UNGÁR PÉTER (LMP): Köszönöm szépen, elnök úr, igazán megtisztel. Szeretném egy idézettel kezdeni egy olyan embertől, aki szerintem ebben a Házban minden oldalnál nagyon nagy megbecsülésnek örvend, és helyesen.

Azt mondja, hogy modernnek kell lennünk abban is, hogy a holnap problémáit is meg tudjuk látni, és dolgozni tudjunk a megelőzésén. Ezt Slachta Margit mondta a szociális törvényről szóló vitában. (Taps az LMP padsoraiban.)

Véleményem szerint pont ez az a hozzáállás, ami hiányzik ebből a törvénymódosításból. A holnap problémáit ugyanis nem fogja tudni az a nukleáris családon alapuló családmodell megoldani, amelyet Rétvári államtitkár úr meg Nacsa Lőrinc is elmond, ugyanis egyre többen lesznek azok, akiknek több férjük, feleségük van, akiknek egyszerűen nem olyan struktúrájú a családjuk, mint ahogy régen volt, és ez a gondoskodási munkában is problémát jelent.

(Nacsa Lőrinc közbeszólására:) Nagyon szívesen meghallgatom majd az erre vonatkozó válaszát. Nagyon fontos ilyen társadalomfilozófiai kérdésekről beszélni. A jövőben lévő trendek, illetve a magyar társadalom idősödése és az ezzel kapcsolatos pluszfeladatok azt mutatják, hogy egy új típusú szociálpolitikai gondolatot kell érvényre juttatnunk, a XXI. század szociálpolitikai gondolatait, nem pedig egy olyan szociálpolitikai gondolatot, ami egy olyan időben sem volt teljesen jó, de egy olyan időben talán valamire választ adott, amikor még más típusú struktúrákban, más ideig, más körülmények között éltek emberek. Ez alapvetően a probléma azzal, hogy mit írnak arról, hogy mi a család, az egyén meg az állam feladata.

De nagyon fontos, hogy amikor arról beszélünk, hogy az egyén feladata a gondoskodás, ki az az egyén, akiről valójában beszélünk. Ez az egyén a gondoskodó munka magyarországi struktúrájából adódóan több mint 80 százalékban nő. Ez az egyén legtöbbször egyszerre kell hogy a saját szüleit és a saját gyermekeit gondozza, ez az úgynevezett szendvicsgeneráció-probléma, ami az egyik legnagyobb társadalmi probléma, amúgy az első pár alkalom, amikor ezt olvasni lehetett még a magyar közéletben, az kifejezetten jobboldali vagy a jobboldalhoz közel álló szociológusok gondolata volt.

Én azt szeretném, hogy egy 2018-as tanulmányra hivatkozzunk, ez a Friedrich-Ebert-Stiftung által finanszírozott tanulmány, Nőügyek a címe. Feltételezem, hogy államtitkár úr már forgatta a kezei között, ez Kováts Eszter és Gregor Anikó munkája. Itt alapvetően az a legfontosabb megállapítása, hogy a nők az idő előrehaladtával, tehát a saját koruk előrehaladtával egyre több személyről gondoskodnak. És ez a szendvicsgeneráció létében kulminálódik, de szeretném, hogyha pár megállapítást meg tudnánk hallgatni az Országgyűlésben, és akkor tudunk beszélni arról, hogy milyen strukturális egyenlőtlenségek vannak Magyarországon a gondoskodó munkában.

A gondoskodás témája elsősorban a munkavállalás feszültségében jelenik meg, de azon túl is kiugróan nagy részét tette ki azoknak a beszélgetéseknek, amiket ebben a kutatásban lefolytattak magyar nőkkel. A szociális ellátórendszer és megfelelő segítség hiányában családon belül kell megoldani a fogyatékosok, betegek, idősek gondozását. Ezzel a feladattal a nők teljesen magukra maradnak, sokszor egészséges gyermekeik eltartása mellett is.

A nők koruk előrehaladtával egyre több idős személyről gondoskodnak azok haláláig, ez a feladat anyagilag, időben és pszichésen is nagy kihívás, amelyhez nem kapnak külső segítséget. A fogyatékos vagy tartósan beteg személy ellátása a gondozók egzisztenciáját is veszélyezteti. Az ápolási díj mértéke rendkívül alacsony, fizetett munkát vállalni a gondoskodási feladatok miatt nem tudnak. Ennek tovagyűrűző hatása van, munkát vállalni egy hosszabb munkaerőpiaci szünet után nehezebb, jogosultságszerzés hiánya miatt alacsonyabb nyugdíj és időskori szegénység vár a tartósan 7/24-ben gondoskodókra.

Hiányolják, hogy az állam és a munkáltatók nem nyújtanak elég támogatást a gondoskodás feladataiban. Egyszer-egyszer felmerül, hogy a gyereknek van apja is, de elbeszéléseikben jellemzően nem kérdőjelezik meg, hogy a gondoskodás elsősorban női szerep lenne. Ennek több oka lehet, amelyeket a kérdőíves kutatás eredményei bemutatása során fejtünk ki. Erre a kutatási eredményre mindjárt ki fogok térni.

Ha itt megnézzük, hogy milyen konkrét eredményei vannak ennek a kutatásnak, akkor azt látjuk, hogy mind a nők, mind a férfiak érzékelik, milyen társadalmi hátrányokkal küzdenek a nők abból fakadóan, hogy elsődlegesen ők töltik be a gondoskodói feladatokat, még akkor is, ha ezeket nem mindig hátrányban írják le. A szimbolikus ügyek mellett érdemes ezeket a materiális témákat is napirendre tűzni. Ez ennek a felszólalásnak a lényege.

Életünk bizonyos szakaszaiban mindannyian gondoskodásra szorulunk, és mindannyian gondoskodunk. Ez a gondolat lehet az alapja annak a szolidaritásnak, amely hozzásegít ahhoz, hogy a gondoskodást társadalmilag fontos értékként ismerjük fel, a gondoskodás ezért nem magánügy, hanem politikai kérdés.

Ez a gyakorlatban a gondoskodó szakmák megbecsültségét  itt korábban beszéltünk arról, hogy a szociális ellátórendszerben vagy az otthongondozásban milyen összegekről beszélünk  és az otthon kiskorú, tartósan beteg, fogyatékos vagy idős hozzátartozót ápoló anyagi elismerését és a szegénységi kockázatuk csökkentését jelentené.

Nem elégségesek azok a törekvések, amelyek pusztán a családon belül férfi-nő viszonyok egyenlősítésével próbálkoznak a fizetett munka és a gondoskodás feszültségét jelentve. Itt gondolnak arra, hogy a férfiak is legyenek szívesek pelenkázni, tehát ezt nem tartják megelégedésre okot adó megoldásnak.

(0.00)

Végezzenek a nők, bár a férfiak is, gondoskodást, de nem adottak ennek a munkának a rendszerkénti feltételei, így ez nem oldható meg pusztán családon belül a munkamegosztás átstrukturálásával.

És hogyha továbbmegyünk  és ez talán bizonyos szempontból nagyon fontos, hogy miről beszélünk , a munka és a család összeegyeztethetősége nem minden esetben jelent az emberek számára megoldást. Itt a két szféra csak a munkavállalás feltételeinek megváltoztatásával lehet összebékíthető. Hathatósabb erőfeszítéseket kell tenni ezen ellentétek csökkentésére, hogy az ideális munkavállaló, vagyis aki nem végez gondoskodó munkát, ethosza hosszabb távon megváltozzon.

Lényegében a gondoskodó munka problémája az, hogy olyanok végzik, akik emiatt szegénységi kockázatnak vannak kitéve, és amikor az egyénről beszél ez a törvényjavaslat, ez az egyén általában egy olyan ember, akinek hosszú távon a munkaerőpiacon vagy máshol nehézséget okozott az, hogy őneki gondoskodó munkát kellett végrehajtania. Tehát az egyén nem mindig egy olyan ember, aki utána ezt a gondoskodó terhet könnyen le tudja tenni, és nem mindig egy olyan ember, aki utána könnyen vissza tud helyezkedni egy olyan munkaerőpiacra, ami olyan embereknek van kialakítva, akik alapvetően nem végeznek gondoskodó munkát.

Továbbá, a gondoskodó munkát, amit a törvényben, ha továbbmegyünk, mások végeznek el, tehát akár a civil szervezetnél, akár az egyháznál, akár az állami szektorban, akik ezekben dolgoznak, szintén nagyon nagy részt nők, és itt szintén ismételten rájuk hárul a gondoskodó munka felelőssége.

És még nagyon fontos, egy kicsit más ügy, de kapcsolódik ehhez. Sokat beszéltünk a gyermekek otthongondozási díjáról is. A gyermekek otthongondozási díja kapcsán az is egy érdekes kérdés, hogy vajon ki az, aki jogosult a gyermekek otthongondozási díjára. Nagyon örültem annak, amikor az akkor még EMMI  ezt már nem fogom megszokni ebben a vitában  megváltoztatta a gyod pontozási rendszerét az autizmussal élők kapcsán, és megváltoztatta ezt a diabétesszel élő gyermekek kapcsán is. Ugyanakkor nagyon rossz az a rendszer, ami folyamatos felülvizsgálatra kötelezi a gyermekek otthongondozási díját kapó szülőket, illetve gyermekeket, hiszen nagyon sokszor olyan kondíciókról van szó, amik két-három év múlva értelemszerűen nem változnak. Arra kérném önöket, hogy állapítsanak meg egy olyan konkrét kört, olyan diagnosztikai kört, ahol maga a BNO-kód elegendő ahhoz, hogy a gyodot tudják utalni, és utána ne legyen szükség ismételt felülvizsgálatra, mert ez egy olyan adminisztratív terhet jelent, ami nagyon megnehezíti ezt a családoknak.

És visszatérek arra, hogy a gyod eleve egy olyan segélyezési forma, ami nagyon jó minőségben, tehát nagyon jó célhatással éri el azokat, akik valóban rászorulnak. Ebből adódóan, hogyha ezt megnöveljük vagy kiszélesítjük, nem fog olyan emberekhez kerülni, akik illetéktelenek lennének, amitől sokszor félnek.

És nagyon keveset beszéltünk arról a teherről, amit szintén a gondoskodással foglalkozóknak kell megszenvedniük, ami arról szól, hogy milyen adminisztratív terhet jelent ezeknek a különböző állami segítségeknek az igénylése. Minden olyan családnak, ahol van, mondjuk, egy súlyos fogyatékossággal élő gyermek, van egy hatalmas dossziépaksamétája (A kezével mutatja.), amiben rengeteg típusú különböző orvosi papír, különböző hatósági papír van. És értem, hogy ennek kell legyen valamennyi bürokratikus háttere, ezt én tudom, de nem mindegy, hogy ez mekkora. Nem mindegy, hogy az állam többet költe sokszor magának a segélyezési formának az ellenőrzésére, mint amennyit a segélyezési formára elkölt.

És véleményem szerint, bár meghirdették a bürokráciacsökkentést, már nem pontosan emlékszem, mikor, 2010-11-ben Lázár miniszter úr, de nem látszik ebben, hogy a bürokrácia csökkent volna valójában. Az látszik, hogy egyre szövevényesebb ezeknek a különböző segélyezési formáknak a megszerzése.

És még egy dolog az idősellátással kapcsolatban, de erre szerintem még a mai napon lesz lehetőségem kitérni, hiszen még a vita közepén tartunk… (Jelzésre:) azaz…  a mai napon már nem, köszönöm szépen; már ma van, jó, tehát még akkor a mai napon. Például, ha valakinek a szülője demens lesz, akkor hogy oldjuk meg azt a tényleg nagyon nehéz társadalmi kérdést, hogy mikor kerül részleges gyámság alá, mikor kerül kizáró gyámság alá? Hogy tudjuk megállítani, hogy bárkik visszaéljenek ezzel a nagyon bonyolult jogintézménnyel? Ezt hogy lehet megváltoztatni? Nagyon sok idősotthoni vezető amúgy panaszkodott nekem, hogy nagyon szenvednek ettől a rendszertől, mert ez számukra is nagyon megnehezíti azt, ahogy az idősügyben a dolgokat intézni kell, úgyhogy azt gondolom, hogy ha már beszélünk a szociális ellátórendszerről, ami ezt a törvényjavaslatot mégiscsak jelentősen érinti, akkor arról is beszélni kell, hogy milyen módon tudjuk, amikor valaki az élete végén, főleg anyagi ügyekben, nem feltétlenül beszámítható, úgy megoldani ezt az egész gyámsági struktúrát, hogy utána ne az legyen, hogy a vagyonából kiforgassák, hanem tényleg olyanok tudják a vagyonát kezelni, akik vagy szeretetközösségben vannak vele, vagy pedig egyszerűen az ápolt legjobb érdekét tartják a figyelmük középpontjában.

És még egy utolsó gondolat. Visszatérve ahhoz, hogy itt azért ismételten mondjuk el, hogy amit mi mondunk, annak nem minden eleme költségvetésileg jelentős összeg. Itt azért nagyon sok olyan dologgal lehetne javítani a szociális ellátórendszeren, ami nem egy hatalmas költségvetési invesztíció. Különösen igaz ez a fogyatékosügyre, de egyéb más ügyekre is igaz. És felmerül az, hogyha meg fogják szüntetni például az időskori jelzőrendszert, tudom, hogy van ez az okosóra helyette (Rétvári Bence: Az okosóra jól működik…), és ha valamiről nem fogok a Ház falai között beszélni, az a technológia, mert ahhoz tényleg egyáltalán nem értek, hogy milyen technológiai körülményeket jelent ez az okosórarendszer, de azért nem fogjuk tudni azt soha technológiával kipótolni, hogy amikor ez az idős ember bajban van és veszélyt jelez, a másik oldalon is egy ember legyen, ne valamilyen jellegű robot, tehát ez a lényege.

Nagyon örülök, hogyha ebben meg tud nyugtatni, mert ez a lényege, amit szerintem minden ilyen rendszernek tudnia kell, hogy a végén az az ember egy másik emberrel kontaktáljon, és ne valamilyen sci-fi jellegű mesterséges intelligenciával. Köszönöm szépen. (Nacsa Lőrinc: DatAdat…)