TORDAI BENCE (Párbeszéd): Köszönöm, elnök úr. Mielőtt folytatnám a felolvasóestet, államtitkár úr megjegyzéseihez két kommentár. Teljesen valid volt az, amit mondott, kivételesen tényleg egy szakmai jellegű meglátása a kommunistának nevezett korszak örökségével kapcsolatban, amit az ellátórendszer bizonyos szegmensét illetően itt megfogalmazott. De öntől idézek szó szerint, azt nyilatkozta: „A kommunizmus öröksége volt még az a szemléletmód, hogy a szociális problémákat az állam oldja meg. Ez persze álságos és tarthatatlan volt.”

(3.30)

Ezt is ön mondta, csak az a baj, hogy azt meg az ön főnöke mondta, és nem annyira régen, ebben a rezsimben, 2012-ben Orbán Viktor nyilatkozott úgy, hogy „Közép-Európában azonban ilyen jóléti állam nem született. Szerettük volna, de nem jött létre, helyette 40 év szocializmus és 20 év zavaros, bukdácsoló év jutott osztályrészül”. Tehát akkor öntől azt szeretném kérdezni, hogy a jóléti állam most egy ilyen kommunista csökevénye, vagy valami olyasmi, amit a Fidesz miniszterelnöke még 2012-ben is kívánatos célként fogalmazott meg, mert ennek a megértése nélkül én nem nagyon tudom hova tenni, kontextusba helyezni ezt a törvénymódosítást sem.

A másik pedig, szintén az ön nyilatkozata úgy szól, hogy ha viszont gondoskodásról beszélünk, az ott kezdődik, hogy a szociális problémát oldja meg az egyén és a család, ha erre nem képesek, segítsen a helyi közösség, és csak ezután lépjen be az önkormányzat vagy az állam, bár ez nem pontosan az a sorrend, ami itt meg van fogalmazva, de értjük a lényeget. Itt egyébként is az első pontra fókuszálnék, mint ahogy itt is azt írják, hogy az egyén szociális biztonságáért elsősorban önmaga felelős.

Én azt szeretném kérdezni, hogy ez a gondoskodásnak az a fajtája, amikor az ember önmagáról gondoskodik, ugye? Akkor ezt nevezhetjük öngondoskodásnak, ez pedig az az önök által valószínűleg gyurcsányinak nevezett, de valóban ilyen harmadik utas szociáldemokrata, más baloldali körökben inkább csak neoliberálisnak becézett megközelítés, ami azt mondja, hogy igen, ember, hogy ha akarsz például magadnak időskori biztonságot, akkor aktív éveidben rakjál annyit félre, amiből majd nyugdíjaskorodban vidáman megélsz, hogy ha akarsz egészségbiztosítást, akkor fizess be külön piaci alapon egy önkéntes biztosítópénztárba, és így tovább. Tehát ez az a 2010 előtti öngondoskodás-modell, amit én például elutasítottam. Én úgy tudom, és ilyen értelemben nyilatkoztak itt a párttársai, kollégái is, hogy önök is elutasították, viszont akkor ez az egyénnek önmagáról való gondoskodása véletlenül nem ebbe a neoliberális vagy akár neokonzervatív, ha önöknek úgy jobban tetszik, öngondoskodási paradigmába illike bele. Ez volna a két kérdésem.

És akkor térjünk vissza az önműveléshez, mert nagyon fontos, hogy ebben a vitában felkészülten vegyünk részt. Tehát Juhász Gábor tanulmányának az ismertetését folytatnám, mégpedig „Az egészség védelméhez való jog” című fejezettel. „Az egészség védelméhez való jogot  a munkaképtelen dolgozók szociális ellátásokra való jogával együtt  az 1949. évi sztálinista alkotmány hirdette meg. Ahogyan azt már jeleztem, a korabeli szöveg e jog alanyaiként kizárólag a dolgozókat jelölte meg, és a szöveg egyéni jogosultságok helyett csupán az állam kötelezettségvállalásáról rendelkezett. Az 1972. évi alkotmánymódosítás nyomán a szöveg az élet, a testi épség és az egészség védelmét már állampolgári jogként tételezte, és nevesítette a jog biztosításához szükséges állami intézkedéseket: 57. § (1) A Magyar Népköztársaságban az állampolgároknak joguk van az élet, a testi épség és az egészség védelméhez. (2) Ezt a jogot a Magyar Népköztársaság a munkavédelem, az egészségügyi intézmények és az orvosi ellátás megszervezésével, az emberi környezet védelmével valósítja meg.

1989-ben az országgyűlés jelentős változtatással az alábbi rendelkezéseket illesztette az Alkotmány akkor megújított szövegébe: 70/D. § A Magyar Köztársaság területén élőknek joguk van a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez.

A szövegezés az ENSZ Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 12. cikkének 1. bekezdését idézi, ami szerint ’az Egyezségokmányban részes államok elismerik mindenkinek a jogát arra, hogy a testi és lelki egészség elérhető legmagasabb szintjét élvezze’.

Az Egyezségokmány 2. cikkének 1. bekezdése ugyanakkor egyértelművé teszi, hogy az Egyezségokmányban foglalt jogok alapvetően programnormák; teljes megvalósulásukat a csatlakozó országoknak csak fokozatosan kell biztosítaniuk. Ezzel szemben a magyar alkotmányozó csak a jogot hirdető bekezdést vette át anélkül, hogy hasonló értelmező rendelkezést fűzött volna a szöveghez. Ezáltal a két, egyébként igen hasonló szöveg jelentése nemzetközi, illetve nemzetállami kontextusban eltér egymástól.

A ’lehető legmagasabb testi és lelki egészség’ nemzetközi viszonylatban a jog biztosítása érdekében elvárt intézkedések viszonylagosságát emeli ki, vagyis azt, hogy az egyes országok a tőlük ténylegesen kitelő intézkedések megtételére kötelesek. Ezzel az ENSZ tulajdonképpen elismeri, hogy nincs helye egységes mérce alkalmazásának a különböző gazdasági fejlettségű országok tekintetében. Nemzetállami keretek között ugyanez a szövegezés eltérő jelentéssel bír, hiszen más országgal való összevetés hiányában azt sugallja, hogy a rendelkezés célja az ellátások alkotmányos mértékének meghatározása. Annak ismeretében, hogy az ellátási mértékek meghatározásáig az államszocializmus alkotmánya sem merészkedett, a szövegezésnek az a módja meglehetősen idegenül hatott egy, a piacgazdaságra éppen áttérni készülő ország alkotmányában.

A szabadon választott Országgyűlés megalakulása után nem sokkal kiegészítette a szöveget egy, az állam ellátási feladatait rögzítő bekezdéssel: 70/D. § (2) Ezt a jogot a Magyar Köztársaság a munkavédelem, az egészségügyi intézmények és az orvosi ellátás megszervezésével, a rendszeres testedzés biztosításával, valamint az épített és a természetes környezet védelmével valósítja meg.

Az AB értelmezése szerint a két bekezdés egymás közti viszonyában az Alkotmány 70/D. § (1) bekezdése az alkotmányos jog alanyi oldalát, a 70/D. § (2) bekezdése pedig annak objektív (intézményi) oldalát határozza meg. Az AB álláspontja szerint a két bekezdést együtt kell értelmezni, ebből következően az állam intézményvédelmi kötelességének alapját a 70/D. § (1) bekezdésének rendelkezései képezik.

A 70/D. § értelmezésének korszakai. Az alkotmányos rendelkezések alanyi jogi jellegének elutasítása és az állami kötelezettségek szintjének meghatározása. A szöveg ismeretében az alkotmányértelmezésnek először azt kellett tisztáznia, hogy lehetségese az Alkotmány rendelkezéseinek alanyi alapjogot keletkeztető értelmezése.” Ez egy olyan kínzó kérdés, amire a választ egy későbbi felszólalásban fogom megadni. Köszönöm szépen.