Z. KÁRPÁT DÁNIEL, a Jobbik képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Ilyenkor az ember mindig vesz egy nagy levegőt, hiszen olyan pártállami beszédet hallhattunk, ami az utóbbi 26 évben is példátlan volt.

Kicsit műfajtévesztésben van a parlament mindig a zárszámadási törvény, egyelőre -javaslat kapcsán. Hiszen itt alapvetően arról kéne beszélnünk, hogy a korábbi tervezett számok teljesültek‑e, szabályszerűek voltak-e a költések, kifizetések. Ehhez képest rendre, most már mondhatom, hogy évtizedes távlatban egy gazdaságpolitikai jellegű vita bontakozik ki, ahol az összes oldal nyilvánvaló módon különböző kiragadott statisztikákkal igyekszik igazolni saját sikerességét vagy a politikai ellenfél kudarcát.

(11.10)

Egyáltalán nem ez lenne a vita műfaja, de hát magam is belekényszerülök ‑ legalább néhány reagálás erejéig ‑ abba, amit itt főleg a kormánypárti képviselőtársak elkezdtek, mindenféle szakmaiságot megcsúfolva, hiszen egyáltalán nem arról beszéltek, amiről az a javaslat szól, ami előttünk fekszik.

Ha arról beszélünk, hogy példának okáért a KDNP-s képviselőtársam szerint önök megmentették a devizahiteleseket, akkor nagyon nehéz a zárszámadásról beszélni, hiszen ebből a párhuzamos valóságból legalább meg kell próbálnunk visszatépni a Fidesz-KDNP-s képviselőket, hogy amit ők elképzeltek, és a fejükben létezik ez a tündérmese és ez az álomvilág, az bizony jó pár millió ember szerint vagy nem létezik, vagy nem ebben a formában, például úgy, hogy szerencsés társadalmi csoportok számára létezik, a többség számára viszont nem. Tehát amikor azt hazudja a KDNP-s képviselőtársam, hogy ők megmentik a devizahiteleseket, pontosabban úgy fogalmazott, hogy befejeződik a folyamat, ami azt a bajba jutott embertömeget érinti, akkor nemes egyszerűséggel nem mond igazat, hiszen jelen pillanatban is 140 ezer fölött van azoknak a teljesíteni képtelen vagy nem teljes körben teljesíteni képes honfitársainknak a száma, akik bizony kilakoltatás előtt állhatnak, és akik közül tízezrével megkísérelték már a kilakoltatás elkezdését, legalább egy árverésen túl vannak az ingatlan kapcsán, és egyelőre ott tartunk, hogy nem Magyarország Kormányán, nem az ő védernyőjén múlik, hogy viszonylag kevesebb embert dobnak ki az otthonából a „vártnál”, hanem bizony nincsenek vevők a piacon. Ez a fő probléma, nem az, hogy a kormány bármiféle védőhálóval védené az állampolgárokat. Tehát az a kérésem, hogy maradjanak az igazság talaján e téren is.

Lehet persze zárszámadási vita helyett gazdaságpolitikai vitát folytatni, igen, ki tudjuk mi is ragadni, hogy a vizsgált OECD-országok közül egy átlagos kétdolgozós, kétgyermekes család esetén a negyedik legbrutálisabban Magyarországon adóztatják a kereseteket. Ez ténykérdés, nem jobbikos statisztika; egy olyan szervezet statisztikája, amire önök az imént pontosan hivatkoztak.

Lehet arról is beszélni, hogy nemcsak európai uniós, de talán világrekorder 27 százalékos áfával tetszenek büntetni nemcsak az alapvető élelmiszerek még mindig nagyon széles körét, hanem bizony a gyermeknevelési cikkeket is, egy olyan országban, ahol tragikus a népességfogyás, egy rekordszintű, 27 százalékos áfával szénné adóztatnak mindenkit Magyarországon. Szeretném hangsúlyozni, hogy mindez tragikus népességfogyás közepette zajlik, amikor korábban 35 ezer volt sajnálatos módon az éves fogyás, aztán 40 ezer lett ebből, és érdemben rendszerszinten nem tudta csökkenteni ezt a harmadik Orbán-kormányzat sem. El kell hogy mondjuk, hogy ezek a valóban fontos mutatószámok.

Beszélhetünk persze a 3,1 százalékos GDP-ről ‑ rögtön akkor tisztítsuk a képet: ha ezt a szezonális jellegű különböző torzító tényezőktől megtisztítjuk, akkor már csak 1,8 százalék marad, és bizony Magyarországon az a helyzet, hogy német és egyéb autógyártó cégeknek a szezonális ajánlataitól függ, hogy ez a szép összeszerelő üzem, amivé önök tették Magyarországot, milyen GDP-adatokat tud produkálni. Lehet itt erről persze tündérmesét fabrikálni, ezt elhitethetik saját magukkal, meg is tapsolhatják saját magukat, a helyzet az, hogy ettől a magyar emberek többsége rendszerszinten semmivel sem tud jobban élni vagy könnyebben boldogulni, mint a korábbiakban. Az otthonteremtésre ugyanez igaz.

Önöknek egyébként már arról kellene beszélni, hogy a jövő évben elérhetővé váló uniós forrástömeg, amelynek majd’ fele egyébként fordítható építőipari célokra is, milyen százalékban lenne, mondjuk, egy otthonteremtési programra fordítható, nem feltétlenül csak szociális alapon. Hiszen lehet üzleti alapon is gondolkodni hasonlóban, de önök nem erről beszélnek, hanem továbbra is a tündérmeséjük fogságában vannak.

A foglalkoztatás tekintetében: talán itt a legkatasztrofálisabb az önámításuk. Hiszen a közfoglalkoztatottak száma mérhetően szaporodott, 200 ezres nagyságrend fölött, és ne kritizáljuk önmagában ezt a rendszert, hiszen lehetne ezt jól csinálni. De az a helyzet, hogy ha hozzáadjuk a diákmunkásokat, hozzáadjuk azokat a diákmunkásokat, akiket még a szociálliberálisnak nevezett kormányok sem soroltak a foglalkoztatási statisztikába nagyrészt, és hozzáadjuk azokat a külföldre kényszerült magyarokat, akik most az Orbán-kormány hazai statisztikájában is szerepelnek, az az elképesztő helyzet alakul ki, hogy majd’ félmillióval torzul a kép. Pontosan oda torzul vissza a kép, ahol a szociálliberálisnak ‑ még egyszer mondom ‑ csak nevezett kormányok alatt volt, de önök rendszerszinten nem tudtak előrelépni, nem tudtak semmit sem hozzátenni ehhez.

És ha már a zárszámadásról kellene hogy vitatkozzunk ezen bevezető gondolatok után, itt a központi költségvetés végrehajtásáról kellene beszélnünk, és nagyon nehéz ez a helyzet, hiszen gazdaságpolitikai viták helyett itt arról kellene elemzést folytatnunk, hogy hogyan fordulhatott elő az, hogy elvileg most a kormány elszámoltatásáról van szó, annak ellenőrzéséről, hogy a tények, számok hogyan teljesültek. Az úgynevezett rendszerváltás, pontosabban módszerváltás óta mindegyik kormány sikerrel eleget tett zárszámadási kötelezettségének, magyarul: bármilyen is volt a beszámoló szakmai színvonala ‑ a mostanit azért katasztrofálisnak ítéljük ‑, a mindenkori parlamenti többség mindig megadta a felmentést a kormányzat számára. Nekem ne mondják azt, hogy 26 éven keresztül ebben az országban a költségvetés mindig pedáns módon teljesült, és esetleg csak ilyen ajánlásocskákat kellett lábjegyzetben megfogalmazni, mert olyan tökéletesen jártak el mind a szocialista, mind a Fidesz-KDNP-kormány­zatok. Tehát egészen elképesztő szakmai színvonalon zajlik ez a vita, és nagyon nehéz nem beleszőni az általános gazdaságpolitikai észrevételeket, de az kijelenthető, hogy sem az elszámolás, sem pedig az elszámoltatás területén fejlődés nem tapasztalható az utóbbi negyedszázadban Magyarországon.

Hozzáteszem: az egyik legfontosabb funkció az lenne, hogy bázisa legyen a jövő évi költségvetésnek az, amiről itt beszélünk, de hát eközben Magyarország Kormánya fittyet hány minden szakmai elvárásra, nemzetközi gyakorlatra, és már nyáron elfogadja azt a költségvetést, aminek a bázisáról most kellene hogy beszéljünk. Tehát szakmailag közröhej, amit csinálnak.

Azt is láthatjuk, hogy például a Miniszterelnökség kiadási előirányzatait nagyon szerényen taglalják csak, a helyi önkormányzatok támogatása címszó az az ellenpélda lehetne, ahol még a határátkelőhelyek fenntartásának támogatására is részletezik, hogy 86,9 millió forintot terveznének költeni, de aztán a 32. és 34. cím között ‑ a törvényjavaslat első mellékletéről beszélünk ‑ semmit sem közölnek 345 milliárd forint felhasználásáról. Tehát az a nagy helyzet, hogy a 86 milliót a határátkelők fenntartásánál kifejtik, de százmilliárdokat tapsolnak el lényegében érdemi részletezés nélkül; hozzáteszem, a Számvevőszék sem fűzött ehhez hozzá olyan nagyon sok mindent, vagy legalábbis az elvárható szinten ezt nem tette meg.

Azt is láthatjuk, hogy a Miniszterelnökség költségvetési cím kiadási előirányzatát a kormány nagyjából a duplájára emeltette az Országgyűléssel. Ugye, itt az Országgyűlésnél mindig hangsúlyozni kell, hogy a kormánypárti többség ezt saját magának megszavazza, csak az a helyzet, hogy ez a teljesítés realizálódott, de csak a kiadások 75,3 százaléka tekintetében. Magyarul: annyi történt, hogy a Miniszterelnökség költségvetési címet saját kényük-kedvük szerint lényegében a duplájára emeltetik Magyarország Országgyűlésével, amiből aztán kényükre-kedvükre költenek, ha úgy tetszik, akkor éppen csak a háromnegyedét az elkülönített összegnek, és majd utólag egy indoksort kreálnak ehhez.

Az is látható, hogy számos egyéb esetben felmerül a kérdés, hogy milyen előrelátás és milyen pénzügyi terv az, ami év közben úgy változik, hogy a kiadásokat sokszor egyharmadával vagy éppen a felével meg lehet növelni, aztán a teljesítésre mégsem kerül sor teljes körű módon. Tehát látható, hogy itt egy éven belül is két-három lépcsőben tudnak hibázni, de vannak olyan kevésbé kifejtett tételek, amelyek egyszerűen érthetetlenek. Például van egy ilyen rész, hogy egyéb költségtérítések. Ezen belül az önök megfogalmazása szerint jelentős tétel a brüsszeli állandó képviseleten dolgozó diplomaták és szakdiplomaták devizaellátmányának kifizetése. A helyzet az, hogy „jelentős tétel” kifejezés szerepel a papíron, nincs kifejtve, hogy mi az a jelentős tétel. Mihez képest jelentős? Mekkora tétel? Tehát még egyszer mondom: a pár tíz milliót kifejtik a határátkelőhelyek esetében, aztán jelentőstételeznek, körülírnak, lebegtetnek, százmilliárdokról pedig csendben maradnak.

Azt is látjuk, hogy a Miniszterelnökség dologi kiadásai tekintetében ugyanez igaz. Ezeket év közben több mint háromszorosára emeltette az Országgyűléssel a kormány ‑ nevetséges egyszerűen. De aztán a miniszter ‑ idézőjelben ‑ spórolt, tehát miután jól kitolták neki az összegkeretet, nem költötte el nagy kegyesen az egészet, de a dologi kiadások 24,2 százalékát a reklám- és propagandakiadások teszik ki, erre tehát mondhatjuk azt, hogy ügyes megoldás. Eközben azt is látjuk ‑ visszatérve a gazdaságpolitikai észrevételekhez ‑, hogy Magyarországot továbbra is a negyedik-ötödik leginkább korrupt vizsgált államnak minősítették 18 OECD-tagország között. Az Állami Számvevőszéknek egyébként érdemi szerepe lehetne a korrupció elleni küzdelemben, de hát ehhez az kellene, hogy normális színvonalú ellenőrzésekkel évente több száz központi költségvetési szervet és azok alrendszereit kellene ellenőrizni, ehhez képest most nagyjából száznak a kiragadására kerül sor, ha jól értettem.

(11.20)

Itt sem teljes körű az az ellenőrzés, ami egyébként abszolút meglepő, hiszen az üzleti világban a 200 millió forintnál nagyobb árbevétel és/vagy 50 fő foglalkoztatása esetén kötelező a zárszámadás könyvvizsgálata, itt pedig azt látjuk, hogy a központi költségvetési szervek százainál, évente több tízmilliárd forintnyi támogatást felhasználó intézményeknél pedig egyszerűen nem. Tehát ez nem állja meg így a helyét. Ha tovább vizsgáljuk a rendszert, egyébként órákig lehetne róla beszélni, akkor azt látjuk, hogy elképesztő szakmai hibákat nem vesz észre kellő mélységében a Számvevőszék. Mondok egy példát: a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ költségvetési cím több mint 18 milliárd forintot költött beruházásokra, miközben erre pontosan az első melléklet szerint egyszerűen nem volt törvényi felhatalmazása. Tessék már megmagyarázni, hogy ez mégis hogyan fordulhatott elő! Ezért nem tudjuk a kormányzati hozsannázást érdemben értékelni, hiszen szakmai hibáktól hemzseg az az elénk lerakott anyag, amely a kormányzat szakmai hibáktól hemzsegő gazdaságpolitikájáról is egyfajta jellemzést ad. Látható, hogy a Kincstár törzskönyvi nyilvántartásában jelenleg 720 központi költségvetési szerv található. Ehhez képest, elnök úr, az ÁSZ által bevont szervezetek, intézmények száma csak mintegy száz. Mi van a többi több mint hatszázzal? Ez azért kifejtős választ igényelne, hiszen így az ellenőrzés teljes körűnek távolról sem nevezhető.

Azt is el kell hogy mondjuk, ha már visszatérünk a gazdaságpolitikai adatokhoz, hogy GDP-nö­vek­mény szempontjából, jó, beszéljünk 3,1 százalékról, ne a szezonális hatásoktól megtisztított valódi 1,8-as adatról. Ez annyit jelent, a 3,1 százalékos növekmény, hogy az előirányzottnál némiképp nagyobb volt a gyarapodás, de a lemaradásunk a régióban ezzel lényegében nem csökkent. Tehát azt látjuk, hogy a regionális országok sokkal nagyobb sikereket tudtak felmutatni, most már az összességük, mint Magyarország. Magyarországon a GDP felét az „állam” költi el alacsonyabb hatékonysággal, és ami a leginkább sajnálatos, jóval magasabb fokú korrupció mellett, mint a magángazdaság.

Azt is látjuk, hogy a beruházási hányad végre 20 százalék fölé került tavaly, ugye 21,7 százalék volt a mutató, de a kis- és közepes méretű vállalkozások szektorában ez szinte nem is érezteti hatását, tehát majdhogynem kimutathatatlan. A GDP szerkezetét pedig az iparon belül is az összeszerelő járműipar dominálja. Adódna a kérdés, hogy ha az állam ilyen markánsan szerepet vállal mind a költésekben, mind szerkezetileg, akkor mi a helyzet az állami működési funkciók ellátására elkülönített pénzekkel, hiszen ezek hatékonysága határozná meg a rendszer végeredményét. Azt látjuk, hogy ezen állami működési funkciók ellátására tavaly több mint 3 ezer milliárd forintot költött a kormány, 423 milliárddal többet az eredeti előirányzatnál, és 383 milliárddal többet a módosított előirányzatnál. Tehát elképesztő állami költekezésnek lehetünk szemtanúi.

Eközben azt látjuk, hogy a bürokrácia csökkentéséről beszélnek. Bürokrácia csökkentéséről beszélnek egy olyan helyzetben, amikor soha Magyarországon annyi államtitkár, helyettes államtitkár, miniszterelnöki tanácsadó, miniszteri biztos nem volt, mint most, a harmadik Orbán-kormány regnálása idején. Az általános indoklás, pontosan az önök papírosának egyik melléklete mellbevágó adatokat tartalmaz, miszerint többszörösére hízott a magyar államapparátus, a köztisztviselők, kormánytisztviselők száma meghaladta a 81 ezret. Nagyon sokuk munkájára hatalmas szükség van és nélkülözhetetlenek az ország működése szempontjából, de az a duzzasztás, amit ez a kormány művel, egészen példa nélküli.

Azt is látni kell, hogy az egész nem lenne baj, ha a versenyképességünk fejlődése tekintetében kimutatható eredményekkel bírna ez a kormányzat, mint ahogy sajnos nem bír. Látható, hogy az utóbbi évtizedes átlagot tekintve, lehet itt most már el­múlt­hatévezni is egyébként az Orbán-kormányokat illetően, de ha az elmúlt nyolc évet is figyelembe veszik, azért az utóbbi évtized többsége már önökhöz köthető. Tehát elég csúnya dolog lenne mindig visszafelé mutogatni. Az látható, hogy az évtizedes átlag tekintetében az átlagos gazdasági növekedés 1,1 százalék Magyarországon. Tetszik, nem tetszik, ennyi az adat, ami messze elmarad a Szlovákiának nevezett ország 3,9 százalékos növekményétől, Lengyelország 3,8 százalékos éves fejlődésétől, de a Magyarországnál fejlettebbnek tekinthető Csehország, sőt Ausztria és Németország hasonló mutatójától is. Tehát nyilvánvaló módon egy fejlettebb országban nehezebb azokat a kiugró számokat produkálni. Nekünk elvileg hozzájuk kéne fejlődni vagy közeledni. Még ez sem sikerül, hiszen 2011 óta a magyar gazdaság versenyképessége tendenciaszerűen csökken, és ezen a tavalyi év sem tudott változtatni, a vizsgált időszak sem tudott változtatni. Ez az 1,1 százalékos átlagos növekedés az utóbbi évtized tekintetében kijózanító, kiábrándító, kezelhetetlen helyzetet teremt, éppen ezért kérjük azt, hogy a Fidesz-KDNP kormánypárti képviselői egész egyszerűen ne fényezzék azt, amit lehetetlen fényezni. Köszönöm a figyelmet. (Taps a Jobbik padsoraiban.)