GÚR NÁNDOR (MSZP): Köszönöm szépen. A mondatot befejezem, ha elnök úr megengedi. Akkor pedig arról gondoskodjanak, hogy a Parlament falai között a frakciójuk megfelelő létszámban legyen jelen, amikor szavazni kell.

De a témához visszatérve: azt gondolom, hogy a vasárnap mindenki számára egy különleges nap. De egyetlenegy kormány és egyetlenegy politikai színezet sem határozhatja meg, hogy milyen értelemben és milyen irányban kell hogy az legyen. A vasárnapi boltbezárás, a vasárnapi templomba járás, a vasárnapi munkavégzés, a vasárnapi jóisten tudja, mi minden más, mind-mind hozzátartozhat a vasárnaphoz, meg a pihenés is. Amikor olyan törvények születnek, amelyek atyáskodóak, amelyek megmondják az embereknek, hogy mit csináljanak, hogy mit tehetnek, sőt ezen túlterjeszkednek, megmondják azt is, hogy mit nem tehetnek, azok szerintem nem viszik előbbre a dolgokat.

Magyarországon a kiskereskedelmi szektorban, ágazatban mintegy 530 ezer ember dolgozik. Nagyon sok, szerencsére, hála istennek, igaz, nagyon kevés pénzért. Nagyon sok ember dolgozik, és mint államtitkár úr is tudja, nagyon sok az a pénz, ami a forgalom tekintetében megjelenik: 8000-8500 milliárd forint az én ismereteim szerint. Most, amikor ez a törvény napvilágot lát ‑ mert nincs kétségem, hogy elfogadásra fog kerülni ‑, akkor azzal kell szembesülnünk, hogy az az ágazat, amelyik a legnagyobb általánosforgalmiadó-befizető és az abban az ágazatban foglalkoztatott emberek kerülnek hátrányos hely­zetbe.

Önök minden bizonnyal, ha nem is szoros kapcsolatban vannak a Vállalkozók Országos Szövetségével, de azért tudnak arról, hogy mi is ez a szervezet. Ennek a szervezetnek is többek között, másokkal együtt, de másoktól függetlenül is volt vélekedése, volt álláspontja, véleménye, figyelmeztető gondolatsora arra vonatkozóan, hogy miért kell nagyon megfontolni egy ilyen lépést, egy ilyen folyamat elindítását. Ha költségvetési szempontból nézzük ezt a történetet, akkor felhívták az önök figyelmét arra, hogy jó értelmű becslésük szerint nagyjából 200-250 milliárd forint az a pénzbeli nagyságrend, amely vélhetően kiesik a költségvetésből. Nem hiszem, hogy a mai magyar költségvetés ennek a 200-250 milliárd forintos nagyságrendnek a kiesését úgy kapásból elbírja.

Tudják, miből tevődik ez össze? Egyrészt abból, hogy valószínűsíthetően több tízezer azoknak a száma, akik vagy elveszítik a munkalehetőségüket, vagy kevesebb jövedelemre tesznek szert ‑ ez egy másik 15-20 ezer fő ‑, és ebből kifolyólag a személyi jövedelemadó-befizetéseik nem nőni fognak, hanem csökkenni. Ezt csak azért ajánlom mindegyikünk figyelmébe, mert ha megnézzük a 2013-as zárt esztendőt a Nemzeti Adó- és Vámhivatal részéről a személyi jövedelemadó-befizetések tekintetében, akkor azt látjuk, hogy amikor 4,3 millió ember fizetett személyi jövedelemadót, akkor ebből 2,2 millió azok száma, tehát több mint a fele, akiknek az egy hónapra vetített jövedelme nem érte el a létminimum összegét. Ebben nagy valószínűséggel egyébként a kiskereskedelemben dolgozók nagyon-nagyon nagy hányada is benne van. Értik, amit mondok, az emberek több mint fele nem a Gúr által elmondottak szerint, hanem a Nemzeti Adó- és Vámhivatal kimutatásai alapján nem szerzi meg azt a jövedelmet, ami havi szinten a létminimum összegét elérné.

Ha ezt végiggondoljuk, akkor már eljutunk odáig, hogy talán azt is el tudjuk dönteni, miért van szükség adott esetben, például a kereskedelem szintjén a vasárnapi munkavégzés lehetőségének a biztosítására a dolgozó szemszögéből; nem a belekényszerítés, nem, a lehetőség biztosítására. S a másik feléről most nem is beszéltem, hogy egyébként meg igény van rá. Önök egy létező igénnyel mennek szembe. Az emberek szokásaival, kialakult szokásjogokkal mennek szembe, olyanokkal, amelyek nem torzók, olyanokkal, amelyek elkerülhetetlenek.

A gyerekeink óvodába, iskolába járnak, a gyermeket nevelő szülők jó esetben dolgozni is tudnak, ebből kifolyólag a hét hétfő, kedd, szerda, csütörtök és pénteki napjai nem igazán alkalmasak arra, hogy a család szükségszerű, olyan típusú bevásárlásairól, amelyek nemcsak az élelmiszerről szólnak, hanem a gyerek cipővételéről, vagy a ruhavételéről, azokról gondoskodjanak. Gondoljanak bele a saját életükbe! Ezeknek a vásárlásoknak messze döntő többségét mindegyikünk a hét végén szokta lebonyolítani. A hétvége meg két napból áll, szombatból meg vasárnapból. Ebből most önök csípőből, csuklóból az egyiket likvidálják. Nemcsak a szokásjogokat sérti a történet, hanem a lehetőségét veszik el attól, hogy a családok normál keretek között annak az igénynek a kielégítését tudják megtenni, ami a mindennapjukhoz szervesen illeszkedő vagy hozzá tartozó.

S ha már arról beszéltem, hogy 200-250 milliárd forintnyi becsült kiesést szenved el a költségvetés, akkor mi más, ha nem majd új adó bevezetése hozhatja nullára ezt a történetet.

(19.50)

Úgy gondolom, hogy egy keresztény lelkületű, gondolkodással bíró párt nem szabad, hogy ezt támogassa, hanem fékeznie kell. Nem az új adók kivetése az, ami segít az embereken, hanem az, hogyan és miképpen lehet elkerülni az új adók kivetését.

És még két dolog ehhez illesztetten: az egyik az, hogyha nem a családokat nézem, hanem azokat, akik vasárnap munkatevékenységet végeznek, akkor, még egyszer megerősítem, az ő számukra húsbavágó kérdésről van szó, pont abból az adatsorból levezetve, amit az előbbiekben mondtam; pont abból, hogy a 4,3 millió emberből 2,2 millió a létminimumot sem keresi meg. És ami a szégyen, az az, hogy az elmúlt öt esztendőben az olló a minimálbér vásárlóerő-értéke és a létminimum között nyílt ‑ az tágult.

És ami a szégyen, hogy ne menjünk más irányba, csak a megemlítés szintjén, hogy vannak olyanok, mondjuk, a közfoglalkoztatottak, akiknek önök először 47 ezres bért adtak, elvesztették a bérük értékének egyharmadát. De menjünk oda, mert ők nem a kiskereskedelemben végeznek munkatevékenységet. De arról, hogy húsbavágó kérdésről beszélünk, arról szerintem nyugodt lelkülettel lehet konzultálni. Higgyék el, az emberek nem vágynak arra, hogy mindig és mindent megmondjanak nekik, vagy olyan dolgoktól tiltsák el őket, amelyek számukra haszonnal, hozammal bírnak. Vagy a szokások kielégíthetőségének lehetőségét adják meg, vagy a másik oldalon a pénzszerzés lehetőségét, a biztonságosabb megélhetés alapját teremtik meg.

Ez az egész történet, ahogyan ide eljutottunk, értékítéletem szerint nyugodt lelkülettel eredeztethető, mondjuk onnan, 2012 legelejéről, amiről más összefüggésben Kiss László képviselőtársam már beszélt, a munka törvénykönyvéből. Amikor önök egy olyan típusú radikális váltást csináltak, amelynek kapcsán 708, ha emlékképeim nem csalnak meg, és azt hiszem, nem csalnak meg, 708 módosító javaslatból egyet sem voltak hajlandóak támogatni; majd utána, az idő elteltével pedig bizonyos értelemben azon szakszervezetek és a LIGA, aki önökkel karöltve futott ezekben az ügyekben, az élére állt azoknak az ügyeknek és módosításoknak, módosító javaslatoknak, amelyeket annak idején mi terjesztettünk be, hogy önöknek legyen módjuk arról beszélni, hogy mit fognak majd tenni az emberek javát szolgálóan, no, nem csinálni, legyen módjuk beszélni erről, ez önmagában már furcsa.

De a legfurcsább tudja, mi, államtitkár úr? A legfurcsább az, hogy önök beszélni képesek és hajlandóak erről, cselekedni meg nem. Ellentmondásosan cselekszenek. Tudja Szatmáry, tudja Harrach, tudja Becsó, tudja Mengyi, mondhatnék még neveket, képviselőtársaink egymással homlokegyenest ellentétes, néha már saját magukkal is ellentétes álláspontjainak megjelenését ‑ ismeri. Ha kell, tételesen fel tudom sorolni ennek a törvénytervezetnek kapcsán mindezeket. Becsó Zsolt itt volt a vita elején, majd elment. Sajnálom, mert jó lett volna megkérdezni tőle és megvitatni azt, hogy az, amit 2015. február 18-án benyújt a vasárnapi pótlékokkal kapcsolatosan, ami a 100 százalékra való emeléssel párosul, hová tűnt február 18-a és március ‑ elseje van, másodika van? ‑ nem tudom, hányadika között. Hová tűnt ez alatt a két hét alatt? Hová tűnt, elnök úr?

Szóval, egyszerűen érthetetlen számomra, hogy egy képviselő benyújt egy módosítást, ami egy egyértelmű álláspont leverését, lecövekelését jelenti a 100 százalékos bérpótlék megállapítása mellett, majd két héttel azt követően homlokegyenest az ellentettjéről kell a Parlament falai között beszélni. Olyan intézkedésről, ami nem 100 százalékra akarja emelni a vasárnapi pótlék kérdését, hanem likvidálni akarja, ki akarja írni a történetből. Egyszerűen elfogadhatatlan!

Azt gondolom, nem összevissza, egymásnak ellentmondóan kell beszélni ezekről a dolgokról, hanem cselekedni, és akképpen cselekedni, ami az egyszerű, a kézzelfogható munkatevékenységet végző ember számára haszonnal és hozammal jár. Ha már a miniszterelnök felvette ezt a pózt, erről beszél, ez az elkövetkezendő esztendők tennivalója. Hát, öt évig is lehetett volna, addig is fontos kellett volna hogy legyen, nem csak arról kellett volna plakátok sokaságát felállítani, hogy a minimálbér hogy nő. Ja, hát a bruttója; a nettója az nem, az értéke kevesebb. A nettója nő, az értéke kevesebb. Még egyszer, hogy értse államtitkár úr: a nettója nőhet valamelyest, 60 200-ról, 2010, 68 750-re, 2015. Csak közben 19 százalékos inflációt számítson hozzá ebben az öt évben, és akkor megtalálja azt, hogy miért 5 ezer forinttal kevesebb ez a minimálbér, mint 2010-ben. Nagyon egyszerű a történet, csak számolni kell tudni hozzá.

Azt akarom mondani még egyszer, befejezésként, hogy nem beszélni kell, ráadásul nem összevissza és egymásnak ellentmondóan, hanem cselekedni. És tényleg, tényleg azokért a kézzelfogható munkatevékenységet végző emberekért, akik nem akarják ezt az országot elhagyni, nem akarnak gazdasági menekültekké válni. Ezt tegyék! Köszönöm szépen, elnök úr. (Szórványos taps az MSZP soraiban.)