TORDAI BENCE (Párbeszéd): Nagyon szépen köszönöm, elnök úr. Értem, hogy a kormánynak nincs erősebb érve, mint a visszafelé mutogatás (Rétvári Bence: Összehasonlítás!), itt azt kellene megbeszélni, hogy hogyan legyen a jövőben (Rétvári Bence: Azt mondtam, hogy növekszik a szociális terület forrása. Többletforrás van.), tehát hogy milyen versengő koncepciók, milyen konkurens alternatívák vannak, s az önök alternatívája arra épül, hogy az egyén szociális biztonságáért elsősorban önmaga felelős.

Önök azt mondták, hogy ennek és az ezt követő passzusoknak, a szociális törvény 2. §-a átírásának semmilyen jelentősége, semmilyen következménye nincsen. Azt az egyet szeretném akkor kérdezni, hogy mit keres itt akkor ebben a salátatörvényben. Tehát ha önök tényleg elengedik ezt, ha egyrészt nagyon büszkék a teljesítményükre, másrészt azt gondolják, hogy  idézőjelbe teszem - ezt a nagyszerű munkát szeretnék még tovább folytatni a továbbiakban is, ha azt állítják, hogy a szociális ellátások intézményrendszere, az ennek keretében nyújtott szolgáltatások sem volumenükben, sem jellegükben csökkenni nem fognak, sőt fejlődnek tovább, egyre több pénzt fordítanak majd rá (Rétvári Bence: Így van.), akkor mégis mi szükség van erre a módosításra? Ezt a kérdést tenném fel az elején, és teszem fel majd a végén.

Arra pedig továbbra is várom a tisztelt államtitkár úr válaszát, hogy mégis mi a kormányzatnak az alapvető hozzáállása ehhez a kérdéskörhöz. Most akkor hiszneke a jóléti államban vagy sem, és az önök által kereszténydemokratának, mások által illiberálisnak értékelt állam vajon akkor visele felelősséget a polgárai szociális biztonságáért? Azt látjuk, hogy az elmúlt évek gyakorlata azt eredményezte, hogy az állam egyre nagyobb mértékben vonul ki a szociális ellátásból. Az önök államtitkára  Fülöp Attiláról beszélek  tulajdonképpen büszkén újságolta, eredményként jelentette be, hogy az egész ellátórendszer 50 százalékáért felelnek az egyházak, a gyermekvédelemben ez 75 százalék, azon belül a nevelőszülői területen pedig majdnem 100 százalék.

Tulajdonképpen most annak a büszke felvállalása történik, hogy az állam egy alapvető feladatát nem képes ellátni, azt kiszervezi. Kiszervezi részben akár vállalkozásoknak, részben társadalmi szervezeteknek, jelen esetben egyházaknak, és ezt önök nagyszerű szociálpolitikának értékelik, úgy érzik, hogy ennek az eredményei előremutatóak, és ezt akarják tulajdonképpen törvénybe iktatni; bár teszem hozzá, hogy a sorban negyedikként felelősek csak az ilyen típusú karitatív szervezetek a szociális biztonság megteremtéséért.

Ezzel együtt is érdemes megnézni, hogy akkor milyen értékrend, milyen hitvallás vezérli ezeket a szociális szervezeteket és karitatív szervezeteket, mert azt fontos leszögezni zöldnézőpontból, baloldali nézőpontból mindenképpen, hogy akármennyire is tiltakozik ellene kézzel-lábbal Nacsa képviselőtársunk, az államnak világnézetileg semleges módon kellene a közszolgáltatásokat biztosítania, ahogy az oktatásban, úgy a szociális ellátásban is. És nem azt mondtuk, hogy valamiféle objektív, végső igazságot kell az államnak kinyilatkoztatnia. Azt mondjuk ezzel, hogy nem szabad az államnak és annak intézményeinek, az általa nyújtott szolgáltatásoknak állást foglalni olyan kérdésekben, amelyek az emberek személyes hitét érintik, amik az egyházi hovatartozásukat érintik, az ilyen értelemben vett világnézetüket érintik. Tehát az például nincsen rendben, hogy az összes gyermekvédelmi intézményt vagy a nevelőszülői területet 100 százalékban, illetve 75 százalékban átadják egyházi intézményeknek.

Ugyanakkor  (Nacsa Lőrinc telefonál.) kicsit hangosan telefonál itt képviselőtársunk az ülésteremben , ha már így alakult, akkor nézzük meg, hogy mégis az az értékrend, amit elvileg ezek az egyházi intézmények képviselnek, mi az az értékrend, amit saját bevallása szerint a kereszténydemokratának mondott párt és kormány képvisel, és hogy mennyire összeegyeztethető ez azzal a szociális törvénnyel, amit önök most elfogadni szeretnének vagy amire készülnek. Ehhez én most ateistaként, de a kellő tisztelettel és az egyház társadalmi szerepvállalásának a pozitív aspektusait is meglátva szeretnék idézni a Katolikus Egyház Katekizmusából; remélem, ezzel Rétvári képviselő úr a KDNP színeiben nem fog vitatkozni. Úgyhogy akkor a katekizmus harmadik rész, második fejezet, 2. cikkelyének a II. címét, a Közjót szeretném ismertetni  nem lesz hosszú, ne aggódjanak!  az 1905-1912. bekezdésig.

(19.50)

„Az ember társas természetének megfelelően minden egyes személy java szükségképpen kapcsolatban áll a közjóval. A közjót másképpen nem lehet meghatározni, csak az emberi személlyel való kapcsolatban: ’Ne éljetek magatokba gubózva, csak magatoknak, mintha már megigazultatok volna, hanem közösségben összegyűlvén keressétek azt, ami mindenkinek javára szolgál.’ A közjón ’a társadalmi élet azon föltételeinek összességét (kell érteni), melyek mind a csoportoknak, mind az egyes tagoknak lehetővé teszik, hogy saját tökéletességüket elérjék.’

A közjó mindenki életét érinti. Mindenki részéről okosságot igényel, de még inkább azok részéről, akik a tekintély hivatalát gyakorolják. Három lényeges elemet foglal magában:

Mindenekelőtt föltételezi a személynek mint ilyennek tiszteletét. A közjó érdekében a közhatalomnak tiszteletben kell tartania az emberi személy alapvető és elidegeníthetetlen jogait. A társadalom köteles engedélyezni minden tagjának, hogy megvalósítsa saját hivatását. Különösen is a közjóhoz tartoznak a természetes szabadság gyakorlásának föltételei, amelyek elengedhetetlenek az emberi hivatás teljes kimunkálásához: ilyenek a jog ’a saját lelkiismeret helyes szabálya szerinti cselekvéshez, a magánélet védelméhez és az igaz szabadsághoz vallási téren is’.

Másodszor a közjó igényli közösségének szociális jólétét, gyarapodását. A gyarapodás az összes társadalmi kötelezettség foglalata. Ugyancsak a tekintélyre tartozik, hogy a közjó érdekében válasszon a részleges javak között. De mindenki számára hozzáférhetővé kell tennie azt, amire a valóban emberi élethez szüksége van: az élelmet, a ruházatot, az egészséget, a munkát, a nevelést, a kultúrát, a megfelelő tájékoztatást, a családalapítás jogát, és így tovább.

Végül a közjó magában foglalja a békét, vagyis az igazságos rend állandóságát és biztonságát. Föltételezi tehát, hogy a tekintély tisztességes eszközökkel biztonságot nyújt mind a társadalom, mind tagjai számára. Biztosítja a jogot a törvényes, személyes és kollektív önvédelemhez. Ha minden emberi közösségnek megvan a maga közjava, ami lehetővé teszi, hogy közösségnek tekintsék, akkor a közjó teljessége a politikai közösségben található meg. Az állam feladata, hogy megvédje és előmozdítsa a polgári társadalom, az állampolgárok és a közbülső testületek közjavát.

Az emberi függések egyre szorosabbá válnak. Lassanként kiterjednek az egész földre. Az emberi család egysége, amely egyesíti azokat, akik egyenlő természetes méltóságnak örvendenek, magában foglalja az egyetemes közjót. Ez a nemzetek közösségének olyan szervezetét igényli, amely alkalmas arra, hogy ’törődjön az emberek különböző szükségleteivel mind szociális téren  ide tartozik az élelmezés, az egészségügy, a nevelés és munka , mind a különleges helyzetekben, mint például a fejlődésben lévő országok minden irányú kibontakozásának támogatása, a világszerte szétszóródott menekültek megsegítése vagy a kivándorlók és családjuk támogatása’.

A közjó mindig a személyek fejlődésére van rendelve. ’A dolgok rendjét mindig a személyek rendje alá kell rendelni, és nem megfordítva.’ Ez a rend az igazságban van megalapozva, az igazságosságra épül, és a szeretet élteti.” (Általános taps.) Aaah! Én itt akkor abba is hagyom.