Tisztelt Országgyűlés! A büntető törvénykönyvet az egyik legjelentősebb jogszabályunknak tartjuk, hiszen az állam ez alapján avatkozik legerősebben a polgárok életébe, és ez a törvény tartalmazza a közbiztonság megteremtése érdekében megalkotott legfontosabb normákat. A büntetőjog feladata egy olyan jogszabályi háttér megalkotása, amely úgy képes a közbiztonság megteremtésére, hogy emellett nem korlátozza szükségtelenül a lakosság emberi jogait. Úgy véljük, olyan előterjesztésről tárgyalunk, amelynek szakmai színvonala alkalmas arra, hogy az Országgyűlésben szakmai vitát folytassunk róla, vezérszónoki felszólalásomban is eszerint fogok eljárni. Ez nem azt jelenti, hogy egyetértünk azzal a büntetőpolitikai iránnyal, amelyet az előterjesztő meghatározott, de számos korábbi javaslattól eltérően az előterjesztés nem csak aktuálpolitikai célokat szolgál, nem csak a kormányzati hatalom megerősítéséről szól, s nem vállalhatatlan színvonalú jogalkotási termék.

Előrelépésnek tartjuk, hogy a kormány egyáltalán vitára bocsátotta a tervezetet, s e törvényjavaslat esetében szakított azzal a gyakorlatával, hogy a péntekenként egyeztetés nélkül benyújtott törvényjavaslatokat hétfőn tárgyaltatni kezdi az Országgyűléssel. A véleményezési lehetőség azonban egy új kódexhez mérten korántsem volt kielégítő. Azt gondolom, elég csak arra utalnom, hogy a 2009. évi büntetőjogi novella benyújtása előtt a kodifikációs bizottság két körben bocsátotta több hónapos társadalmi vitára a javaslatot, amely időszak alatt lehetőség volt a normaszöveg részletes elemzésére, s szakmai konferenciákon való megtárgyalására, a beérkezett javaslatok alapján pedig ugyancsak két körben dolgozta át a javaslatot a bizottság. Most nem csupán egy novelláról, hanem egy új kódexről vitázunk, indokolt lett volna tehát a kormánynak kicsit nagyvonalúbbnak mutatkoznia, már ami a szakmai egyeztetés paramétereit illeti.

Mindazonáltal frakciónk e rövid időszakot felhasználva szakmai tanácskozást, konferenciát rendezett, amelyen számos szakember, köztük két volt igazságügyi miniszter részvétele mellett főelőadóként Tóth Mihály professzor úr, a magyar büntetőjog-tudomány egyik legelismertebb szaktekintélye és Miskolczi Barna úr, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium büntetőkodifikációs főosztályának vezetője mondták el véleményüket. Szerepvállalásukat frakcióm nevében ezúton is köszönöm, gondolataik pedig fontos szerepet játszottak véleményünk kialakításakor.

30 perc értelemszerűen nem elegendő idő álláspontunk teljes ismertetéséhez, ezért azt a módszert választottam, hogy vezérszónoki felszólalásomban a javaslat által képviselt büntetőpolitikai irányról, e körben az általunk helyesnek tartott felfogásról és kritikai elemekről, illetve a büntető törvénykönyv elvi és általános szabályait rögzítő általános részről beszélek, a kisebb jelentőségű általános részi változtatásokról, valamint az egyes bűncselekményekről szóló különös részről az általános vita folytatásában ejtünk szót képviselőtársaimmal.

Nézzük először a törvényjavaslat műfaját és büntetőpolitikai irányát! A változások terjedelmét és mélységét tekintve sokkal inkább beszélhetünk a büntető törvénykönyv novelláris, azaz koncepcionális változásokat is tartalmazó nagy terjedelmű módosításáról, mint új kódexről. Tartalmi szempontból az új kódex több mint 90 százalékát átveszi a jelenleg hatályosnak, s bár értjük, hogy ennek nem más az oka, mint hogy az Orbán-kormány legyen az, amelyik több mint három évtized elteltével új büntető törvénykönyvet ad a népnek, mégis üdvözöljük e mértéktartást. A büntetőjog alapvető elvei, intézményei mára kialakultak, a hangsúlyok, a szemlélet némiképp változhat, de teljesen újat kitalálni ma nem csupán hibás, de veszélyes is lenne.

A javaslat általános indokolása a kormányprogramot idézi, mely szerint, idézem: "A jogszabály szigora, a büntetési tételek növelése, az életfogytig tartó szabadságvesztés többszöri alkalmazása, az áldozatok védelme meg fogja fékezni a bűnök elkövetőit, és világossá teszi a társadalom minden tagja számára, hogy Magyarország nem a bűnelkövetők paradicsoma." Szerencsére, bár kétségkívül számos elem tükrözi ezt a választási kampány szülte populista és teljesen abszurd gondolatsort, amit a kormány büntetőpolitikai irányként egyébként megfogalmazott, a tervezet megtartja az ezzel ellentétes szemléletet tükröző szabályok túlnyomó többségét. E kötelezően odabiggyesztett mondattal, mely komolyságát tekintve nagyjából ahhoz a választási ígérethez hasonlítható, hogy két hét alatt rendet tesznek - már ami a közbiztonságot illeti -, nem érdemes sokat foglalkozni, mert ha igaz lenne, Fehéroroszországban vagy Csecsenföldön lenne a legjobb közbiztonság, hiszen büntetőjogukra minden igaz, amit a kormányprogram leír.

Mégis érdemes egy gondolat erejéig megállni, s két-három adat felvillantásával megnézni, hogyan alakult a közbiztonság helyzete a Fidesz-kormány regnálása alatt. A KIM, a Legfőbb Ügyészség és a BVOP hivatalos adatai alapján a regisztrált bűncselekmények száma 2000-2010 között folyamatosan csökkent, 2010-től azonban 13,5 százalékkal megemelkedett.

(10.40)

A befejezett emberölések száma 2000 és 2010 között majdnem a felére csökkent, a tendencia azonban 2011-ben megfordult, azóta növekszik. Mindeközben az elítélések száma, valamint a börtönnépesség száma nőtt. Ez vagy azt jelenti tehát, hogy az általunk képviselt büntetőpolitikai irány a helyes, vagy azt, hogy a bűncselekmények száma és azok megoszlása alapvetően nem a büntető jogszabályok változásától függ, esetleg mindkettőt. Egyet azonban biztosan nem, hogy az önök büntetőpolitikai törekvései helyesek, hogy attól a közbiztonság javulása várható.

Az elmúlt években számtalan szigorító rendelkezést vezettek be, élén a három csapásként elhíresült novellával, a helyzet azonban egy jottányit sem javult, csak romlott. Az önök által előszeretettel kemény kéz büntetőpolitikájának aposztrofált kormányzati álláspont a közvélemény akaratának kiszolgálására jó, azonban a közbiztonság javítására, úgy tűnik, nem. Az új büntető törvénykönyv felfogását tekintve - Európában szokatlan módon - nem csupán konzervatív, de maradi is. Jellemző rá a jelenlegi kormány által sajnos következetesen képviselt, elavult szemléletű szigorítás.

Nem önmagában - és ezt szeretném hangsúlyozni, képviselőtársaim: nem önmagában - az egyes esetekben indokolható, szigorúbb büntetőjogi fellépést minősítjük elavultnak vagy szükségtelennek, hanem a válogatás nélküli, minden bűncselekmény- és minden elkövetőtípust egyaránt és sokszor azonos módon érintő, régen idejétmúlt, egyszer vagy többször már be nem vált módszereket és jogintézményeket alkalmazó, kizárólag szabadságvesztés központú szigorítást.

A javaslat nagyon helyesen alapvetően a tettbüntetőjogi felfogás mellett áll ki, de hangsúlyozza a tettes-büntetőjogi felfogás jelentőségét is. Azaz alapvetően tettarányos büntetéseket alkalmaz, de a korábbinál nagyobb hangsúlyt fektet arra, hogy az individuális, a tettes személyéhez kapcsolható momentumok a korábbi Btk.-nál erősebben korrigálják a kiszabható büntetést. Ennek elemeit láthatjuk például a feltételes szabadságra bocsátás rendszerének átalakításánál, ahol nem az alapvetően a tett alapján meghatározott szabadságvesztési fokozat, hanem az elkövető előélete határozza majd meg a legkorábbi időpontot.

De ugyanez figyelhető meg a különböző visszaesőkre vonatkozó, egyre szigorúbb szabályozással kapcsolatban. E felfogást nem kéne feltétlenül kritika tárgyává tenni, ha a javaslat elvi szinten képviselné ezt az álláspontot, s nem csupán a szigorítás egyik jó eszközét látná benne.

Indokolható, hogy a személyi körülmények az alanyi oldalon jelentőséggel bírnak a szigorúbb felelősségre vonás, az ártalmatlanná tétel, a megelőző biztonsági intézkedések, a deviáns magatartások ellenőrzése kapcsán, azonban jelentősége kellene hogy legyen a büntetőútról való elterelés, a nevelés, a reszocializáció, az utógondozás esetében is. Ilyen irányú változásnak azonban nem találjuk nyomát a tervezetben.

A korszerű kriminológiai szemlélet viszont mindkettőt fontosnak tartja, megfelelően árnyalt és sokoldalú büntetőjogi eszközrendszer megteremtését szorgalmazva. Olyan szabályozást sürget, amelyben az indokolt szigor és az elterelés között számos lehetőség kínálkozik kiválasztásra. A javaslatban azonban mind a szankciórendszer, mind a büntetés kiszabásának szabályozása körében markánsan érzékelhető az a szemlélet, amely az elkövető individuális sajátosságait, tehát a tettesbüntetőjog jegyeit egyoldalúan, jóformán kizárólag akkor tekinti a tettarányos büntetést árnyalni képes tényezőknek, ha a személyiségjegyek a további szigort alapozhatják meg.

Nem pusztán arról van tehát szó, hogy mint az indokolás írja, hangsúlyosabban jelenik meg a tettarányos büntetőjogi szemlélet, hanem arról, hogy az állítólag elkerülhetetlen szigorodás indokaként a részletszabályokban meghatározó hangsúllyal mind a cselekményre koncentráló, mind az elkövető személyét előtérbe helyező szemléletnek egyoldalúan csak a szigorítást megalapozó elemeit veszik figyelembe.

A Btk. tervezete általános értelemben véve sem áll ki az úgynevezett kettős nyomvonalú büntetőpolitika mellett, amely szerint a súlyos bűncselekményt elkövetők, illetve a visszaesők esetében alapvetően hosszabb tartamú, letöltendő szabadságvesztés kiszabásával a büntetés szigorának, a büntetés megtorló jellegének van nagyobb jelentősége, azonban a kisebb súlyú bűncselekményeket elkövető elsőbűntényesek esetén az elterelésnek és az alternatív szankcióknak, a büntetési célok közül pedig elsősorban a prevenciós célnak és a nevelési célnak kell prioritást élveznie.

Szemléletét tekintve, amely sok konkrét törvényhely módosításában ölt testet, elmossa az eddig a jogszabályokban létező különbséget a bűnismétlő, illetve az elsőbűntényes, valamint a súlyos és a bagatell bűncselekményeket elkövetők között. Például az indokolás ugyan kiemeli, hogy a tervezet a bűncselekményt első alkalommal elkövetők esetén a prevenciós szempontok érvényesítését is lehetővé teszi, azonban úgy tűnik, hogy paradox módon ezt is szabadságvesztéssel.

Az elzárást indokoló mondatában ugyanis az előterjesztő a következőképpen fogalmaz. "Főként a fiatalkorú, illetve az elsőbűntettes elkövetőknél hatékonyan szolgálhatja a speciális prevenciót." Ma már nincs vita a szakemberek között abban, hogy lehetőség szerint kerülni kell a rövid tartamú szabadságvesztés büntetéseket, s helyettük más szankció szolgálja hatékonyan a prevenciós célokat. Az elzárás pedig nem más, mint a szabadságvesztés generális minimumának 5 napra való leszállítása, csak más néven.

Az azonban feltétlenül üdvözlendő, hogy a javaslat a kettős nyomvonalú büntetőpolitikát biztosító ma hatályos rendelkezések túlnyomó többségét érintetlenül emeli át az új büntető törvénykönyvbe. Nem értünk egyet a jogalkalmazó és a jogalkotó viszonyának más alapokra helyezésével, azaz, hogy a törvényalkotó egyre több esetben írja elő kötelező jelleggel a bírói döntés tartalmát, egyre szűkíti a bíró mérlegelési jogát.

Ilyet tapasztalhatunk például a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre, a jogos védelemre, illetve a járművezetéstől eltiltásra vonatkozó egyes szabályoknál. Az egyéniesítés lehetősége pedig részben a prevenciót, de sokszor a szigorúbb büntetéskiszabást is megteremti.

Vegyünk egy példát, tisztelt képviselőtársaim! Látszólag a járművezetéstől eltiltásnál mindenkor súlyosabb büntetés a szabadságvesztés. Egy hosszabb tartamú járművezetéstől eltiltás azonban lényegesen súlyosabb büntetést jelenthet egy hivatásos sofőrnek, mint ha felfüggesztett szabadságvesztést avagy egy hónapnyi elzárást kap. Mindez egy, a gépkocsiját hétvégenként használó, sofőrrel rendelkező, addig köztiszteletben álló embernél éppen fordítva igaz. Ezért tartjuk fontosnak, hogy a bírói mérlegelésre, a büntetések egyéniesítésére vonatkozó szabályok körét ne szűkítsék, hanem inkább bővítsék.

Természetes, hogy a büntető törvénykönyv tartalmaz bírói jogkört szűkítő rendelkezéseket. Nem az ilyen szabályok létjogosultságát vitatjuk, csupán azt tartjuk a jogfejlődés helyes irányának, ha ezekből a szabályokból egyre kevesebb lesz, s nem azt, ha egyre több. Az új kódex megalkotásával lehetőség nyílt volna a büntető törvénykönyv és a szabálysértési törvény egységes elvi alapokon nyugvó uniójának megteremtésére. A kormány képviselője, amikor az alkotmányügyi bizottságban az új szabálysértési törvény érdemeit méltatta, azt mondta, hogy az új jogszabály egyik nagy érdeme, hogy közelít a büntetőjoghoz, a büntetőjog rendszeréhez.

Én is úgy vélem, hogy a szabálysértési jog az elmúlt időszakban néha a kormányzat szándékának megfelelően, néha pedig, lássuk be, véletlenül, de nagyon helyesen, közeledni kezdett a büntetőjoghoz, s távolodni kezdett a közigazgatási jogtól. Meggyőződésem, hogy a kormánynak a teljes összhangot az új kódex magalkotásakor meg kellett volna teremtenie.

Engedjék meg, hogy idézzek Tóth Mihály professzor úr konferenciánkon elmondott előadásából, amely javaslatsorral a legteljesebb mértékben azonosulni tudok: "Ésszerűbb, egyszerűbb, garanciálisabb és hatékonyabb lenne egy olyan rendszer, amelyben a Btk. általános része a bűncselekményekre és a kriminális szabálysértésekre nézve egységesen szabályozza az elkövetőket, a stádiumokat, a beszámítást kizáró okokat, a halmazat kérdéseit s a többi, s emellett a szabálysértési szankciókat is."

A Btk. különös része a kettős alakzatú szabálysértéseket a bűncselekmények privilegizált eseteként szabályozná - például lopás vagy garázdaság -, a többi kriminális szabálysértést pedig külön fejezetben: például a rendzavarást.

A büntetőeljárási törvénynek lenne egy új, külön eljárása, amiben a kriminális szabálysértésekre vonatkozó kiegészítő vagy az általános szabályokat felülíró rendelkezések szerepelnek, ilyenek hiányában az általános eljárási szabályok lennének érvényesek.

A nem kriminális, azaz tisztán rendészeti szabálysértések maradnának a közigazgatási jog részei, de nem elsősorban represszív, hanem közigazgatási szankciókkal, amelyeket közigazgatási eljárásban alkalmaznak.

(10.50)

Tisztelt Országgyűlés! Ha valóban koncepcionális és nem korrekcionális módosítás lenne a cél, a logikus és tradicionális intézmények fenntartása mellett ez lehetne, lehetett volna az egyik ésszerű megoldás a jelenlegi, jelentős részben tisztázatlan viszony fenntartására, sőt fokozására, illetve ehelyett. Koherenciazavarok ugyanis nemcsak - sőt nem is elsősorban - egy-egy rojtosra módosítgatott törvényen belül, hanem egyes jogágak határvitái kapcsán is jelentkeznek.

Szólni szeretnék a legfontosabb általános részi szabályokról, a büntetőjog egészét átható, legfontosabb elvi és általános szabályokról. Az új kódexben vannak támogatható változások. Helyes rendelkezésnek tartjuk a speciális foglalkozástól eltiltást a nemi szabadság elleni bűncselekményt elkövető nevelő, felügyelő, gyógykezelő esetében. Helyes a kitiltás önállósulása, a közfeladatot ellátó személyek körének csökkentése, a jóvátételi munka bevezetése, a nullum crimen elv, a nulla poena elv deklarálása és a feltételes szabadságra bocsátás esetén a feles kedvezmény kiterjesztése. Egyetértünk továbbá a dekriminalizációs törekvésekkel is, megjegyezve, hogy akár szélesebb körben is alkalmazhatták volna.

Az eljárások gyorsításának meglátásunk szerint nem az a helyes módja, ha a büntető eljárásjog garanciarendszerét megtizedeljük, ahogy a kormány egyébként eddig tette, hanem az, ha a garanciarendszer érintetlenül hagyásával csökkentjük azoknak a jogellenes cselekményeknek a számát, amelyeket büntetőeljárásban kell elbírálni. Kritikáink jelentős része azokhoz a módosításokhoz kapcsolódik, amelyek valójában nem az új kódex újításai, hanem a Fidesz-kormány eddigi Btk.-módosító javaslataiból a törvénykönyv részévé vált változások. Azért érdemes mégis szólni ezekről, mert ezeket a viszonylag új rendelkezéseket, amelyek már a jelenlegi kormány által képviselt büntetőpolitikai irányvonalat jelenítik meg, az előterjesztő átmentette, átemelte az új kódexbe is.

Három csapás: talán a legismertebb korábbi módosításuk a három csapás néven ismertté vált szabályrendszer voltak. Addig egyetértünk, hogy helyes új kategória az erőszakos többszörös visszaeső. Az is helyes, hogyha az ilyen elkövetőkre szigorúbb büntetést határoz meg a törvény.

Eddig mi is elmentünk, amikor a 2009-es büntetőnovellával bevezettük az erőszakos többszörös visszaeső kategóriáját és a rájuk vonatkozó szigorú szabályokat. A három csapással azonban önök átestek a ló túloldalára. Azzal, hogy egyes esetekben a bírói mérlegelési jogot elvonva kötelező jelleggel életfogytig tartó szabadságvesztés büntetés kiszabását írják elő, álláspontom szerint nem felelnek meg az arányosság és az igazságosság elveinek, amelyek pedig a jogállami büntetőjog tartalmi kritériumai. Mert bár kétségkívül sok olyan eset volt és lesz, ahol igazságosnak és arányosnak tekinthető az életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabása, legalább ugyanennyi eset volt és lesz, amikor nem. Számos elméleti és gyakorlati példát lehetne felhozni mindkét esetre.

És még egy érv a három csapás ellen. Hamarosan drasztikusan megnő majd azok száma, akik az erre vonatkozó törvényi feltételek megvalósításával úgy élnek majd közöttük, hogy semmi vesztenivalójuk nincs. Az ilyen bűnelkövetők pedig beláthatatlan veszélyt jelentenek a társadalom számára.

Mindazonáltal a javaslat pozitívumaként értékelhető e körben, hogy az egyidejű elkövetés esetén a jövőben nem alkalmazhatóak majd a három csapás drasztikus szabályai, azaz a javaslat a három bűncselekmény alaki halmazatát kizárta. De ha már az erőszakos bűncselekmények elemzésénél vagyunk, megjegyzem, a jogalkotó akkor járt volna el helyesen, ha lényegesen határozottabban elválasztja az erőszakos személy elleni, illetve minden más bűncselekmény büntetési tételkereteit, mert az igazi határvonal meglátásom szerint itt húzódik a bűncselekmények között. E cél elérése érdekében érdemes lett volna fontolóra venni egyes bűncselekmények tételkereteinek megemelését, míg másoknak a csökkentését.

Középmértékes büntetéskiszabás: a középmértékes büntetéskiszabás egyszer már volt hatályos a rendszerváltozás óta, akkor sem vált be. A bírói gyakorlatot elemezve megállapíthatjuk, hogy az egyes bűncselekményekhez rendelt büntetési tételkeret felső határához közeli büntetést kirívóan súlyos esetekben szabnak ki. A büntetési tételkeret középső harmadában a súlyos büntetéseket értékelik, és a büntetési tételkeret alsó harmadában értékelik az általánost.

A jogalkotó ennek a nagyon régóta kijegecesedett gyakorlatnak az ismeretében határozta meg a bűncselekményekhez tartozó büntetési tételkereteket. A középmértékkel nem az a legnagyobb baj, hogy ez is az egyike azoknak a szabályoknak, amelyek szűkítik a bírói mozgásteret, hanem hogy a bevezetésének nincs elfogadható jogpolitikai indoka. Válogatás nélkül szigorítja ugyanis az összes bűncselekményt, a közúti baleset okozásától a csalásig, a foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetéstől a testi sértésig, a becsületsértéstől a rongálásig, de mondhatnék más, egymással semmilyen szempontból sem összehasonlítható bűncselekményeket. Egységesen szigorúbb elbírálásra ösztönöz a gondatlan bűncselekmények esetén éppúgy, mint a szándékos bűncselekményeknél. Definiálhatnánk a középmértéket generális súlyosító körülményként is. A jól átgondolt, differenciáló szigorítás lehet hasznos, ahogy már mondtam, az általános azonban semmi másra nem alkalmas, mint hogy népszerűbbé váljon valaki, ha amúgy nincs ötlete a bűnözéssel szembeni fellépésre.

Kedvezmények lehetőségének szűkítése: ugyanennek a törvénymódosításnak az eredményei a különböző kedvezményekből való kizárások, amelyek annak idején, amikor 1999-2003 között e rendelkezések hatályban voltak, azok sok esetben kirívó igazságtalansága miatt nem találkoztak a jogalkalmazók tetszésével, és örömmel vették, amikor eltöröltük őket. A javaslat most változatlan formában tartalmazza e rendelkezéseket. E korábbi törvénymódosítás vonatkozásában indokolt a klasszikus mondást idézni: önök sajnos semmit sem tanultak, és semmit sem felejtettek.

De nézzük a teljesen új rendelkezéseket! Jogos védelem: az előterjesztő a jogos védelem törvényi tényállását egy új elemmel, az arányossággal egészítené ki. Elég régi vita a büntetőjogászok között és komoly szakirodalma van annak a kérdésnek, hogy a szükségesség mellett részét képezze-e a jogos védelem törvényi tényállásának az arányosság. Felmerült ez a 2009-es büntetőnovella benyújtásakor is. Viszonylag széles körű az egyetértés abban, hogy a szükségesség magában foglal bizonyos mértékű arányosságot is. Az arányosság megkövetelése, már csak a jogi tárgyak különbözősége, így azok összehasonlíthatatlansága miatt is, értelmetlen.

Vagyon elleni támadás esetén lehetőség van a jogszabály szerint elhárító magatartásra. Az elhárító magatartás okszerűen csak személy ellen irányulhat. Ha az arányosság mint tényállási elem bekerül a törvénybe, vajon hogyan határozom meg, hogy az elhárító magatartás során okozott könnyű, súlyos vagy éppen életveszélyt okozó testi sértés milyen érték védelmével lesz arányos? 100 ezer forint megér egy könnyű testi sértést, 1 millió pedig egy súlyosat?

Azonban egy dolog biztos: ha az arányosság a tényállás részévé válik, az szűkíteni fogja a védekező személy lehetőségeit. Vegyünk egy példát! Egy gyenge fizikumú nőt megtámad egy erős férfi puszta kézzel, azért, hogy kicsit megverje. A nő lőfegyverrel megállítja. Magatartása szükséges, mert másképp nem tudta volna elhárítani a verést. Neki kisebb sérülést akartak okozni puszta kézzel, ő lőfegyverrel életveszélyt okozó sérülést okozott. Az elhárító magatartás szükséges, de semmiképpen nem arányos. Arányosan abban a helyzetben nem tudta volna elhárítani a támadást. Állítsuk őt döntés elé, hogy vagy elviseli a verést, vagy túllépi az elhárítás arányos mértékét?

Azon kívül, hogy a változtatással nem értek egyet, úgy gondolom, hogy a védekező személy lehetőségeinek szűkítése valójában a kormánynak sem áll szándékában. A bírói gyakorlat az elmúlt 20 évben sokszor éppen arra hivatkozva tágította a védekező személy lehetőségeit, hogy a jogos védelem korlátja nem az arányosság, hanem a szükségesség. Kár lenne, képviselőtársaim, ebből visszalépni.

A másik újdonság a jogos védelem szabályozásánál, hogy egyes esetekben megdönthetetlen vélelemként rendelkezik a törvény arról, hogy a támadást élet elleni támadásként kell értékelni. Ez pedig értelemszerűen azt jelenti, hogy az ilyen támadás elhárításakor a támadó életének kioltása is jogszerű.

Alapvetően egyetértünk a védekező jogainak bővítésével, s valljuk, hogy a kockázatot a támadónak kell viselnie. Azt is el tudjuk fogadni, hogy bizonyos esetekben, például amikor a támadó éjjel a lakásba felfegyverkezve behatol, az elhárító magatartás szinte korlátlan legyen. De határt, képviselőtársaim, azért szabni kell.

A javaslat szerint, ha valaki éjjel behatol a kertbe, minden további feltétel nélkül ki lehet oltani az életét, akkor is, ha a tulajdonos látja, hogy csak néhány karalábét akar elvinni a zárt kertből. Ilyen kirívó igazságtalan helyzetek tömegesen jelentkeznek majd, ha a jogszabályt ebben a formában fogadja el az Országgyűlés. Nem is beszélve a visszaélések lehetőségéről, amiről bővebben nem beszélnék, nem kívánok ugyanis ötleteket adni.

A jogos védelem új szabályozása mindezeken felül még számos kérdést felvet, azokról azonban az idő hiánya miatt az általános vita folytatásában beszélek majd.

Büntethetőségi korhatár leszállítása. Az új kódex legjelentősebb újítása közé sorolható, hogy egyes bűncselekmények elkövetése esetén az előterjesztő a büntethetőségi korhatárt 14-ről 12 évre kívánja leszállítani. Ez a javaslat az utolsó pillanatban került az előterjesztésbe, a szakmai vitára bocsátott anyagban még nyoma sem szerepelt, éppen ezért elhamarkodottnak tartom, hogy a kérdésről most állást foglaljak. A változtatás van olyan jelentőségű, hogy szakmai egyeztetést fogunk tartani róla.

(11.00)

Összbüntetésbe foglalás: az összbüntetésre vonatkozó előterjesztői változtatásokat teljességgel feleslegesnek tartjuk. Más körben azonban felülvizsgálandónak gondoljuk az összbüntetésre vonatkozó rendelkezéseket. Könnyen igazolható, hogy az a hatályos feltétel, amely szerint az elkövető valamennyi bűncselekményét a legkorábban hozott ítélet jogerőre emelkedése előtt követi el, két, távolról sem azonos súlyú esetkört egyaránt felölelhet. Lehetséges, hogy folyamatban lévő büntetőeljárás ideje alatt derül fény az elkövető további, a kérdéses eljárás megindulása előtt elkövetett bűncselekményére, egyesítésre azonban már nincs mód. A terheltnek természetesen nem róható fel, hogy a vele szemben folyó eljárásban vagy azt megelőzően nem tárta fel a korábbi bűncselekményét, ez önfeljelentés lenne. Eljárást kell indítani tehát az utóbb feltárt bűncselekmény miatt, és abban is ítéletet kell hozni.

Az így született ítéletek összbüntetésbe foglalása és a szabadságvesztések együttes tartamának némi csökkentése biztosan nem sérti a méltányosság elvét. Előfordulhat azonban az is, hogy az elkövető újabb bűncselekményét a már más bűncselekmény miatt folyamatban lévő eljárás során, tehát a büntetőeljárás hatálya alatt követi el, és egyesítésre szintén nincs mód. Ma ez az esetkör is alapot ad az összbüntetés kedvezményére, hiszen formálisan itt sem más a helyzet, a terhelt újabb bűncselekményét a legkorábban meghozható jogerős ítélet előtt követte el. Világos azonban, hogy ezúttal merőben más helyzettel állunk szemben. Az a terhelt, aki a büntetőeljárás hatálya alatt állva ismét a bűn útjára lép, látványosan igazolva ezzel, hogy a büntetőeljárás rá nézve a legcsekélyebb visszatartó hatással sincs, alaptalanul formálhat jogot az összbüntetésben megnyilvánuló kedvezményre.

Elzárás: nem értünk egyet az elzárás intézményének büntetőjogba való átültetésével. Ahogy korábban már szóltam róla, ez nem más, mint a generális minimum leszállítása öt napra. E rendelkezés bevezetése a legjobb bizonyíték arra, hogy az előterjesztő csak szavak szintjén híve a kettős nyomvonalú büntetőpolitikának, ráadásul tovább ront a büntetőjog és a szabálysértési jog egyre zavarosabb viszonyán.

Pénzbüntetés: ellenzem a pénzbüntetés alsó határának csökkentését. A 2009-es büntetőnovellában azért emeltük meg drasztikusan az alsó határt, mert egyrészt önmagában véve is súlytalannak éreztük, ha valaki kaphat 3 ezer forint büntetést bűncselekmény elkövetése miatt. A másik ok az volt, hogy megteremtsük az összhangot a szabálysértési bírságok rendszerével. Az alsó határ leszállításával, főleg hogy azzal párhuzamosan a szabálysértési bírságok összege nő, az összhang elvész. A szabálysértés természeténél fogva kevésbé társadalomra veszélyes cselekmény, mint a bűncselekmény, az új szabályozás alapján azonban a szabálysértés elkövetéséért lehetne tízszer akkora pénzbírságot kapni, mint bűncselekmény elkövetéséért. Bizonyos átfedés elképzelhető, de ekkora semmiképpen. Ez és az előző probléma is jól rámutat arra, hogy miért kellett volna az új kódex megalkotásával megnyugtató módon rendezni a büntetőjog és a szabálysértési jog viszonyát.

Kényszergyógykezelés: nem értünk egyet a kényszergyógykezelés ismételten határozatlan idejűvé tételével. A büntetőjog-tudomány régóta kifogásolta azt, hogy a kényszergyógykezelés határozatlan tartamú jogkövetkezmény, mivel a büntető törvénykönyv nem rendelkezett annak felső határáról. A szabályozás sértette a jogkövetkezmények meghatározására irányadó nulla poena sine lege elvét, amely megköveteli a büntetőjogi jogkövetkezmények pontos és egyértelmű meghatározását. Éppen ezért a 2009-es büntetőnovella változtatott ezen a helyzeten. A tervezet által felhívott alkalmazási problémák mint praktikus szempontok nem állíthatók szembe a kényszergyógykezeltek emberi jogaival. Meglehetősen furcsa, hogy az indokolás jogalkalmazói tapasztalatról beszélnek ez ügyben, hiszen ilyen 2009 óta nem lehetett.

(Az elnöki széket dr. Latorcai János, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)

Vezérszónoki felszólalásomban, tisztelt képviselőtársaim, kiemeltem a legfontosabb általános jellegű elvi kritikáinkat. A vita folytatásakor azonban én is és képviselőtársaim is számos rendelkezéshez kívánunk még hozzászólni.

S végül engedjenek meg nekem egy rövid gondolatsort: a javaslat erényeként értékeljük a logikus felépítését, a különös részi fejezetek társadalmi értékrendet tükröző sorrendjét, azt, hogy a büntető törvénykönyvünk sok év után koherens jogszabály lesz. Módosító javaslataink nem kívánják majd megbontani az egységet, de jelentős büntetőjog-politikai fordulatot szorgalmaznak majd. Amennyiben ezek közül a legfontosabb elvi jelentőségűeket nem fogadja el az Országgyűlés, a törvényjavaslatot az MSZP frakciója nem fogja támogatni.

S az utolsó mondat, tisztelt elnök úr: ezzel együtt ígéretet teszek arra, hogy esetleges kormányra kerülésünk esetén a vezérszónoki felszólalásomban vállalt büntetőpolitikát tükröző novelláris módosítást, törvénycsomagot a lehető legrövidebb időn belül benyújtjuk az Országgyűlés elnökének.

Nagyon köszönöm, hogy meghallgattak, tisztelt Országgyűlés.