapprojektek kapcsán még egyszer összefoglalóan azt mondanám, hogy ezekkel azért is foglalkozni kell, mert ezek volumene igen nagy. 2000 és 2006 között 13 ISPA-projektet valósítottunk meg több milliárd forint értékben, és 2007-2013 között is lesznek ilyen projektek. Ezek összessége majdnem lefedi egyébként a teljes országot. Talán az ország 10 százaléka maradt ki ilyen szempontból európai uniós térségi hulladékgazdálkodási rendszerekből, tehát ezzel is foglalkoznunk kell.

Volt olyan beszélgetésem is, ahol az egyik résztvevő a nápolyi példával próbált bennünket elrettenteni attól, amire készülünk. Neki is és bárkinek, aki ettől aggódna, azt tudom mondani, hogy minden változást nehéz megélni, mert hozzászoktunk valamihez, most egy másik világ jön. Nem az a cél, hogy a korábbit teljesen szétromboljuk, nem az a cél, hogy ne vigyék el a szemetet senkinek a portájáról, Nápoly-effektus nem lesz, azt elképzelhetetlennek tartom, hiszen Magyarország egészen más állapotban van. Egy olyan rendszer kidolgozására teszünk kísérletet, ami még egyszer - ezt korábban elmondtam -, jó lesz embereknek, jó lesz a magyar gazdaságnak és nem utolsósorban jó lesz a környezetvédelemnek, a természetvédelemnek.

Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps a kormánypárti padsorokban.)