Tormay Cécile 1875. október 8-án született Budapesten. Az írónő anyai dédapja, Tüköry József Széchenyivel együtt küzdött a Lánchíd építéséért, apai nagyapja, Tormay Károly honvédőrnagyként vett részt az 1848-49-es szabadságharcban. Édesapja mezőgazdász szaktekintély, az MTA tagja volt.

A még gyermek Cécile már 14 évesen leteszi a tanítóképző vizsgát. Már ekkor rajong a világirodalomért, négy nyelven eredetiben olvas. Pályafutását kiváló novellákkal kezdi, amelyek csakhamar a francia és olasz irodalmi szalonok kedvenceivé válnak. Az igazi sikert számára az 1911-ben megjelenő Emberek a kövek között című műve hozza meg. 1914-ben elkészül a Régi ház című regénye, amellyel végre nemcsak külföldön, hanem hazájában is sikeres lesz.

(0.30)

Az írással elnyeri az Akadémia Pécely-díját, és óriási hírnévre tesz szert. Szerte Európában szinte a magyar megjelenéssel együtt adják ki a könyvet. Páratlan karriert jósolnak neki.

Mindeközben azonban kitört az első világháború. Tormay Cécile, mint később mindig, előbb akart ember lenni, s aztán író. A Bujdosó könyvvel kezdődnek az igazi megpróbáltatások. Az 1918-as őszirózsás forradalom első percétől vezeti naplóját. Egy hazájáért megalkuvás nélkül lángoló magyar asszony lelkén át mutatja be történelmünk legszégyenletesebb korszakának véres és gyászos eseményeit. A Bujdosó könyv nemzetünk drámája, amely angolra, olaszra, németre és franciára lefordítva igazi világsiker lett. Az írás a magyar irodalom egyik legmegrendítőbb és leghathatósabb tiltakozása a trianoni béke igazságtalansága ellen. A magyar nagyasszonyok a korszakban ellenállást szerveztek a haza megmentésére, amelynek vezetésére őt kérték fel.

Ekkor, a bolsevizmus idején a keze alatt születik meg a Magyar Nagyasszonyok Nemzeti Szövetsége, a MANSZ, amely rövid idő alatt 500 vidéki fiókszervezetet és több mint egymillió tagot jegyzett. A szervezettel közösen harcolt ezeréves határaink elismeréséért, a nemzeti hadsereg megteremtéséért, kérve a világ, de különösen Nyugat-Európa nemzeteinek közvéleményét, hogy a bolsevista terrorért ne a magyar nemzetet tegyék felelőssé.

1923-ban Klebersberg Kunó kéri fel, hogy szerkessze a Napkelet című folyóiratot. A rendszeres szerzők között van Áprily, Kodály, Ottlik, Pilinszky, Herczeg Ferenc, Reményik Sándor, Szerb Antal, Sík Sándor, Németh László. A Napkelet felfedezettje volt Hamvas Béla és Kolozsvári Grandpierre Emil.

1930-ban kulturális tevékenysége elismeréseként a Corvin-koszorú tulajdonosa lett. 1935-ben a Népszövetség Szellemi Együttműködés Nemzetközi Bizottságába egyhangúan választották a Marie Curie halálával megüresedett székbe. Ekkor már súlyos szívbeteg volt, de vállalta a megterhelő feladatot, hogy magas rangú diplomataként Trianon ügyében eredményeket érhessen el.

1936-ban irodalmi Nobel-díjra jelölték, amit sajnos már nem kaphatott meg, hiszen 1937. április 2-án halt meg, tollal a kezében, befejezetlenül hagyva élete álmát, az Ősi küldött című regényét, amely a tatárjárás példáján keresztül nemzetünk legnagyobb tragédiájáról, Trianonról szól. A művet egy írótársa, Kállay Miklós fejezte be, kinek sírja a balatonfüredi római katolikus temetőben található.

Tormay Cécile halála megrendítette a magyar társadalmat. Kérem, engedjék meg, hogy idézzek a Nemzeti Újság egyik korabeli cikkéből: "Talál-e majd nemzete méltó kifejezést hálájának az iránt, aki egész nagyszerű életét szíve utolsó dobbanásáig az ő oltárán áldozta fel?"

Tormay Cécile méltatlan elfeledése nem az utókor ítélete, hanem egy zavarba ejtően eredményes, a magyar nemzet sárba tiprását célul kitűző kultúrpolitika eredménye. A századforduló legnagyobb magyar írónője, ki lelkében izzó magyar, műveltségében teljesen európai volt, dicső ősök és hősök sarjaként magában hordozta az igazság iránti vágyat és tehetséget. A magyar nőtársadalom nemzeti szellemű neveléséért, Trianon teljes revíziójáért, az ezeréves magyar keresztény kultúra megismertetéséért kevesen tettek annyit, mint Tormay Cécile.

Köszönöm szépen. (Taps.)