"Szomorú embernek kellene lenned neked, aki battyogsz a stadion felé a mezedben. Kedd van, október 15., benned pedig fel sem merült, hogy más programot találj aznap estére, mint a magyar válogatott meccsét. Megszoktad már, hogy így van, és még csak nem is vagy szomorú. Nincs is rossz kedved, mert hát miért is lenne? Mert kiverték belőlünk a hollandok a lelket is? Ugyan már, a szemöldöködet sem húztad fel rajta. Régen elfogadtad, hogy neked ez jutott. Nem vágysz nagy dolgokra, nem akarsz sem vb-n, sem Eb-n szerepelni, viszont már attól is beremeg a térded, ha barátságos meccsen gólt lövünk a braziloknak, megverjük az olaszokat, vagy ötöt gurítunk az eszkimóknak. Ez vagy te, ez a sorsod, és mosolyogva vállalod, mert tudod, hogy nem te tehetsz róla, nem a te hibád. Hát akkor meg miért ne röhögnél rajta?

Apád még látott futballt itthon, te viszont - ha vettél gombóc fagyit 2 forintért, és rajongtál a három matchboxért cserélt Samantha Fox-poszterért - kénytelen voltál a 'sorsdöntő meccs - mélypont - sorsdöntő meccs - ennél már nincs lejjebb - sorsdöntő meccs - mindennél van lejjebb' ritmusban kialakítani futballöntudatodat. Ez persze bizonyos szempontból áldás is, hiszen míg '86-ban átzokogtad az éjszakát a 0:6 után - részben, mert gyermek voltál, másrészt mert nem fogtad fel, hogy ez nem kisiklás, hanem az évekkel korábban elrontott koncepció természetes következménye -, a hollandok elleni 1:8 után már pontosan tudtad, hogy kedden is ugyanúgy ott leszel Andorra ellen a lelátón.

Megszokja az ember ezeket, higgyétek el, fiatal barátaim. Minden másnál fontosabb a megfelelően alacsonyra helyezett igényszint, és a rinocéroszbőr. Ezek nélkül nem megy, de ha ezek megvannak, az ember büszkén vállalhatja, hogy a magyar válogatottnak szurkol. Mert, mint azt már mondtam, nincs más lehetősége. Ez olyasfajta belső kényszer, ami ellen hiába küzdesz. Ha szereted a futballt, akkor lehetsz akármekkora Juve-, Manchester United-, Barca-szurkoló, az első csapatod mindig a válogatott marad. Vannak, akik erre csak a sikerek idején jönnek rá, míg mások azzal küzdenek ellene, hogy a tegnapihoz hasonlatos vereségek után kijelentik, soha az életben nem mennek többet válogatott meccsre, de aztán mégis összefutsz velük a következő meccs előtt - mezben.

Nem fair dolog csak a játékosokat szidni, vagy rájuk haragudni, esetleg az edzőre fogni az egészet, hiszen ugyanúgy a rendszer áldozatai, mint mi. Persze lehetnének ügyesebbek, gyorsabbak vagy netalán szorgalmasabbak, esetleg elég okosak ahhoz, hogy felmérjék saját képességeiket, de hát mi, az utca embere sem vagyunk jobbak náluk. Társadalmi problémáink tökéletes tükörképei a futballunknak. Pont, mint a futballban: aki még emlékszik, milyen volt, és mitől volt jó annak idején, az csendes kisebbségbe szorulva ingatja a fejét, és rég feladta a reményt, hogy akad még valaki, aki elég erős és okos ahhoz, hogy ne csak megmutassa az utat, de kövessék is. De Magyarországon, aki elég erős, az rendszerint rossz utat mutat, aki meg okos, azt hülyének tartják.

Nem a 8:1 a szégyenünk, hanem, ami okozta, és most nemcsak azokra gondolok, akik ilyen mélyre vezették a magyar futballt, hanem azokra, akik a magyar társadalommal tették ugyanezt. Mert Európa nem 8 : 1-re veri Magyarországot.

Hogy mit tehetsz te? Sokat. Nem csalsz, nem lopsz, nem ügyeskedsz. Rendes utódokat nemzel, akiket tisztességben felnevelsz, értékeket mutatsz nekik, amit aztán követnek. Elmondod nekik, hogy rajtuk múlik, lesz-e még valaha olyan ez az ország és a benne élő nép, amilyen hosszú évszázadokon át volt. Azonkívül kimehetsz a következő válogatott meccsre, és szurkolhatsz a magyar válogatottnak, mert nincs más választásod. Ők a te csapatod, még ha jogosan szégyelled is őket, és gyakran méltatlannak tűnnek a legminimálisabb tiszteletre is. Magyar vagy, ezt kaptad, tanulj meg vele együtt élni. Megmondom azt is, hogy miért. Azért, mert a közöny a legnagyobb baja ennek a megnyomorított országnak."

Köszönöm a szót, elnök úr. (Taps a Jobbik soraiban.)