(23.00)

Azért nem fogom részletesen áttekinteni az előttünk fekvő törvényjavaslatot, mert azt gondolom, hogy Halász államtitkár úr előterjesztői expozéjából minden kiderül, illetve abból is, amit Gyimesi képviselőtársam elmondott, annak ellenére, hogy némi zavar volt itt Házban, és nem lehetett tisztán hallani, amit mondott.

A törvényjavaslattal kapcsolatban két dologra szeretném felhívni a figyelmet; főleg azért, mert ma a parlament kulturális és sajtóbizottságában parázs vita alakult ki, és ezt a parázs vitát az egyik jobbikos képviselőtársunk generálta, nyilvánvalóan abból is kiindulva, hogy egyszerűen nem is értette, hogy mi van leírva ebben a törvényjavaslatban.

Szeretném felhívni a törvényjavaslat általános indokolásának egy mondatára a figyelmet, hiszen ebben van a lényeg összefoglalva: "Demokratikus jogállam nem járhat el úgy, mint diktatórikus elődje, amely polgárai tulajdonjogával önkényesen bánhat." Ennek a törvényjavaslatnak az a lényege, az az értelme, hogy mindazokat a vagyonelemeket, műtárgyakat, kincseket, értékeket, amelyek egyébként bizonyos értelemben a magyar nemzet kulturális örökségének részét képezik, de amelyeket a magyar állam az 1945-öt követő időszakban jog szerint, az akkori hatályos törvényeknek megfelelően nem államosított, azaz nem kerültek az állam tulajdonába mind a mai napig, tulajdonosaik, amennyiben kívánják, a korábbi letéti szerződéseikre hivatkozva birtokba vehessék. Hangsúlyozom, hogy birtokba és nem tulajdonba vehessék, hiszen a tulajdonjoguk - a jelenlegi polgári törvénykönyvnek megfelelően is - mind a mai napig érvényben van.

A képviselőtársaim megkérdezték a parlament kulturális és sajtóbizottsága ülésén is ma délelőtt, hogy mi értelme van ennek a jogszabálynak, ha a mai hatályos jogszabályi környezetben is ezek a vagyonelemek, ezek a műtárgyak az ő tulajdonukban vannak.

Engedjék meg, hogy felidézzem azt a precedensértékű pert, amely nem olyan régen zárult le: az egyik régi magyar nemesi család örökösei és a magyar állam között lezajlott perről van szó, ez a Sigray-hagyatékkal kapcsolatos per, amely esetében a bíróság a döntésével egyértelműen kimondta azt, hogy a tulajdonjogi igények nem évülnek el, nem állami tulajdonjog, hanem letéti jogviszony jött létre a per tárgyát képező hagyaték esetében. Még abban az esetben is, ha a letéti szerződés nem is állt rendelkezésre, a múzeumi törzsleltárba vétel nem keletkeztet tulajdonjogot, és az állam részéről elbirtoklás nem történt.

Tehát abban az esetben, hogy ha a múzeumok - hogy értsék képviselőtársaim: a múzeumokban vannak leltárkönyvek, a leltárkönyvek mindig feltüntetik egy-egy műtárgy mellett, hogy milyen jogcímen kerültek a múzeum leltárába. A jogcím lehet az is, hogy valaki egy letéti szerződés keretében odaadta a múzeumnak kiállítás, őrzés céljából, vagy határozott időre, vagy határozatlan időre, de magáról a tulajdonjogáról nem mondott le. Ilyen a mai nap is van, számtalan kiváló műtárgyat tudnék mondani a legjobb magyar és egyetemes művészektől, akiknek értékes műtárgyai valamely magyar múzeumban úgy állíthatók ki vagy úgy találhatók meg, hogy oda van írva a kép alá, hogy magántulajdon, és tartós letétbe helyezték az állami vagy más esetben önkormányzati múzeumnál. Tehát ebben az esetben az állam részéről tulajdonjog nem keletkezett, azaz a műtárgy nem az állam tulajdona, hanem egy magántulajdonosé. Amennyiben a magántulajdonos meghalt, értelemszerűen az örököseié.

A magyar nemesi családok mindegyike, akikről itt hosszasan lehetne beszélni - a Károlyiaktól az Esterházyakig, a Batthyányaktól a Sigrayakig sorolhatnánk azokat a fontos és rendkívül jelentős hagyatékkal rendelkező családokat, akik a magyar történelem során értékes műtárgygyűjteményeket hoztak létre -, tehát valamennyi ilyen magyar nemesi család érintett ebben a kérdésben, hiszen tőlük vagy letéti jog címén került állami múzeumokba műtárgy, vagy olyan módon államosították az ingatlanjaikat, hogy a bennük lévő ingóságukat nem államosították, tehát ott ténylegesen az akkor hatályos jogszabályoknak megfelelően is a műtárgyak esetében vagy berendezési tárgyak, iparművészeti alkotások, bútorok és a többi esetében az államosítás nem ment végbe, azaz magántulajdonban maradtak a műtárgyak, azzal együtt, hogy a múzeumok leltárkönyvébe, illetve törzsleltárába bevételezték őket.

Tehát a Sigray-perben egyértelműen kimondták azt - egyébként a hatályos polgári törvénykönyvnek is megfelelően -, hogy a tulajdonjogi igények nem évülnek el. A vagyontárgyakat őrző múzeum joggal való visszaélő magatartását is kimondta ez a precedensértékű per, hiszen abban az esetben, ha nem évül el a tulajdonjogi igény, ebben az esetben a tulajdonost a tulajdonosi jogaiban korlátozni a múzeum nem korlátozhatja. Sőt a perből az is egyértelműen kiderült, hogy az érintett múzeumok pervitele kifejezetten rosszhiszemű volt.

Mi történt? Miután a család megnyerte a pert az állammal szemben, az ítélet ellenére az Iparművészeti Múzeum és a Nemzeti Múzeum részéről önkéntes visszaadás nem történt, annak ellenére, hogy a pernyertes fél a visszajáró vagyontárgyak egy jelentős részére a múzeumoknak való ajándékozását is felajánlotta.

Tehát tetszenek érteni, miről beszélünk? Amit ma például Novák képviselőtársunk elmondott a parlament kulturális és sajtóbizottságának ülésén, az mindezzel köszönő viszonyban sincsen. Nem arról van szó, tisztelt képviselőtársaim, hogy az állam által valamikor államosított műtárgyakat, amelyeknek államosítását követően valamikor kárpótolták a tulajdonosokat, akarná az állam visszaadni, hiszen ha jogszerűen megtörtént az államosítás, akkor nincs miért kárpótolni az egykor volt tulajdonost. Ha az államosítás nem volt jogszerű, viszont időközben kárpótolták az államosításért az egykori műtárgytulajdonost, akkor maga a kárpótlás megtörténte miatt nincs miért visszaadni a műtárgyakat. Viszont számos műtárgy esetében - és itt elsősorban a magyar főnemesi és középnemesi családok műtárgyairól van szó - nem történt meg az államosítás jogszerűen, vagy letéti szerződések eltüntetésével számolhatunk, ugyanakkor a múzeumi leltárkönyvek, a törzsleltárak egyértelműen mutatják azt, hogy nem állami tulajdonú műtárgyakról van szó, tehát ebben az esetben a műtárgyak nem az állam tulajdonát képezik.

Megjegyzem, hogy annak a restitúciós szakmai bizottságnak, amelyet Lázár államtitkár úr vezet immár több mint fél éve, és amelynek szakértőként én is a tagja vagyok, a munkája során egyértelműen kiderült az, hogy ezen érintett családok - legyenek azok a Batthyányak vagy a Károlyiak, sorolhatnám tovább a magyar történeti családokat - még élő tagjai szinte kivétel nélkül úgy rendelkeznek, hogy a múzeumi leltárban lévő, egyébként saját tulajdonukat képező műtárgyakat nem akarják hazavinni, nem akarják a múzeumoktól elkérni. Egyfajta lelki, szellemi, érzelmi kárpótlás lenne ennek a törvényjavaslatnak az elfogadása, annak a kimondása, hogy igenis ezeket az embereket jogtalanul fosztották meg javaiktól a kommunista diktatúra időszakában, és ezt a kérdést húsz évvel a rendszerváltozás után sem sikerült a magyar államnak megfelelően rendeznie, megfelelően kezelnie. Tehát egy súlyos lelki, mondhatni azt, hogy egyfajta igazságossági problémáról van szó, aminek a rendezésével kapcsolatban igenis a magyar államnak adóssága van.

Abból a precedensértékű perből látszik igazán, hogy mekkora felelőssége és adóssága van a magyar államnak, amely egyértelműen megmutatta - a Sigray-hagyatékkal kapcsolatos perre utalok megint -, hogy bizony még egy jogszerű bírósági folyamat eredményeként létrejött vagy megszületett jogerős döntés ellenére sem szolgáltatták ki a műtárgyakat önkéntesen a pervesztes oldal részéről az állam előbb említett múzeumai, sőt végrehajtást kellett kérni a múzeumokkal kapcsolatban. Kérdezték ma délelőtt képviselőtársaim a parlament kulturális bizottsága ülésén, hogy ebbe a folyamatba miért kell beavatkoznunk. Azért kell beavatkoznunk, mert egy magára valamit adó polgári kormányzat, egy magára valamit adó konzervatív kurzus igenis komolyan veszi az alaptörvénynek a már előbb idézett lényegi üzenetét, hogy demokratikus jogállam nem járhat el úgy, mint diktatórikus elődje, amely polgárai tulajdonjogával önkényesen bánhat.

(23.10)

Egy demokratikus jogállam nem fosztja meg a tulajdonosokat a tulajdonjoguktól. És itt jön be az a kérdés, amit láthatólag Szávay képviselőtársam az előbb értetlenkedve fogadott, miközben próbáltuk értelmezni Gyimesi képviselőtársam szavait, hogy miért fordul meg a bizonyítási teher. Ez kulcsmozzanata ugyanis a törvényjavaslatnak. Azért kell megfordítanunk a bizonyítási terhet, mert azok, akik tulajdonosai a műtárgyaknak, hiába bizonyították az elmúlt évtizedekben fotódokumentációkkal, évszázadokra visszanyúló családi leltárakkal - hát látjuk jól, hogy mondjuk, a Károlyi család háromszáz évre visszamenőlegesen fel tudta mutatni a családi vagyonjegyzéket, és mindez nem számított semmit sem, mert mindazok a vagyonelemek, amelyeket a kommunista időszakban behurcoltak a múzeumokba, mindazok a vagyonelemek, amelyek kétséges módon az elhagyott javak kormánybiztosságán keresztül a második világháborút követően valamilyen állami múzeumnál landoltak, és amelyeknek utána a hatvanas években már bizonyíthatóan tudták fölmutatni a valóságos tulajdonosát, de azért nem tudtak visszajutni a műtárgyaikhoz, mert ezeket az embereket osztályidegennek nyilvánítva a kommunisták elüldözték az országból, kérem tisztelettel, képviselőtársaim. Tehát mindezek a kiváló magyar férfiak és asszonyok nem juthattak hozzá a saját vagyonukhoz. Nem az állam által államosított vagyonelemekhez, hanem a saját egykori vagyonaikhoz.

Ezért érthető az, hogy megfordul a bizonyítási teher. Nyilvánvalóan, ha bejelenti valaki a saját tulajdonára az igényét, és ő tudja egyébként igazolni is, hogy az az ő műtárgya, az államnak azt kell tudnia bizonyítani, hogy az államosítás végbement, és hogy az állam tulajdonjog-bejegyzése valós.

A múzeumi törzsleltárakból azt látjuk, hogy az összes ilyen vitatott esetben valójában nem ment végbe az állam tulajdonszerzése. Van egy nagyon fontos mozzanata a törvényjavaslatnak, tisztelt képviselőtársaim, az az, hogy ugyanakkor ez a jogszabálytervezet garantálni szándékozik azon műtárgyak nemzeti érdekkörben maradását, amelyek kiemelt értéket képviselnek a nemzeti kultúra szempontjából.

A kulturális örökségvédelemről szóló törvény értelmében azokat a műtárgyakat, amelyek állami tulajdonban és állami gyűjteményben vannak, nem kell védetté nyilvánítani, hiszen maga az állami tulajdon és az állami kezelés a garancia a védettségre. Viszont a kulturális örökségvédelemről szóló 2011-es törvényünk magántulajdonban, illetve, pontosítsunk, nem állami tulajdonban lévő műtárgyak esetében lehetővé teszi azt, hogy amennyiben kiemelt értéket képviselnek, akkor védetté legyenek nyilvánítva. Ez a védetté nyilvánítási procedúra, illetve maga a státus két dolgot garantál. Egyrészt nem lehet kivinni engedély nélkül az országból, magántulajdonú műtárgyat sem, másrészt állami gyűjtemény és kutató-, tudományos munka számára rendelkezésre kell bocsátani a műtárgyat, mind a kutatás, mind adott esetben kiállítás céljára. Ez nagyon fontos.

Tehát azok a műtárgyak, amelyek esetlegesen úgy kerülnek vissza magántulajdonosukhoz, hogy birtokba is adjuk - mert a tulajdonjog, nem kérdéses, az övé, de hogy birtokba is adjuk, tehát fogja és hazaviszi a múzeum raktárából -, amennyiben kiemelt értéket képviselnek, abban az esetben természetesen védetté kell őket nyilvánítani, hogy az országot ne hagyhassák el, és az állami tudományos kutatás, feldolgozás, feltárás és kiállítás céljára rendelkezésre bocsáthatóak legyenek.

Tisztelt Képviselőtársaim! Mégiscsak végigbeszéltem a 15 percet.