KANÁSZ-NAGY MÁTÉ, az LMP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm szépen a szót. Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Képviselőtársaim! Sok dologban rabszolga az emberi természet, üzeni Arisztotelész Hollik Istvánnak, de nemcsak Arisztotelész, hanem Platón, de akár Spinoza, Descartes, Kant, Karl Marx, Hegel vagy éppen Sigmund Freud is beszélt az emberi természetről. Ajánlom még Madách Imrét, szintén nagyon sokat gondolkozott az emberi természetről, de hogy kortársakat is kiemeljek, Csíkszentmihályi Mihály vagy Csányi Vilmos is nagyon sokat gondolkodott az emberi természetről. Az is egy izgalmas kérdés, hogy az emberi természet velünk született vagy tanult hajlamok és viselkedésmintázatok összessége-e. (Rétvári Bence: Vagy mindkettő!) Úgyhogy Hollik István, amikor arra utal, hogy ennek a törvényjavaslatnak a kiindulópontja az emberi természet, hatalmas távlatokat nyitott meg számunkra, ezt valóban ki lehetne elemezni.

Szerintem ugyanakkor ennek a törvényjavaslatnak a motivációja mégiscsak az volt, az az egyszerű üzenet, hogy segíts magadon, az állam nem segít. (Rétvári Bence: Ezt hol olvasod?  Hollik István: Ez hazugság!  Rétvári Bence: 12 éve mondjátok ezt!) Ez gyakorlatilag ennyi és nem több, és hiába ingatja a fejét államtitkár úr és képviselő úr, ez gyakorlatilag így van. Hivatkoznak arra, hogy ennek a törvényjavaslatnak a szövege, ami a felelősség hierarchiájáról beszél, az ugye, nem vonatkozik a szociális szolgáltatásokra? Hát, ugye, a szociális ellátások rendszere jóval, de jóval tágabb, mint a szűken vett szociális törvényben nevesített szociális szolgáltatások rendszere. Különböző pénzbeli ellátások, más, személyes szociális szolgáltatások is idetartoznak, illetve nyilván nemcsak a szűken vett szociális szolgáltatásokról, ellátásokról beszélünk, hanem a társadalompolitika széles területéről.

A helyzet az, hogy tényleg egy salátatörvényben fogalmazzák meg ezt a nagyon rövid és tömör üzenetüket, ami egyébként abszolút rezonál az elmúlt 12 év tendenciájára, gyakorlatilag ezt viszik tovább. Nekem ennek kapcsán eszembe jutott, amikor megváltozott az alkotmány, illetve Alaptörvény megfogalmazása arról, hogy mit gondol az önök kormánya szociális ellátásról és biztonságról. Ez a sokat kárhoztatott, 2010 előtti rendszerben úgy fogalmazódott meg az alkotmány szintjén, hogy mindenkinek joga van a szociális biztonsághoz, tehát egy állampolgári jogot és állami kötelezettséget rögzített az alkotmány. Most az Alaptörvény talán úgy fogalmaz, hogy az állam törekszik, tehát valamiféle törekvést kifejt, vannak erőfeszítések, hogy ebből mi sikerül, meg mi nem, az egy más kérdés. Egyébként nagyon pontosan látjuk, illetve a magyar emberek látják, hogy ebből mi az, ami sikerül, és mi az, ami nem. Most a pontos megfogalmazás úgy néz ki  ráadásul még súlyosabb is a helyzet, mint ahogy előttem többen kifejtették, ugyanis azt írja gyakorlatilag ez a törvényjavaslat , hogy ha az előzőek nem tudnak segíteni, az egyén, a család, a közösség, az önkormányzat, a civilek, akkor, tehát akkor, és tényleg ez az 5. pont, akkor van az államnak kötelezettsége segíteni. Tehát úgy néz ki, hogy korábban nincs az államnak kötelezettsége. Ez egy nagyon súlyos alkotmányossági kérdés és nagyon súlyos kérdése annak, hogy a szociális biztonság hogyan érvényesül Magyarországon.

Mi egyébként azt gondoljuk, hogy valóban sunnyognak, talán ezt a szót lehet használni, mert ez egy olyan alapvető eleme egy politikai gondolkodásnak, egy politikai rezsimnek, amit nem egy 168 oldalas salátatörvényben kéne elrejteni Semjén Zsolt beterjesztésére, hanem erről nemzeti konzultációt kéne indítani, tehát akkor nem a bombákat kéne felrakni a plakátokra, ahogy jelenleg teszik, hanem ezt az alapkérdést, mert államszervezési kérdést és alapvető állampolgári jogokat érint. Szerintem erről indítsanak konzultációt, de nyilván nem teszik, mert azért tényleg sántít itt a dolog, amiről szó van.

Próbálok egy kicsit szakmaibb alapokról kiindulni. Ha egyébként megnézzük, hogy a szociális gondoskodásnak a története hogyan alakult az elmúlt évszázadokban, évezredekben, akkor természetesen azt tapasztaljuk, hogy minden emberi közösség gondoskodott a rászorulókról. Gyakorlatilag az elmúlt ezer év, kétezer év, pláne az elmúlt sok száz év arról szól, hogy ez a gondoskodás hogyan fejlődik és hogyan alakul. Alapvetően úgy alakul, hogy igen, ahogy megjelennek a civilizációk, megjelennek az államok, egyre komolyabb szerepet vállal az állam. Ez az elmúlt 200 évben igaz, pláne az a tendencia, hogy mondjuk, egy „éjjeliőr” államból, ami a XIX. században a polgári jogok érvényesülését és a politikai jogok érvényesülését  már ahol igen  szolgálta, átmegyünk egy „jóléti állam” koncepcióba, ami a XX. század közepétől, a második világháború után erősödött meg, ahol tényleg egy nagyon-nagyon komoly állami felelősség és egy, a bölcsőtől a sírig tartó gondoskodás valósul meg. Tehát alapvetően a tendencia mégiscsak egy jogfejlődés, ahol a polgári jogokat a politikai jogok, majd a szociális jogok követik. Úgy látszik, valahol lemaradtak itt a XX. század közepén ebből a szempontból, mert már rég nem erről kéne beszélni, hogy a szociális jogokat hogyan segítik, ezek folyamatosan erősödnek, hanem most már negyedik generációs jogként környezeti jogról kéne egyébként itt vitatkoznunk.

Hollik István és államtitkár úr talán a jóléti szubszidiaritásból és jóléti pluralizmusból indul ki. A jóléti pluralizmus koncepciója valóban azt jelenti, hogy a szociális szükségletek kielégítésében mindenki részt vesz, ez mindig is így volt, ez most is így van, a skandináv jóléti államokban is így van. Ez azt jelenti, hogy mind az egyénnek, mind a családnak, mind a lakóközösségnek, mind az önkormányzatnak, a településnek, mind a megyének, mind az országnak, mind akár az Európai Uniónak, ugye, a mi szintünkön van ebben feladata és felelőssége. A vita gyakorlatilag mindig ott van, és most is erről vitázunk, hogy ezeket a felelősségeket hogyan hierarchizáljuk, hova helyezzük, kinek mi a dolga és kinek mi a szerepe.

Most, ugye, úgy fogalmaz a szociális törvény, hogy ott van a felelőssége mindenkinek, de a szociális törvény kimondja, hogy feladata az államnak, a helyi államnak, az önkormányzatoknak és a központi államnak van. Tehát egyértelműen kimond egy feladatot, majd az önök javaslatában ez a feladat vagy ez a kötelezettség tényleg az ötödik szintre szorul vissza. Nem igazán érthető, hogy ez kinek-minek az érdeke, ezt jó lenne, ha még jobban megvilágítanák.

A szubszidiaritás is szintén egy nagyon érdekes koncepció, ugye, hagyományosan azt jelenti, és ez tényleg egy konzervatív gondolat, egy keresztényszociális gondolatra is visszavezethető, hogy a problémákat azon a szinten oldjuk meg, ahol a problémák keletkeznek. Igen ám, ez akkor működik hatékonyan, ha ahol keletkeznek a problémák, mondjuk, egyén szintjén, család szintjén, közösség szintjén, ott meg is vannak azok az eszközök, az erőforrások, tudások, kompetenciák, akaratok arra vonatkozólag, hogy ezeket a problémákat meg lehessen oldani. Pont az a jellemző, és pláne egy dezintegrált, széttartó társadalomban, amilyen a magyar társadalom is… Nézzük meg az egyenlőtlenségi mutatókat, nézzük meg a mélyszegénységi mutatókat  azért mondom ezeket, mert ezek elég súlyosak, és tudom, hogy Rétvári Bence államtitkár úr az Eurostat adatait fogja hivatkozni , nemhiába beszéltem egyenlőtlenségről és mélyszegénységről, ezzel kapcsolatban meg lehet nézni ezeket a mutatókat, tehát hogy nagyon-nagyon rossz a helyzet. Ez a helyzet azt jelenti, hogy pont, hogy nincsenek meg azok az erőforrások és azok a lehetőségek a kisebb szinteken, amikkel a szociális problémákat lehetne kezelni.

(11.20)

Ezek soha nem is voltak meg, illetve mindig újabb és újabb szociális problémák jelentek meg, nemhiába erősödött az állami felelősségvállalás, és nemhiába épültek ki a jóléti államok.

Egyébként a jóléti államok kiépülését legalább három szempontból meg lehet közelíteni, a nagy ideológiák, a nagy politikai gondolatok mind-mind elvezetnek a jóléti állam  tehát, még egyszer: állam, komoly állami felelősségvállalás  koncepciójához.

Beszéljünk a legegyszerűbbről, a liberális jóléti államról! Ez, ugye, alapvetően abból a gondolatból indul ki, hogy az egyének szabadságát segíteni kell, hogy kiteljesedjen az egyének szabadsága. A szabadságunkkal akkor tudunk élni, ha meg is kapjuk azokat a lehetőségeket, támogatásokat, segítségeket, hogy tudjunk vele élni. Fazekas képviselő úr beszélt talán liberálisokról, civilekről, segélyezésről; valóban, a liberális jóléti államok alapvetően rászorultsági alapon támogatnak. Egyébként Nagy-Britannia tipikus példája ennek, Ausztrália, Amerikai Egyesült Államok liberális jóléti államokat működtetnek. De érdemes megnézni ezeket az államokat, a segélyezésen túl ők is jóval, de jóval színesebb és nagyvonalúbb ellátásokat működtetnek. Érdemes megkérdezni azt a 200-300 ezer magyar fiatalt, aki például Nagy-Britanniába vándorolt ki az elmúlt években, hogy ők hogyan tapasztalják ezt a nagy liberalizmust, hogy milyen szörnyűséges, ahogy képviselő úr erre utalt. (Rétvári Bence: Orvoshoz hazajárnak.)

Konzervatív szempontból is meg lehet közelíteni. Itt az 1880-as éveket hivatkoznám, a bismarcki szociális olajcseppeket, a társadalombiztosítási rendszert. A konzervatív gondolatból azért következik egy erős és nagy jóléti állam  itt alapvetően társadalombiztosítási ellátásokkal operálnak, ez önöktől távol áll. Ugye, pont mostani hír, hogy 120 ezren estek ki az egészségügyi ellátásból, tehát amit csinálnak, az nem is konzervatív, de a gondolat abból indul ki, hogy konzerváljuk, megőrizzük a társadalom viszonyait, ne engedjünk senkit kihullani belőle. Tehát erős államot és erős állami felelősséget kell működtetni, hogy megőrizzük azt az államot, amit jónak tartunk, konzerváljuk. Én egyébként ezzel nem értek egyet, én nem konzerválni szeretném a társadalmi viszonyokat, hanem  próbálok finoman fogalmazni  jelentősen megváltoztatni, mert nagyon igazságtalannak tartom őket.

És akkor eljutunk ahhoz a baloldali szociális gondolathoz, amit mondjuk, a szociáldemokrácia és baloldali mozgalmak bejártak. Hivatkoztak önök Fülöp Attilára, kommunizmust meg szocializmust emlegetett, és a szocializmus szociálpolitikáját. Tisztelt Képviselőtársaim! A szocializmusban nem volt szociálpolitika, a szociálpolitika ugyanis szociális szükségletek kielégítését szolgálja, a szocializmusban pedig ideológiai szükségleteket és hatalmi szükségleteket elégítettek ki szociális eszközökkel. Ezt azért ne keverjük össze a szociálpolitikával! (Arató Gergely: Te erre remekül emlékszel!) Arató képviselő úrnak mondanám, hogy valóban, olvasmányemlékeim vannak erről csupán, a szocializmusban három évet tudtam csak élni. (Derültség az ellenzék soraiban.)

Nézzük meg, hogy kikre hárítanak terhet most, kikre hárítanak különösen terhet azzal, hogy ezeket a gondoskodási terheket máshogy akarják elosztani  kevesebb állam, több egyéni felelősség. Hát, kérem szépen, azokra, akik most is rengeteg terhet vállalnak, viselnek, cipelnek a vállukon. Alapvetően a szendvicsgenerációra gondolok, akik egyaránt nevelik, gondozzák gyermekeiket, és sajnos a szüleikről is gondoskodniuk kell, mert már betegek, mert segítségre szorulnak. Na most, azt üzenik azoknak a családoknak, akik hazamennek munka után, hogy egyszerre foglalkozzanak a gyermekükkel, egyszerre lássák el a szüleiket, és ezt csinálják jobban és csinálják többet, mint most, hiszen még kevesebb állami segítségnyújtásra számíthatnak majd, mint eddig.

Külön kell beszélnünk a nők helyzetéről, hogy ez a javaslat hogyan érintené a nőket. Magyarországon gondoskodási válság van, ami kettős jelentésű: egyrészt nagyon sokan vannak, akikről nem gondoskodnak, vagy nem gondoskodnak eléggé, ez az állam hiányossága, amiből még inkább vissza akarnak venni; a másik pedig az, hogy nagyon sokan vannak, akik gondoskodnak, de óriási erőfeszítések és áldozatok árán teszik. Magyarországon hagyományosan, de régebbi társadalmakban ez Nyugat-Európában is jellemző volt, a nők azok, akik gondoskodnak, a nőkre hárul a gondoskodási teher. És itt bizony egy kettős kihasználás jelensége áll fenn.

Ugye, a nőket a munkaerőpiacon mint munkavállalókat kihasználják a vállalatok, az általuk megtermelt érték jelentős részét profit formájában lefölözik, ugye, a multinacionális vállalatok még külföldre is elviszik. Ez a kihasználás  régebben ezt kizsákmányolásnak hívták  első fázisa. A második fázis, amit önök most erősíteni akarnak, az a kizsákmányolás, hogy azt a munkát, amit ők elvégeznek gyereknevelésben, idősellátásban, beteg vagy fogyatékossággal élő hozzátartozó ellátásában, egy otthoni, láthatatlan munkának nevezhetjük  szakmai kifejezéssel: társadalmi reprodukciós munka , ezt nem fizeti meg senki, ugye, ez ingyen van. Azért, mondjuk, az, hogy mennyi ma a gyes, mennyi a családi pótlék, mennyi a gondozási díj, azt azért ne nevezzük annak, hogy ezt a munkát megfizetnék. Tehát a második kizsákmányolás pontosan ez, amit erősíteni akarnak (Rétvári Bence: A „Nők 40” miről szól szerinted?), hogy az ő munkájukra számítanak (Rétvári Bence: A „Nők 40”?), illetve még inkább számítanak, mint eddig. (Rétvári Bence: Nem szavaztátok meg a „Nők 40”-et! Te vagy a kizsákmányoló akkor!)

Ha továbbmegyünk, akkor, én azt gondolom, hogy igenis az állam szerepvállalására és fokozott szerepvállalására ebben a szociális helyzetben szükség van. Tényleg, a nyolcvanas-kilencvenes évek óta a bizonytalanságok korát éljük, pláne most: háborús helyzet, energiaválság, klímaválság, társadalmi egyenlőtlenségek megnövekedése, ezeket a problémákat és ezeket a kihívásokat csak és kizárólag erős közösségi, önkormányzati, megyei és állami felelősségvállalással lehet kezelni. Ebben a rendszerben nem lehet visszalépni a hetvenes-nyolcvanas évek angolszász neoliberális megközelítéséhez; Margaret Thatcher mondta azt, hogy a társadalom mint olyan, nem is létezik, egyének vannak, az egyének megveszik a piacról a szolgáltatást, vagy ellátják magukat. Egyébként valóban, Hollik István ingatja a fejét nagyon helyesen, a Thatcher-féle neoliberális jóléti állam, rezsim is sokkal, de sokkal gondoskodóbb volt, mint amit önök képviselnek, nagyon helyesen hívja fel erre a figyelmet. (Hollik István: Nem ezt mondtam!)

A másik visszalépés egyébként a két világháború közötti Magyarországhoz történik, csakhogy ott egy épülő és fejlődő állami ellátórendszer volt, a társadalombiztosítások rendszere, a szociális szolgáltatások rendszere egyre szélesebb körű volt, most meg a dinamika ellentétes, egy zuhanó, leépülő állammal találkozunk. Tehát önök még a két világháború közti tendenciát is visszafordítják.

Még egyszer: sem a gyakorlattal, sem pedig egyébként ideológiával, amire hivatkoznak, nem találkozik az önök javaslata. Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps az ellenzéki padsorokból.)