A Magyar Tudományos Akadémia beszámolójáról van szó, egy olyan kérdésről, amely a 2009-2010-es éveket érinti. Ezért a tárgyhoz fogok ragaszkodni. Arról beszélek, hogy mi a véleményünk a Magyar Tudományos Akadémia beszámolójáról, arról a kiegészítésről, amiről az MTA elnöke szólt, és az MTA ügyében a pártpolitikai vitákat és az azokra felhívó mondatokat, én ezt a kesztyűt nem veszem föl. Van és lesz arra módunk, hogy számos kérdésben a különböző nézeteket itt a parlamentben ütköztessük; van is miért. De amikor a Magyar Tudományos Akadémia kétéves beszámolójáról beszélünk, akkor ezeket itt fölhánytorgatni teljesen fölösleges. Vagy van valakinek mondanivalója arról, amit a Magyar Tudományos Akadémia tett, vagy van erről véleménye, van állásfoglalása egy folyamatról, esetleg elolvasva a beszámolót erről a szövegről, vagy pártpolitikai vitákba menekül. Szerintem ennél a napirendnél ez felesleges.

A Magyar Tudományos Akadémia beszámolója, az elnök úr által leírt és előadott beszámoló tehát korrekt, hűen tükrözi azt az időszakot, amelyről a beszámoló szól. De, és ezt erényként említem, nem egyszerűen kiragadva a kronológiából és kiragadva földrajzi hovatartozásunkból a helyzetet ábrázolja mindazt, ami a feladata és ami a témája, hanem nemzetközi összefüggéseiben, és ez a Magyar Tudományos Akadémiától természetes, más tekintetben el is várható. Hiszen a tudomány egyetemes. Egy egyetemes tudomány van, és ezen belül összefüggéseiben létezik a mi nemzeti tudományunk, a magyar a tudomány és annak legfőbb intézménye, a Magyar Tudományos Akadémia. Aki tehát nem látja a világot, nem látja azokat a folyamatokat, amelyek a világban zajlanak és a világ tudományosságában zajlanak, az nem tudja helyesen megítélni a magyar tudományosságot, és fogalma nincs arról, hogy egyébként milyen kapcsolódási pontokon érdemes vizsgálni, e tekintetben minősíteni, értékelni a magyar tudomány eredményeit, problémáit.

A beszámoló erről is világosan szól, összefüggéseiben elemezve tehát ezt a helyzetet, és azt mondja, hogy nem lehet kiszakítani a magyar tudományt, illetve a Magyar Tudományos Akadémia tevékenységét abból a világkörnyezetből, amelyben egyébként 2009-2010-ben volt, még pontosabban, és erről is fontos, hogy szól, belekerült. Az a világgazdasági válság, amely 2008 őszétől meghatározza a világ igen jelentős részének gazdasági és társadalmi fejlődését, és amelyről azért, tisztelettel kérem, érdemes gondolkodni nemcsak a napi vitákban, hanem, ha ezt a válságot nagyon gyakran összehasonlították az 1929-1932-es válsággal, az a legegyszerűbb összehasonlítás, hogy a 2008 óta tartó válság időtávját tekintve már legalább olyan hosszú, és egyáltalán nem látszik az a vége, ami akkor legalábbis a világ egy bizonyos pontján látszódott.

Ez a kronologikus hatás megjelenik a tudományban, megjelenik a tudomány finanszírozásában, megjelenik a kutatás-fejlesztés, innováció egészében, és természetesen megjelenik a tudományos élet és a gazdaság kapcsolatában. Ez egy nagyon lényeges pont, amiről a beszámoló szól, hogy hogyan reagál egy ilyen jelentős kihívásra, egy világgazdasági válságra, ami minket erőteljesen érintett és érint, hogyan reagál a tudomány, és hogyan reagál a gazdaság. E tekintetben a beszámoló, azt gondolom, helyesen kritikus, nem egyszerűen 2009-2010-re, hanem a folyamat egészére nézve. Azokban az országokban, ahol befelé fordulás történt, ebből a válságból a kiút sem látszódik. Ahol a politika, más tekintetben a politika által gerjesztett finanszírozás úgy segítette vagy segíti a tudományt, hogy képes a gazdaságra is megtermékenyítő hatással lenni, ott több esély látszik a kibontakozásra.

Nincs olyan pontja a világnak, amelyet a gazdasági válság érintett volna, és túl lenne a válság minden részletén. De vannak olyan régiók, és vannak olyan területek, ahol éppenséggel a tudomány és az innováció lehetőségeit felhasználva, úgy érzem, közelebb vannak a megoldáshoz, mint azok, amelyek befelé fordulnak. Ezt a hatást összegezve, az Akadémia beszámolója helyesen mondja ki, hogy ennek a folyamatnak a megértése nélkül nem lehet értelmezni a magyarországi tudomány helyzetét, következésképpen nem lehet értékelni a Magyar Tudományos Akadémia tevékenységét sem. Ezt a folyamatba való beillesztést tehát én kiemelendőnek tartom, egy olyan pillérnek, amelyre az mondható, hogy megalapozza a beszámoló korrektségét.

A második elem feltétlenül Magyarország helyzete abban az időszakban, amiről a beszámoló szólt. Nem úgy általában, hiszen a Tudományos Akadémia helyesen, feladatának megfelelő aspektusból vizsgálja ezt a kérdést, néhány ügyet azonban érdemes kiemelni. Az akadémia a tudományosság, a Magyar Tudományos Akadémia a magyar tudományosság fellegvára. De helyes, és akkor élte legjobb és legszínvonalasabb időszakát, amikor nem elzárkózott, nem valamiféle nemesi kastélynak, főleg nem elefántcsonttoronynak tekintette magát, hanem a magyar társadalom szövetében egy fontos, nemcsak eleven rész, hanem olyan testület, amelyre nagyon sokan, még azok is, akik a tudományossággal nem vagy alig vannak kapcsolatban, tisztelettel néznek.

E tekintetben, és azt kell mondjam, hogy ez a pont az egyetlen pont, amely kapcsán jelen felszólalását tekintve teljes mértékben fedik az államtitkár asszony által elmondottak az én véleményemet. Helyesen idézte államtitkár asszony azt a felmérést, amely a Magyar Tudományos Akadémia társadalmi megbecsülését és tiszteletét mérte, még pontosabban: a magyar társadalom intézményrendszerét és ezen belül a Magyar Tudományos Akadémia helyét.

(11.10)

Nem gondolom, hogy ha ma készítenének egy ilyen felmérést, nagyon nagy különbség lenne, nem megelőlegezve bármely tudományos igényű közvélemény-kutatás, felmérés, elemzés eredményét. De ebben az időszakban, amely Magyarország történetében - éppúgy a gazdaság tekintetében, mint a politika tekintetében - egy forrongó időszak volt, kormányváltás előtt, kormányváltás alatt és után, a Magyar Tudományos Akadémia vállalt olyan szerepet, amelyet én fontosnak tartok megemlíteni. Nem avatkozott bele - mert ilyen szerepe és ilyen feladata nincs, nem is volt, ne is legyen - a politikába, legalábbis a politikát abban az értelemben felfogva, ami a pártpolitikát jelenti, de a közéletben részt vett, helyet és terepet biztosított ebben az időszakban is számos olyan rendezvénynek, amely az országunk egészére nézve fontos volt. Fontos volt, hogy egy olyan intézmény, amely nem köthető egyetlen politikai csoporthoz, táborhoz, párthoz sem, mégis az ország egészének tiszteletét élvezi, helyet és lehetőséget biztosítson számos olyan konferenciának, amelyet, ha szűken értelmezzük a feladatát, nem kellett volna hogy befogadjon, volt benne rizikó - az, hogy megtette, később az elismerések világossá tették, hogy helyes döntés volt. Ez egy mozgástér.

Egy mozgástérben mindig van a döntéshozónak lehetősége, hogy a szűkebb részt választja; az biztonságos, ott nem nagyon lehet belekötni dolgokba, kevesebb a konfliktusfelület, de hát nyilvánvalóan az előrelépés, a progresszió is csekélyebb mértékű lehet. És van egy másik döntéshozói felfogás, amely felméri a terepet, és lehetőleg a teljes mezőben látszik; ez sokkal konfliktusosabb, sokkal több támadási felületet nyújt, sokkal több vitát kell vállalni, ugyanakkor az előrelépésnek ez az útja. Ha a hátunkat a falnak támasztva helyben állunk, akkor nagy valószínűséggel, Közép-Európában ilyet azért száz százalékkal ne mondjon az ember, de nagy valószínűséggel legalább hátulról nem éri támadás, ha azonban mozog, akkor nyilvánvalóan bármely oldalról lőhetnek rá. Ha azonban nem mozdul, ha egy helyben áll, akkor ott előrelépés nincs. Én annak idején, annak az időszaknak jó részében, amelyről ez a beszámoló szól, oktatási és kulturális miniszterként azért támogattam az Akadémia reformját és azt a törvényt, amely ezt lehetővé tette, mert úgy láttam, függetlenül attól az erős politikai mozgástól, ami az országban volt, és amely tapasztalható más tekintetben azóta is, hogy ha ez akkor nem történik meg, az Akadémia lépéshátrányt szenved, olyan lehetőséget hagy ki, hogy időben, energiában és nemzetközi kapcsolatrendszerében, épp ahhoz a folyamathoz való csatlakozás tekintetében, amiről a beszámoló szólt, és amiről én is szóltam néhány perccel ezelőtt, lemaradhat. Ez a fáziskésés így utólag, 2012-ben nézve bizonyos, hogy bekövetkezett volna, ha nem történt volna meg ez a bizonyos törvénymódosítás, illetve az Akadémia reformja. Helyesen döntött az Akadémia vezetése és elnöke, hogy erre vállalkozott; mozgás közben - még egyszer mondom - több a támadás lehetősége; és azt gondolom, hogy helyesen döntött az a kormány, amelynek én tagja voltam, azok a kormányok, amelyeknek tagja voltam, hogy ezt a mozgást, az akadémiai törvény módosítását és ezt a reformot támogatta. Nem csinálta meg az Akadémia helyett, azt mondanám, hogy még csak nem is instruálta, de a magyar kormány lehetőségeihez képest maximálisan és a törvényhozásban megteremtette a többséget, hogy ez utána az Akadémia belső életének fontos részévé váljon. Azt gondolom, hogy ez egy helyes közös döntés volt.

Hasonlóképpen fontos dolog beszélni róla értelmezni a felsőoktatás és a Magyar Tudományos Akadémia mindenkori kapcsolatrendszerét, ebben az esetben a 2009-es, 2010-es helyzetet. Az természetes és fontos dolog is, hogy az Akadémia és az Akadémia tagjai, az akadémikusok, a köztestület tagjai, egyáltalán a magyar tudományosság minősített oktatói, döntő többségében kutatói a magyar felsőoktatásnak is részei. Szinte nincs olyan akadémiai tag vagy az Akadémiához kapcsolódó szakember, aki valamely magyar felsőoktatási intézménynek - számosan nem csak magyar felsőoktatási intézménynek - ne lenne része, iskolának vezetője, professzora. E tekintetben szerintem szintén fontos, és az elemzésekben, a politikai, parlamenti értékelésekben kiemelendőnek tartom ennek a viszonynak az alakítását, azt a jó néhány alkalommal akár kritikát, önkritikát sem nélkülöző meglátást, amely végre nem egymásra mutogatással, hanem mint ciklusokon átívelő és a magyar társadalomban, a mi országunkban létező problémaként értékelte az agyelszívás, illetve ezt a kérdést megfordítva, a hazai műhelyteremtés tekintélyes, már tekintéllyel és elismert tudással rendelkező kutatók, oktatók hazai tevékenysége feltételrendszerének megteremtését. Én ezt a programot nagyra becsülöm, nagyra értékelem.

Nem abban látom ennek a lényegét, hogy néhány év alatt vagy a kezdetekkor hány darab - idézőjelben - kutatót, oktatót, hány iskolát tudott Magyarországra hazahozni, újrateremteni vagy megteremteni, hanem abban a fajta kezdeményezésben, amely gyökeret vert, és amely a minőségi áttörés. Innentől kezdődően immár nem a módszert, nem a metódust, hanem a megteremtett lehetőséget kell bővíteni. Azt gondolom, hogy aki ezt kormányzati cikluson belül megoldhatónak látja, az semmit nem ért a tudományosság világához; más tekintetben olyan pontnak tekintem, amelyet egymást követő kormányok jó szívvel emelhetnek a saját gondolkodásuk centrumába, ha tetszik, a programjukba.

E kérdéskörben szeretném feleleveníteni azt a tevékenységet, amely a magyar felsőoktatásban jelentős volt. E tekintetben nem érdemes azon gondolkodni, hogy a 2010-ben megalakult kormány elnevezésében miként fogadta vagy miként nem a kutató egyetemi státus létrehozatalát, azt a bizony sok vitát kiváltó belső küzdelmet, amely egyfajta rangsorolás, és a rangsorolás mindig vitát hoz, de vállalta, és ebben a Magyar Tudományos Akadémia és személy szerint az elnök szerepe kiemelkedő volt. Azt gondolom, hogy a tevékenységük nélkül ez a fontos folyamat nem indult volna el, még pontosabban: nem ért volna véget 2010 tavaszán úgy, hogy átadandó, átadható, átveendő és átvehető folyamatot produkált együtt kormányzat és Akadémia.

Néhány percet azonban szánnom kell arra is, ami immáron, bár 2009-ben, 2010-ben nem volt még probléma, ilyen mértékű problémának nem látszott, de azóta - éppen a kitekintés adja számomra is a lehetőséget és a bátorságot, hogy szóljak -, bizony, problémának, méghozzá jelentős problémának látszik.

(11.20)

Egészen biztos vagyok benne, és nincsen kétségem, hogy amikor a Magyar Tudományos Akadémia későbbi évek beszámolóját hozza majd, ez derekas részt kap.

Nem szabad hagyni, hogy az akadémiai kutatóhálózat bármely tekintetben csorbát szenvedve és a magyar felsőoktatás kutatóbázisa a felsőoktatási intézményeinkben - nyilván döntő többségében az egyetemeinken - meglévő kutatóhelyek közötti arány úgy megbomoljon, hogy az a felsőoktatási kutatás vagy éppen a felsőoktatás kárára menjen. Itt én súlyos gondokat látok.

Helyes és igaz állítás, ami finanszírozás tekintetében az Akadémia részéről elhangzott, ugyanakkor - bár a beszámolónak ez nem volt feladata - más tekintetben figyelembe kell venni, hogy a felsőoktatási kutatás tekintetében nemhogy szinten tartás, hanem mélyrepülés kezdődött el; a helyzet romlott, és folyamatosan romlóban van. Márpedig ez kihat a tudományos tevékenységre, kihat a tudományos kutatás színvonalára, következésképpen a magyar tudományosságra, amelynek teljes áttekintése a Magyar Tudományos Akadémia feladata is.

Összefoglalva tehát azt mondhatom, hogy az a beszámoló, amit az Akadémia elnöke a Magyar Országgyűlés elé tárt, korrekt, hűen tükrözi azt az időszakot, amiről szól, ezért én ezt önöknek mindannyiuknak elfogadásra javaslom, és mi, a Szocialista Párt frakciója el fogjuk fogadni, meg fogjuk szavazni.

Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Akadémiai Elnök Úr! Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps az MSZP padsoraiból. - Szórványos taps a kormányzó pártok padsoraiból.)