Én úgy érzem, hogy amennyiben Magyarország, a magyar Alkotmánybíróság álláspontja vitatkozik a strasbourgi ítélettel, és nyilvánvalóan szembenállás van az LMP-MSZP kontra többi párt között, de ettől függetlenül az alapállásban szerencsére egyetértünk, a kommunizmust mindannyian elítélendőnek tartjuk, ez így is van rendjén, ezért vagyunk demokraták, ezért vagyunk ebben a parlamentben. Ezt szerintem pozitívumként megállapíthatjuk. Onnantól kezdve, hogy ezt a jelen konkrét helyzetet és a strasbourgi bíróság ítéletét hogyan ítéljük meg, innentől viszont van sok különbség köztünk.

Én úgy látom, hogy mind a magyar Alkotmánybíróság úgy mondja, hogy ez a szólásszabadságnak egy szükséges, arányos és alkalmas korlátozása, mind azok a szervezetek, amelyeket felsoroltam önöknek és amelyek a kommunizmus üldözöttjeit, még túlélő társainkat vagy polgártársainkat magukba foglalják vagy érdekképviseletükként működnek, ők is egyértelművé tették, hogy azt kívánják a magyar kormánytól, hogy már csak a mellettük való kiállás miatt is igenis ebben a tekintetben ne fogadja el ezt a nemzetközi bírósági ítéletet. (Dr. Harangozó Tamás: De nincs ilyen.)

Harmadsorban azt is elmondanám, hogy azért ez nem egy egyszerű adóügy, ahol az adóalap tekintetében van egy vitánk különböző számítási képletek alapján, és úgy kijön olyan eredmény, amit mindenki valamelyest el tud fogadni, mert objektív tényeken alapszik. Itt azért arról van szó, hogy nagyon távoli országok kultúrájában felnőtt emberek, akik soha nem tapasztalták meg valószínűleg a kommunizmus rémtetteit, azok döntöttek. Tegyük hozzá, hogy az eljárásrend szerint ebben egy magyar bírónak is közre kellett működni, az ő hozzáállásán nyilván valamelyest jobban csodálkozunk. De jól láthatjuk, hogy ettől függetlenül jó lett volna, ha Magyarország jogorvoslati jogát tiszteletben tartják. És látja mindenki, hogy ez érzékeny ügy, nem egyértelmű ügy, nagyon különbözőképpen ítélik meg Angliában, ahová 1066 óta nem tette be külföldi katona a lábát és Magyarországon, ahonnan keleti és nyugati irányból végigtapodták a mi hazánk földjét a keleti és nyugati pogányság különböző képviselői. Rendkívül más kulturális helyzetben vannak ezek az országok, nagyon nehéz egyiknek megítéli a másik kérdését.

Éppen ezért fontos szerintem, hogy belülről vezérelve nézzük ezt a kérdést és nem kívülről vezérelve. Ha mi magunk úgy gondoljuk, hogy helyes ezek ellen a szimbólumok ellen fellépni, és nem jó, ha valakinek megélhetési forrás vagy feltűnési lehetőség lesz az, ha vörös csillagot, sarló-kalapácsot tűz magára, akkor járunk jó úton és nem akkor, ha kívülről vezéreltek vagyunk ebben a döntésben. És úgy gondoljuk, hogy nem nekünk kell a saját álláspontunkat kialakítani, hanem tőlünk több száz kilométerre élő és felnőtt embereknek, akik egy jogorvoslati lehetőség nélküli távoli eljárásban azt mondták, hogy bár a magyar Alkotmánybíróság és sok mindenki más is indokoltnak tartja ezt a korlátozást, ők mégis feloldanák, hiszen nem látják a közvetlen veszélyét a kommunizmus újbóli bekövetkeztének. Szerencsére szerintem az Európai Unió vagy az Európa Tanács államaiban a nácizmus feléledésének sincsen reális lehetősége, csakhogy a kommunizmus áldozatai közül még több ezren, tízezren itt élnek közöttünk.

(23.50)

Tehát, ahogy mondani akartam, ha lett volna jogorvoslati lehetőség, talán könnyebb lett volna ezt is elfogadtatni Magyarországgal. De így, hogy még a jogorvoslattól is megfosztották Magyarországot, nem is indokolták meg, hogy miért nem kerül ez kvázi másodfokra, még kevésbé elfogadható.

Kitől félünk, kedves képviselőtársaim, jobban? Attól, hogy itt ez a miniszteri tanácskozás Magyarországgal szemben diplomáciai nyomást fog gyakorolni? Vagy attól, hogy itt élnek közöttünk azok az emberek, akiket megnyomorított a kommunizmus, ezért élnek szegénységben, kicsi nyugdíjpótlékot adtunk nekik a rendszerváltás után, de ezzel nagyon kevés dolgot tudtunk pótolni, a kárpótlás csak részleges volt, erkölcsileg valamelyest jóvátettünk, de az életüket helyrehozni nem tudjuk, egy életen át megbélyegzetten éltek? Az ő kegyeleti jogaiktól, vagy akik még életben vannak, az ő szemükbe való nézéstől félünk jobban, vagy ennek a miniszteri tanácsnak a különböző diplomáciai nyomásgyakorlásától?

Úgy gondolom, hogy ezen a területen, amikor kommunista rémtettekről van szó, mégiscsak az a helyénvaló, hogy azoknak az embereknek a véleményét képviseljük, akik a leginkább megszenvedték, akik ott vannak a POFOSZ-ban, a Hortobágyi Kitelepítettek Egyesületében, a Pesti Srác Alapítványban, és a többi szervezetben, amelyek egyértelműen kérték a kormánytól, hogy ebben a tekintetben belülről vezérelten, magyar álláspontot képviseljen, és ne fogadja el azoknak az álláspontját, akik sokkal kevésbé ismerik a magyar helyzetet és a magyar történelmet, mint akár mi, akik itt élünk, vagy akár azok, akik a leginkább megszenvedték azt a 40 évet.

Én köszönöm szépen mindenkinek a vitában való részvételt, köszönöm, hogy sikerült legalább egy minimumot kialakítanunk a kommunista rendszer elítélésével kapcsolatban, de bízom benne, hogy ahogy az olasz államfőnek is sikerült, igaz, 50 év alatt, az álláspontján módosítani egy kardinális kérdésben, itt egy eljárási kérdésben talán egy kicsit árnyaltabb lesz egyes ellenzéki pártok véleménye is a későbbiek során.

Köszönöm szépen a figyelmüket. (Szórványos taps a kormánypárti padsorokban.)