De mielőtt erről néhány dolgot mondanék, nem állom meg, hogy ne reagáljak néhány gondolat erejéig a vezérszónoki körben elhangzottakra; már csak azért is, mert az ellenzéki felszólalók felszólalásai, az általuk elmondottak alapján azért úgy látszik, hogy alapvetően a mostani vita tárgyát képező törvényjavaslattal kapcsolatban nincs kifogásuk, vagy ha van is kifogásuk, akkor azt gondolják, hogy alapvetően egy nagyon komoly szakmai előkészítés által elkészített és szakmai anyagról beszélünk itt a Ház előtt.

Hiller képviselő úr nincs itt, ezért most nem neki tudom azt mondani, hogy megígérte tegnap a bizottsági ülésen, hogy ma kevésbé szakmai álláspontot fog képviselni, sokkal inkább politikait, a szakmait tette meg tegnap. Ezt nagyjából be is tartotta, azt gondolom, ebben a tekintetben.

(14.20)

Csak annyit szóltam volna hozzá, abban nincs túl sok logika, hogy mindig azt mondjuk, hogy ha az oktatásban és most éppen a kultúrában más irányú folyamatok vannak, akkor vagy az egyik, vagy a másik nem logikus, mert ha ez így lenne, akkor minden csak az államnál lehetne, vagy minden csak az önkormányzatoknál lehetne; akkor viszont vagy az államra, vagy az önkormányzatra egyáltalán nem lenne szükség. (L. Simon László: Ez így van.) Azt gondolom, hogy azért a modern társadalom ennél egy kicsit bonyolultabb. Azt kell megnézni - ebben lehet közöttünk természetesen vita, ezt én készséggel elismerem -, hogy az adott feladat ellátása hol történhet a legjobban minőségi, szakmai vagy éppen finanszírozási szempontokból. Ezen lehet is vitatkozni, de annak, hogy most az egyik területen mi történik, a másik területen mi történik, és ezt úgy ellentmondásba állítani egymással egyébként, hogy csak az egyik vagy csak a másik a rossz, azt gondolom, hogy túl sok értelme nincsen.

Másrészt a finanszírozás vonatkozásában az általa elmondottak tekintetében úgy értettem, hogy ő azt mondta, hogy a finanszírozás iránya nem rossz, de ő azt gondolja, hogy a végleges költségvetés nem ezt fogja tartalmazni. Azt tudom mondani, hogy arról beszéljünk, ami ebben a pillanatban a Ház előtt fekszik, vagy amit a bizottság már megtárgyalt: abban ezek a számok szerepelnek, azt gondolom, hogy illő ezeket komolyan venni, és ha ez az igazság, akkor pedig ezek szerint a finanszírozás jó irányba halad még a szocialista képviselők szerint is.

A Jobbik az Örökségvédelmi Hivatalról beszélt, ami természetesen egy fontos kérdés, és nem is lehet azt mondani, hogy távol áll ettől a területtől, amire vonatkozóan a törvényjavaslatot most tárgyaljuk, ennek ellenére mégis azt kell mondanom, hogy nem ezt a törvényjavaslatot tárgyaljuk, tehát kérem, hogy elsősorban mégiscsak azzal foglalkozzunk, ami ebben a pillanatban az Országgyűlés napirendjén szerepel.

Az LMP pedig meg sem jelent a mai vitán, ami valószínűleg kifejezi a viszonyukat ehhez a kérdéshez, a közgyűjtemények ügyéhez vagy éppen a művelődés és a kultúra kérdéseihez. Azt gondolom, hogy mindenki vonja le ebből a megfelelő következtetéseket. Én egy vidéki város polgármestereként csak bízni tudok abban, hogy nem önmagában arról van szó, hogy a vidéki önkormányzati vagy éppen kulturális intézmények ügyei nem érdeklik egy budapesti pártot. Ezt természetesen, megint csak azt mondom, hogy döntse el mindenki.

Itt térnék vissza a közgyűjtemények ügyére és arra a javaslatra, amit a kormány benyújtott. Jelezném azt, hogy ahogy ma sem volt igazán érdemi vita a törvényjavaslattal kapcsolatban, ez így történt a tegnapi bizottsági ülésen is. Igazán sok és mélyenszántó gondolatot tartalmazó érdemi kifogás a benyújtott törvényjavaslattal kapcsolatban ott sem hangzott el, sőt több olyan dicsérő mondat is elhangzott - ez ma is megtörtént egyébként ellenzéki képviselőtársaim részéről is -, amelyek azt mondták, hogy igenis itt az előkészítés és az egyeztetési folyamat is mindenképpen megdicsérendő. Ebből is látszik az, hogy egy olyan törvényjavaslat került a Ház elé, ami, mint általában semmi, ez sem hibátlan, és biztos lehet rajta még módosító indítványokkal javítani, összességében mégis úgy látszik, hogy igazán a kritika tárgyát sem tudja ebben a pillanatban képezni.

Azt hiszem, hogy a felmerült egyik legfontosabb kérdés ez a bizonyos megyei önkormányzattól az államhoz, az államtól most pedig a helyhatóságokhoz vagy a településekhez történő intézményfenntartói szerepkör kerülése. Így volt ez egyébként tegnap a bizottsági ülésen is, de ebben a tekintetben is az oktatás jött elő folyamatosan példaként.

Úgy éreztem magam, mint az az érettségiző, aki amikor kihúzza Nagy Lajost, azt mondja, hogy persze, ő is nagy király volt, na de Mátyás mennyivel nagyobb volt, és utána beszél Mátyás király tevékenységéről, és bízik abban, hogy ezt az érettségi bizottság nem veszi észre. Úgyhogy szerintem maradjunk azért annál a területnél, ami egyrészt államtitkár úr hatáskörébe és feladatkörébe tartozik, másrészt amiről ez a bizonyos törvényjavaslat szól.

Én magam egyébként a finanszírozással kapcsolatos kétségeket is könnyebben fogadnám el ellenzéki oldalról akkor, mert egyébként városvezetőként is van ilyen ebben a pillanatban is, mégis azt gondolom, valahogy úgy kellett volna kezdeni, hogy történt itt azért néhány olyan lépés 2010 előtt, ami nagyban meghatározta azt, hogy a megyei önkormányzatok mennyiben és hogyan tudnak fenntartóként megmaradni, hogyan és milyen módon kell akár kényszerként is az államnak belépni, hogy kereshesse azt a megoldást adott fenntartói szerepben, ahol az adott konkrét feladat a leghatékonyabban és a legjobban látható el. Én ugyanis nem emlékszem olyanra, hogy egy évvel ezelőtt arról végleges döntések születtek volna, hogy egyébként itt a fenntartói kérdések kifejezetten a közgyűjtemények vonatkozásában hogyan dőljenek el. Arra emlékszem, hogy volt egy helyzet, ezt a helyzetet a megyei konszolidációval együtt meg kellett oldani, és e helyzet megoldását követően kezdődhetett el a diskurzus arról, hogy milyen módon és hol történjen meg a fenntartói szerep ellátása.

Két ok miatt azt gondolom ugyanis, hogy szükségképpen felmerült ez a kérdés. Az egyik, hogy önmagában az a normatívarendszer átalakult a megyékre vonatkozóan korábban, amely ezt a kérdéskört meghatározta, szükségképpen tehát egy negatív finanszírozási spirálba került a fenntartó, mondjuk ki, másrészt pedig egy másik alapvető kérdés is felmerült: a megyei önkormányzatok saját bevételi lehetőségei először leszűkültek, aztán gyakorlatilag megszűntek, azaz érdemi mozgástér nélkül maradt a fenntartó, nemcsak ezen a területen, hanem egyéb területek vonatkozásában is.

Ehhez képest most azokhoz a települési önkormányzatokhoz kerül ez a feladat, ahol különböző mértékben, ez igaz, de mégiscsak van lehetőség helyi és saját bevételek vonatkozásában, és van lehetőség arra, hogy a helyi gazdálkodásban a helyi közösség eldöntse azt, hogy ebből az adott lehetőségből mire és mennyit fog egyébként fordítani. Úgy ráadásul, hogy ehhez a korábbi normatívarendszerhez is hasonlítható finanszírozási feltételrendszerben lépjünk előre, azaz mégiscsak lehet tudni, mondjuk, megyei intézmények vonatkozásában, hogy mi az, amire egyébként mi ehhez a feladathoz és annak ellátásához számíthatunk az állam részéről.

Azt gondolom, ez akkor is fontos előrelépés, ha egyébként ennek ellenére természetesen igaz az, hogy az önkormányzatok sincsenek abban a pénzügyi és költségvetési helyzetben, hogy könnyen és dalolva tudják ezt a feladatot megoldani. Mégis úgy gondolom, hogy ha van probléma adott esetben akár az államnál, akár az önkormányzatoknál pénzügyi és költségvetési helyzet tekintetében, akkor ezen a területen, ha a lehetőségeket összeadjuk, az mégiscsak több, mint ha bárkinél úgy lenne fenntartói szerep, hogy a teljes fenntartói kötelezettség és finanszírozási feladat is csak és kizárólag nála lenne. Itt tehát nem történik tehát más, mint ezeket a költségvetési lehetőségeket adja össze az állam és adott esetben a település, és gondolja úgy, hogy összességében ez igenis legalább idővel több tud lenni annál, mint amit erre a területre akár az állam, akár az önkormányzat önállóan egyébként el tudna költeni. Én ezt tartom mindenképpen fontosnak és előremutatónak, mert így lehet ezen a területen is előrelépni, ha ezt a fajta összefogást tudjuk segíteni, természetesen azzal, hogy az önkormányzatoknak is szüksége van a fenntartói szerep ellátásához erre az állami támogatásra és finanszírozásra, ráadásul átlátható módon. Ebben a tekintetben tehát maximálisan egyetértek azzal, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy a költségvetésben mi és hogyan fog szerepelni. A most benyújtott tekintetében, persze települése is válogatja, de mégiscsak egyértelműen látjuk ma azt szeptember közepén, hogy mire számíthatunk januárt követően.

Azért ne felejtsük el - erről érdekes módon kevesebb szó esett eddig -, hogy a helyi közösségek számára mennyiben fontosak ezek a közgyűjtemények, hogy azt lássuk, hogy alapvetően a helyi közösségek számára ezek kulcskérdést jelentenek a kultúrában és a közművelődés ügyében. E tekintetben nem elég csak arról beszélni, hogy mi az, amit ma egyébként finanszírozásilag ez jelent - mert lehet, hogy ez ma problémát jelent, sőt bizton mondhatom, hogy problémát fog jelenteni -, de stratégiailag mégiscsak fontos egy település életében, hogy mi történik a könyvtáraival, a könyvtárhálózatával, mi történik a múzeumaival, és a jövőbe csak akkor tud tekinteni, ha igenis van szerepe és lehetősége ezekben a területekben a beleszólásra, adott esetben fenntartóként pedig a döntések meghozatalába. Az értékmegőrzés, értékátadás és értékteremtés ugyanis, azt gondolom, nagyon fontos ezeken a területeken, lokálpatrióta érzés kialakítása és erősítése tekintetében értelemszerűen kulcskérdés.

Székesfehérvárról, egy történelmi városból érkezve azt gondolom, hogy nem kell ennek a külön fontosságát hangsúlyozni, és hogy milyen fontos az, hogy például ez a város megkapja azt a lehetőséget, hogy érdemben tudja azt a több száz évet bemutatni, amikor szakrális és abban az értelemben, bizonyos értelemben világi központja is volt ennek a nemzetnek. Erre nagyobb hangsúlyt kell fektetni, és igenis ennek egy település életében fontos közösségképző erőnek kell lennie. Mi így fogjuk fel ezt a feladatot, elfogadva azt, hogy ez nem jelenti azt, hogy nem lesznek finanszírozási problémák és olyan költségvetési nehézségek, amiket meg kell oldani, de azt gondolom, hogy a kettő nem zárja ki egymást. Nem lehet csak a mában gondolkodni, igenis a település érdekében is kell gondolni a holnapra és kell gondolni a holnaputánra.

(14.30)

A térségi szerep vonatkozásában, főleg a nagyvárosok esetében azt gondolom, ez fontos, de minden település vonatkozásában, amelyik erre a kérdésre odafigyelve fölvállal majd egy ilyen feladatot, igenis térségi szerepet is kinyit, ami kinél nagyobb, kinél meg szűkebb lehet, de ez létező kérdés, és úgy vélem, közösségi helyeknek is tekinthetjük mind a könyvtárakat, mind a múzeumi együtteseket, ami szintén fontos kérdés a helyi érdekek bemutatása és megjelenítése mellett is, amiről Gyimesi Endre képviselőtársam is beszélt.

Ez a törvényjavaslat természetesen komoly változásokat fog eredményezni. Erről egyébként szó esett tegnap a kulturális bizottság ülésén is a szakmai, módszertani kérdések vonatkozásában. Meggyőződésem szerint erre akkor is szükség lenne, ha más lenne a fenntartó, vagy maradna az állam a fenntartó, vagy maradt volna a megyei önkormányzat, ezeknek a kérdéseknek a megvitatására mindenképpen szükség van, elfogadva azt, hogy persze nemcsak a látogatói szám az egyetlen fontos mérőszám, de azért mégiscsak fontos az, hogy egy gyűjteményt mennyiben tudunk bemutatni a gyermekeinknek vagy egy adott településre érkező turistáknak. Ez is egy fontos mérőszám a XXI. században, főleg akkor, ha a bevételeket gyarapíthatja minden egyes pluszlátogató egy adott múzeumban, amit viszont vissza lehet forgatni a szakmai teljesítmény és tartalom javítására.

Fontos persze az, hogy nagyon sok olyan kérdése van még ennek a törvényjavaslatnak, amit érdemes átgondolni, elsősorban az irányítási jogok vagy az igazgatási helyzet tekintetében. Én most csak azt szeretném kiemelni, hogy az igazgatás helyett lehetőleg a szakmai tartalomra tudjuk azt az egyébként szűkös forrást fordítani, ami rendelkezésre áll. Azaz ne az adminisztráció és a bürokrácia vigye el a költségek nagy részét, hanem lehessen azt a szakmai tartalomra fordítani, és azoknak az értékteremtő munkájára, akik a szakmai tartalom előállításán vagy megőrzésén dolgoznak együtt.

Az ingatlanok és a tulajdon tekintetében szeretném elmondani, hogy szerintem nem a tulajdonnak van a legnagyobb mértékben fontos szerepe, mert közösségi tulajdonról beszélünk akkor is, ha az államról és akkor is, ha önkormányzatról beszélünk, hanem arról van szó, hogy le tudunk-e majd folytatni érdemi egyeztetéseket az állammal arról, hogy az ezeken belüli esetleges cseréket hogyan tudjuk megvalósítani, mert azt is pontosan tudjuk, hogy ma vannak olyan ingatlanok, ahol múzeum van, de az alkalmas lenne adott esetben más közösségi tevékenységre is, vagy éppen fordítva, de ez ugyanígy igaz a könyvtárak vagy más intézménytípusok esetében is.

A szűkös forrásokon túl rögzítsük le azt is - ebben egyébként egyetértek Hiller miniszter úrral, lesz is ez téma a bizottság ülésén -, hogy a 2014 és 2020 közötti európai uniós tervezési és költségvetési időszakban kulcskérdés lesz az, hogy közösen, a kormány támogatását élvezve tudjunk a múzeumi infrastruktúra javítása, valamint a szakmai tartalom elősegítése és támogatása tekintetében forrásokhoz jutni, hiszen ezek a források léteznek, illetve létezni fognak a következő években is. Fontos lenne, hogy ezeket ezen a területen fel tudjuk használni.

Összegzésképpen azt mondom, hogy egy olyan törvényjavaslat készült, amiről sok mindent elmond az a parlamenti vita, aminek most szem- és fültanúi vagyunk, vagy éppen azt is mondhatnánk, hogy ennek a vitának az elmaradása.

Köszönöm szépen megtisztelő figyelmüket. (Taps a Fidesz soraiban.)