Én 31 évig dolgoztam a gyermekvédelemben pedagógusként, szociálpedagógusként, nevelőként, törvényes képviseletet láttam el, és gyermekeket neveltem, sok esetben cigány gyermekeket a gyermekvédelem ellátó, szakellátó rendszerében, és nagyon sok olyan történetet ismerek, amiket most nem fogok önökkel megosztani, mert akkor egy hétig is itt ülnénk - habár szoktunk -, hanem csak néhány olyan példát próbálok majd kiragadni, amely jellemző erre a helyzetre, illetve arra a helyzetre, amit három évtizede tapasztalok. Legelőször is ki kell jelentenem, hogy az elmúlt három évtizedből sajnos nem rendelkezem azzal a tapasztalattal, hogy bármit leírtak, meg bármit próbáltak volna bármilyen kormányok megvalósítani - és ebben már bőven benne van az utolsó 22 év is -, hogy az sikerült volna. Lehet, hogy a szándék megvolt és a szándék nemes volt. S ha már a gyermekvédelmet behoztam ide, volt közben egy 1997-ben elfogadott és 1998-tól életbe lépő XXXI. számú gyermekvédelmi törvény is, de ez sem jelentett nagyon sokat. Ezt azért is mondom, mert én is fogok majd néhány szót mondani a bentlakásos iskoláról.

Mára a magyar társadalom egyik legsúlyosabb problémája a magyar-cigány együttélés kérdése. Ahhoz viszont, hogy erre a problémára megoldást találjunk, elengedhetetlen a diagnózis felállítása és az igazságok kimondása, bármilyen fájdalmas is. A XXI. századra a cigánytársadalom többsége a törvények, a munka, az oktatás világán kívül rekedt, és segítségre van szüksége ahhoz, hogy oda visszataláljon. A magyarországi cigányság jelenlegi demográfiai, oktatási, lakhatási, foglalkoztatottsági, egészségügyi helyzetéről, valamint a magyar-cigány együttélésről beszélni kell. Fontos megvizsgálni, feltárni azt, hogy milyen körülmények között élnek a cigány emberek, milyen nehézségekkel küzdenek, illetve a magyar-cigány együttélés problémái miben nyilvánulnak meg, ugyanis enélkül lehetetlen, hogy reális elképzelés szülessen ennek a komplex jelenségnek a megoldására.

A cigányság helyzetének valódi rendezését évtizedek óta halogatjuk, toljuk magunk előtt, és közben egyre súlyosabbá, nehezebben kezelhetővé válik. A cigány családokban, közösségekben, illetve a többségi társadalomban végbemenő szocializáció eltérő vonásait, valamint az ebből fakadó nehézségeket nem lehet tovább figyelmen kívül hagyni. Ideje elgondolkodni azon, hogy létezik-e valódi politikai akarat a cigányság helyzetének, illetve a magyar-cigány együttélés nehézségeinek megoldására, változtatni akarunk-e a jelenlegi állapotokon vagy csupán javítgatni.

S akkor most a jelentéssel és a jelentés elfogadásával kapcsolatban néhány gondolat. A cigányság helyzete az én véleményem szerint nem szegénységi kérdés. Az egész jelentés folytatja az elmúlt húsz év zsákutcás cigánypolitikáját, amely garantáltan konzerválja a jelenlegi áldatlan állapotokat minden szempontból, a több évtizede kialakult helyzetre még mindig nincsenek megfelelő válaszok, az elmúlt évtizedek hibás megoldásait folytatják. Egyfajta zsákutca, amely megpróbál minél több pénzt átszivattyúzni egyik helyről a másikra, minden pozitív eredmény nélkül. Az egészet áthatja egyfajta kettős mérce, hiszen az ilyen pozitív diszkrimináció integrál, de a szegény magyar gyermekeket nem illeti meg, így nem valósulhat meg az esélyegyenlőség. A nemzeti társadalmi felzárkózási stratégia véleményem szerint arról szól, hogy a cigányságot hogyan lehet támogatni, ezt mutatja az "elsősorban roma" kifejezés is. A Jobbik Magyarországért Mozgalom szerint nem tehetünk különbséget ember és ember között.

Egy dolgot jónak találunk, az úgynevezett monitoring és ellenőrző rendszer bevezetését, viszont ki kell emelni, hogy a jelenlegi jogi szabályozás mellett ez megítélésem szerint nem lehetséges, illetve nem tudom, hogyan képzelik. Habár tudom, hogy a romastratégia mellékletében a Határozatok Tára IX. fejezetben van ez időben kronológiailag lebontva, de hát ezzel kapcsolatban is vannak fenntartásaim.

(16.50)

Nincsenek lerakva az alapok, holott már a megoldásokról kellene beszélni, ennek a kormánynak az idejéből is eltelt több mint két év. A Jobbik Magyarországért Mozgalom véleménye, amit már kétszer is kezdeményezett mellesleg, vizsgálóbizottság létrehozását a problémák feltárása és a megoldások kidolgozása érdekében, továbbra is ez az elképzelésünk és a véleményünk, sajnos eddig a kormánypártok meg a többi párt sem igazán támogatták ezt a tényfeltáró kezdeményezést.

A stratégia - még egyszer mondom - zsákutcának tűnik, amely továbbra is pozitív pluszjuttatásokkal próbálja a cigányságot integrálni, ami eddig sem vezetett eredményre, és hát ugye nagy kérdés ez az integráció vagy a szegregáció. Osztolykán Ágnes képviselőtársamnak is mondom - és akkor rátérek a bentlakásos iskolákra -, hogy a gyermekvédelmi rendszerben tulajdonképpen a gyermekvédelmi törvény előtt is meg utána is a gyermekvédelmi rendszer integrálni próbálja a gyermekeket, a cigány gyermekeket is, egyfajta szocializációs, illetve reszocializációs folyamatot próbálunk ott érvényesíteni, ez többé-kevésbé sikerül; tapasztalatom szerint 25 százalékban sikerül azoknál a gyermekeknél, akiket a gyermekvédelmi rendszer kiszakított a családjukból. Mellesleg ez nagyon sok esetben így történik. Nem biztos, sőt egyáltalán nem valószínű, hogy '97 előtt nagyon megkérdeztek sok szülőt vagy gyereket, hogy szeretne-e nevelőotthonba vagy esetleg nevelőszülőhöz kerülni, arról nem beszélve, hogy 1981-ben ott voltam a szolnoki gyermekotthon alapításánál, amikor 86 gyereket - és többségében cigány gyereket - nevelőszülőtől és egyéb, saját szülőtől, vér szerinti szülőtől is úgy hoztak be, hogy a kezükből szakították ki őket. Ez egy nagyon brutális dolog volt, a gyerekek ott ezt utána nekem elmesélték, mert én '81-től ott voltam nevelőként.

Osztolykán Ágnes képviselőtársam figyelmébe ajánlom: egy korábbi, valamilyen sajtóban megjelent nyilatkozatára emlékszem - majd úgyis válaszol rá, gondolom, hogyha nem így volt -, hogy milyen a gyermekvédelmi rendszerbe bekerült cigány gyerekek aránya. A 2012. május 4-ei Hetek című újság 28. oldalán találtam a "Gyűlölt apák gyermekei - beszélgetés Illésné Áncsán Arankával, a tiszadobi gyermekotthon leváltott vezetőjével" című cikket, ebből idézek néhány sort. Kérdezi a riporter: az itt élő gyermekek hány százaléka roma - mármint a tiszadobi gyermekotthonban, tehát ez nem reprezentatív felmérés. Azt mondja a volt igazgatónő, hogy 85 százalékuk, a többi magyar. Ez nem kelt feszültséget a társaikban? - kérdezi tovább. Majd válaszol az igazgatónő: nem, sőt a magyar gyerekek az átlagnál sokkal elfogadóbbak a cigánysággal szemben, mivel a legtöbb barátjuk roma. Ugyanakkor a cigány gondozottak irtó nagy ellenszenvvel viseltetnek a romák felé, különösen akkor, ha születésüktől fogva állami gondozottak, mert nem tudnak mit kezdeni az identitásukkal.

(Az elnöki széket dr. Latorcai János, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)

Hát, ez egy vélemény a sok közül, ez kétségtelen, és egy nagyon pici szegmens az egészből, de a kutya valahol itt van elásva, és ha hozzáteszem a 30 éves tapasztalatomat, akkor meg tudom erősíteni ezt a riportot és sok hasonló véleményt, de hát nagyon sok minden máson is múlik ez a dolog.

Amikor azt mondtam, hogy itt tulajdonképpen 30-31 év alatt sem nagyon történt semmi, és nagyon kevés garancia van arra, hogy ettől a romastratégiától vagy ettől a jelentéstől, a jelentés elfogadásától miért fog ez előrébb lendülni. Amikor a 6775. számú jelentés 7. oldalának második bekezdését olvasom: a halmozottan hátrányos helyzetű, köztük roma tanulók középiskolai továbbtanulási arányának, képzettségi szintjének javítását, eredményes munkaerő-piaci beilleszkedésüket, az iskolai sikerességet szolgáló programokkal támogatjuk - így kezdődik -, meg kell teremteni a hároméves kortól kötelező óvodáztatás infrastrukturális feltételeit.

Hát, a tavalyi parlamenti szünetemet például arra használtam föl, hogy bejártam Jász-Nagykun-Szolnok megye több települését. Voltam Tiszabőn, ahol éppen akkor nem tudtam az önkormányzati vezetőkkel beszélni, mert a fele le volt tartóztatva - ez csak egy dolog -, aztán elmentünk Jászberénybe, a Neszűrre, ott különben minden fél évben meg szoktunk jelenni a jászberényi jobbikos önkormányzati képviselővel, és elmentünk a jászberényi Munkás útra is, ahol áldatlan állapotok vannak. A jászberényi önkormányzati képviselő kollégám már tett is feljelentést kiskorú veszélyeztetése címen az ottani gyermekvédelmi hatóságoknál - elutasították ezt a feljelentését -, ugyanis olyan áldatlan állapotok uralkodnak a Munkás úton, hogy ha onnan - bárki, akár a jelenlévők közül, merthogy az ottaniaknak igencsak nem nagyon sikerül, a gyermekvédelmi rendszer szakembereinek sem - valakit úgy tudnak kényszeríteni óvodába vagy iskolába járásra, ahol körülbelül 70-en laknak egy háromlakásos épületben, olyan szinten, amit nem tudok önöknek elmesélni, azt mondom, azt látni kell, ahol mindenki cigány természetesen, és egyszerűen nincs megoldás. Nincs lehetőség, sem a polgármester, sem a gyermekvédelmi szakemberek nem tudtak, csak ígéretet tenni arra, hogy az a helyzet ott változzon. Úgyhogy nagyon nagy fenntartásaim vannak ezzel az első gondolattal itt a 7. oldalon, de tovább tudnám sorolni mind a tizenvalahány pontot.

Végül is azzal szeretném zárni a gondolataimat, hogy egy dolgot kellene tisztázni a szegregáció és integráció szintjén. Először is meg kéne kérdezni a cigány közösségeket, mindegyiket az ő szintjén, hogy akar-e integrálódni, s hogyha akar integrálódni - hát én kíváncsi lennék arra, merthogy én többször megkérdeztem -, akkor hogyan tudja ő annak az integrálódásnak a feltételeit teljesíteni, amit a többségi társadalom, mondjuk, megkövetelne tőle.

A másik pedig: nem tudom, hogy miért irtóznak annyira ettől a szegregációtól. Ugyanis a gyermekvédelmi rendszer szegregál. Tehát amikor bekerülnek - bármilyen gyerek, akár a cigány gyerekek is - a gyermekvédelmi rendszerbe, akkor ott egyfajta szegregációs szintre kerülnek. És nem azért tiltakoznak ellene, hogy reggel meg kell fürödni, persze kell némi szoktatási idő ehhez, nem azért tiltakoznak ellene, mert mondjuk, iskolába kell járni, habár az már sokkal nehezebb téma, hanem mondjuk, azért tiltakoznak ellene, mert nem folytathatja azt a szabad életformát, amit a családjában megtehetett.

A legnehezebb ebben a szocializációban megértetni egy tíz év alatti vagy tíz év fölötti gyerekkel, hogy az ő élete akkor válik teljessé, vagy legalábbis akkor tud valamit kezdeni a saját életével, hogyha elfogadja azokat a normákat, amiket az integráció szintjén el kellene fogadnia. Az esetek nagy többségében már nem is biztos, hogy a család húzza vissza, mert nincs benne a családban, és nem is biztos, hogy a család utáni vágy húzza vissza a gyermeket, hanem éppen az identitása, amivel nincs teljesen tisztában sem ő, sem a családja. Egyszerűen nincs meg az a családi kapocs és nincs meg az a családi kötelék, ami az identitására alapulna, és azért nem kellene ezen a szinten - ahogy Z. Kárpát Dániel képviselőtársam is mondta, meg többen itt elmondták - megkülönböztetni gyermeket a gyermektől, az élet viszont, a való világ ezt támasztja alá.

Köszönöm. (Taps a Jobbik soraiban.)