KOMJÁTHI IMRE (MSZP): Köszönöm a szót, elnök asszony. Hagyományosan a piros színt kedvelem, úgyhogy én maradok a piros pirulánál és a valóságnál. Márpedig a valóság az, hogy a legjobb közvélemény-kutatás az, ha az ember elmegy egy-egy olyan gyár elé, ahonnan éppen elbocsátanak embereket, mint teszik a Continentalnál, Makón vagy teszik a Tungsram különböző gyárainál most.

Én nem kérek mást, csak esélyt szeretnék, esélyt szeretnék azoknak a munkásembereknek, munkásasszonyoknak, akik most utcára kerülnek. Esélyt szeretnék, hogy ne csak három hónapjuk legyen arra, hogy állást találjanak, mert rendkívül nehéz nekik állást találni. Egyébként nem segélyt és nem alamizsnát kérünk. Azt kérjük, hogy létezik egy biztosítási jogviszony; amikor az ember dolgozik, bruttó fizetésének bizonyos százalékát befizeti egy alapba, és ezért azt várja cserébe, hogy amikor bajba kerül, utcára teszik, ebből kapjon vissza, kapjon segítséget. Ezt a segítséget várjuk, azt a segítséget várjuk, hogy ne három hónapig, hanem kilenc hónapig legyen esélye ezeknek az embereknek arra, hogy segítséget kapjanak, hogy dolgozni tudjanak.

Senki nem gondolja komolyan, hogy jobb segélyből élni, mint tisztes fizetésből. Ezért mi azokat támogatjuk, akik tudnak és akarnak dolgozni, viszont segítséget kérünk, kilenc hónapi álláskeresési járadékot. Sokfelé jártam az országban, és azt mondták, hogy nem luxusegyetemet szeretnének, nem kínai egyetemet, hanem magyar fiataloknak szeretnének esélyt újfent, hogy legyen egy olyan kollégium, olyan olcsó szálláslehetőség minél közelebb az egyetemekhez, ahol magyar fiatalok tudnak elhelyezkedni, magyar fiatalok kapnak szállást. Tehát nem kínai Fudan Egyetem, hanem Diákváros. Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps az ellenzéki padsorokból.)