CSÁRDI ANTAL (LMP): Köszönöm szépen a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tényleg egy olyan törvényjavaslat van előttünk, ami rendkívül sok témát érint, de mégiscsak ebben az egészben a legbicskanyitogatóbb a szociális rendszer leépítésére vonatkozó javaslatok összessége. Ráadásul ezt a szociális rendszer leépítésére tett kísérletet érdemes megnézni és kontextusba helyezni, hogy milyen időszakban, mikor akarják önök megvalósítani: két év gazdasági nehézséget okozó és egészségügyi nehézséget okozó Covid-járvány után és egy olyan időszakban, amikor az energiaárak jelentős növekedése miatt biztosan lehet tudni, hogy a családok terhei növekedni fognak. Én most ezt nem akarom minősíteni, hogy ez miért volt, meg így volt, meg hogy ezt ki állította elő; ezek tények. Növekednek jelentős mértékben az energiaárak, ezen keresztül a családok költségei, és ennek a növekménynek a mértéke akkora, amiről biztosan el lehet mondani, hogy jelentősen befolyásolja majd egy átlagos család mindennapi életszínvonalát.
Ebben az időszakban vagy egy ilyen környezetben hoznak önök be egy olyan javaslatot, amiből egyértelműen kiderül, hogy önök valójában soha nem tekintették a saját, tehát a kormány kötelességének a szociális szolgáltatások finanszírozását. Amit muszáj volt, azt úgy-ahogy megtették, de gyakorlatilag el lehet mondani, hogy a most vetítési alapra átkeresztelt minimálnyugdíj 2008 óta nem emelkedett. Én csak szeretném ennek a vásárlóértékét valahogy érzékeltetni az önök számára. Tehát jelen pillanatban ez azt jelenti, hogy vásárlóértékben sokkal kevesebb mint a felét éri a 28 500 forint a 2008-as értékének.
Igen, ennek az is része, hogy csak az elmúlt egy évben az élelmiszerárak 30 százalékot jelentősen meghaladó mértékben drágultak. Ennek az értékcsökkenésnek az oka az, hogy olyan alapvető élelmiszerek, mint például a kenyér, de ez nincs egymagában ezzel a felsorolással, több mint 60 százalékot drágultak egy év alatt, és 2008 óta ez az árváltozás gyakorlatilag elvitte a lánykori nevén minimálnyugdíj értékének több mint a felét, de lehet, hogy kétharmadát.
A Maslow-piramis legalján levő alapvető szükségleteket sem igyekszik a kormány biztosítani, így a létfenntartáshoz kapcsolódó alapvető szükségletekben is hiányt szenvednek Magyarországon a legszegényebbek. És tényleg a legszegényebbekről beszélünk. Én tudom, hogy az önök politikai célközönsége, hogyha lehet így fogalmazni, a felső középosztálytól felfelé, egyébként jelentős, mondjuk úgy, hogy politikai befolyással bíró réteg. De azért pontosan tudjuk azt is, hogy ehhez képest önök a legszegényebbek kezét apró, pici lépésekben, de gyakorlatilag a kormányzásuk kezdete óta folyamatosan megpróbálják elengedni.
A rendszerváltást követően módosított alkotmány két helyen is foglalkozott a szociális biztonsághoz való joggal. Az alkotmány 70/E. §-a rendelkezett a szociális biztonsághoz való jogról. Az (1) bekezdés értelmében a Magyar Köztársaság állampolgárainak joguk van a szociális biztonsághoz, öregség, betegség, rokkantság, özvegység, árvaság és önhibájukon kívül bekövetkezett munkanélküliség esetén a megélhetésükhöz szükséges ellátásra jogosultak, továbbá az ellátáshoz való jogot a társadalombiztosítás útján és a szociális intézmények rendszerével valósítja meg.
Ezt módosította a jelenlegi kormány, így a szociális biztonsághoz való jogot csupán államcéllá degradálta le: Magyarország csupán arra törekszik, hogy minden állampolgárának szociális biztonságot nyújtson, de ezt nem nevezi még véletlen sem alapvető jognak.
Tisztelt Képviselőtársaim! Ez az ősbűn. Gyakorlatilag ez a hozzáállás és ez a politika eredményezi azt, hogy gyakorlatilag nem látjuk, hogy a felzárkózás lehetőségét biztosítanák a leginkább rászorulóknak. Higgyék el, képviselőtársaim, itt a legnagyobb veszélyben a vidék lakossága van, mert önök nem hajlandóak megfelelő infrastruktúrát és forrást biztosítani, ami a szociális ellátásokhoz szükséges.
(13.10)
És én azt gondolom, hogy ezen a ponton érdemes elgondolkodni, hogy vajon miért van az, hogy amikor az önkormányzati feladatfinanszírozást kitalálták, akkor gyakorlatilag a feladatfinanszírozáson keresztül a szükséges forrásoknak 60-70 százalékát biztosították az önkormányzatok számára. A különbözetet az önkormányzatok a saját bevételeikből pótolták, de tudok olyan kötelező feladatot is, aminek a finanszírozását 20 százalékban biztosította a kormányzat az önkormányzat számára, és a kötelező feladatainak, tehát azoknak a feladatfinanszírozáson keresztül 100 százalékban szükséges finanszírozással rendelkező feladatoknak a 80 százalékát az önkormányzatok egyéb bevételeikből kellett hogy pótolják. Gyakorlatilag ez tökéletesen megmutatja, hogy hol jelentkezik a veszélye annak a folyamatnak, amit ebben a törvényben észreveszünk. Gyakorlatilag hátrébb sorolták az állam feladatát és felelősségét, és én azt gondolom, hogy ha elengedjük, és valaki másra átruházzuk ezeket a feladatokat, akkor érdemes megnézni, hogy rendelkezike az a csoport, személy vagy szereplő a megfelelő ellátáshoz szükséges infrastruktúrával, anyagi erőforrással. Azt gondolom, hogy könnyen belátható az, ugye, önök azt mondják, hogy az elsődleges felelős mert a magyar kormány felelősségét igyekszenek apró, pici lépésekkel, és most lépnek egy nagyobbat, mindig kisebbre rajzolni, de hogy a család felelőssége az első.
Vizsgáljuk meg, hogy egy családnak vane arra infrastruktúrája, lehetősége, forrása, hogy egyébként a hozzátartozónak valamilyen szociális ellátását maradéktalanul biztosítsa. Képzeljünk el egy pedagógus-házaspárt, akik pályakezdők mind a ketten, tehát összesen keresnek fejenként 230 ezer forint körüli összeget, és képzeljük el, hogy kettejüknek van négy szülőjük. Az idős honfitársainknál, szüleinknél azért nem egy ritka eset az, amikor betegség, gyengeség miatt bármilyen segítség szükségessé válik, és azt szeretném tisztelettel megkérdezni a jelen lévő kormánypárti képviselőktől, hogy önök hogyan tudnának segíteni 220 ezer forintos nettó fizetésből a szüleiknek. Pontosan látjuk azt, hogy ez a folyamat azon áll vagy bukik, hogy milyen az átlagos magyarországi életszínvonal, és nem szeretem az átlagos szót, úgyhogy mondjuk úgy, hogy milyen az életszínvonal az alsó középosztályban és attól egzisztenciálisan lejjebb található családoknál. És az a helyzet, tisztelt képviselőtársaim, hogy ezek a családok a legjobb szándék, a legnagyobb elkötelezettség mellett sem biztos, hogy tudnak szakszerűen segíteni a családtagjaiknak.
El lehet mondani, hogy gyakorlatilag a bentlakásos intézmények esetében már réges-rég befagyasztották a kapacitások növelését, 2006 óta 55 ezer körül van a bentlakásos elhelyezést nyújtó intézményekben a férőhelyek száma. Semmilyen módon nem támogatták, hogy ez a kapacitás növekedjen adott esetben, és azt gondolom, hogy amikor arról beszélünk, hogy önök karitatív szervezeteknek, a családoknak átdobják a szociális feladatok ellátását, mint valami forró krumplit, akkor látni kell, hogy ezek a karitatív intézmények, a bentlakásos intézmények, a szociális feladatokat ellátó intézmények rendkívül alulfinanszírozottak, a benne dolgozók rendkívül alulfizetettek. Nem véletlen volt az, hogy Ungár Péter képviselőtársam éveket küszködött magukkal, hogy emeljék meg végre a szociális dolgozók bérét. Nem véletlen volt az, hogy ezt mi folyamatosan képviseltük ebben a Házban, és ami hogy fogalmazzak? felemásan sikerült.
Jelen pillanatban az a helyzet, hogy alkotmánybírósági döntés már született arról, hogy a lakhatás biztosítása nem állami kötelezettség, ugyanakkor az Alaptörvényből levezetve sincs ilyen kötelezettsége az államnak. Mondják meg nekem, képviselőtársaim, hogy szociális kérdése, ha valaki elveszíti a lakhatását? Én biztosan tudom mondani, hogy nagyon-nagyon súlyos szociális kérdés, nagyon-nagyon sokan veszítették el a lakásukat, a lakhatási körülményeik rendkívül sokaknak romlottak, és higgye el nekem, képviselő úr, hogy ebben rendkívül nagy szerepet játszott a Végrehajtói Karnak a nagyon sokszor, rendkívül sokszor jogellenes fellépése. És hogy ez mennyire igaz, azt bizonyítja az a jogi eljárás, ami megtalálta a kapcsolatot a korrupt, jogszerűtlenül működő Végrehajtói Kar és a kormányzat között. Tisztelt Képviselőtársaim! A helyzet mégiscsak az, hogy a Végrehajtói Kar emberek, sőt nem, családok tízezreit tette tönkre, hozta méltatlan helyzetbe, és jelen pillanatban ez a törvény, ami előttünk fekszik, ez azt mondja, hogy az önök által tönkretett családok ne nagyon számoljanak az állam segítségével, hanem forduljanak a családtagjaikhoz, akik egyébként jellemzően alulfizetettek. Ahogy Z. Kárpát Dániel kollégám elmondta, ugye, lehet itt szép számokat mondani az átlagbérről, de ha kimennek, és megkérdezik a buszmegállóban, itt a fővárosban, hogy mennyi a fizetésük, higgye el, a többségük fizetése nem fogja elérni az önök által kimutatott minimálbért. Ez az arány sokkal rosszabb lesz, ha kimegyünk a fővárosból, és a helyzet az, hogy ha ennél lényegesen alacsonyabbá válik a család jövedelme, akkor egyszerűen a legjobb szándék mellett sem tud segíteni a hozzátartozóinak. De nézzük a karitatív szervezeteket, akik megint csak forráshiány miatt és a fejlesztések elmaradása miatt nem fognak tudni jó minőségben segíteni ezeken a rászorulókon.
Jelen pillanatban ott tartunk, hogy a legszegényebb réteg teljes mértékben támogatás és segítő kéz nélkül maradt, és ezt a későbbiekben még szeretném hosszabban kifejteni. De minthogy az időm lassan lejár, megköszönöm, hogy meghallgattak, és a vitát folytatjuk. Köszönöm szépen. (Taps az LMP és az MSZP soraiból.)