KANÁSZ-NAGY MÁTÉ (LMP): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Tisztelt Államtitkár Úr! Felírtam néhány dolgot, amit mondott, hadd reagáljak rá viszont, és köszönöm szépen, hogy megnyilvánult ez ügyben. Rétvári államtitkár úrral is tisztáztuk azt a jellegű félreértést, hogy itt a szociális kiadások bővüléséről lett volna szó az elmúlt években vagy az elmúlt bő egy évtizedben. Ezt a félreértést, amit egyébként több fideszes képviselő is osztott, talán még Hollik István is említette, a KSH adatai segítettek nekünk eloszlatni és tiszta vizet önteni a pohárba, hiszen a KSH pontosan kiszámolja nekünk a szociális védelmi kiadásokat mint olyat, ennek a GDP-arányos arányát.

A szociális védelemre fordított kiadások, és nyilván a KSH az Eurostat módszertanát követi, a legszélesebb körben összesítik, hogy szociális ellátásra, gyermekjóléti, gyermekvédelmi ellátásra mennyit költünk. A helyzet az, hogy ha GDP-arányosan nézzük, ez az elmúlt évben 17,3 százalék volt, ezt a KSH mondja, GDP-arányosan. A sokat kárhoztatott 2010 előtti korszakban is 20-21-22, akár 23 százalék volt ez az arány. Tehát itt nagyon komoly, 4-5-6, akár 7 százalékpontos különbség is van, egyébként tetszik, vagy nem tetszik, de hát a tények makacs dolgok, a 2010 előtti korszak javára. Ez persze a kiadások természetéről sokat nem árul el, de azt mégiscsak elárulja, hogy az egész ország az összbevételéből mennyit szán szociális kiadásra, szociális védelmi kiadásra.

Ebből a szempontból pláne az elmúlt egy-két évben nagyon-nagyon rosszul teljesítünk, hiszen tényleg alig haladjuk meg a 17 százalékot, arról nem is beszélve, hogy az Európai Unió átlagát alulról szemléli ez az arány. Egyébként is a magyar újraelosztás mértéke, most ha a teljes újraelosztást nézzük, szintén uniós átlag alatt van, tehát a KSH segítségével sikerült ezt a félreértést még egyszer tisztáznunk, miszerint itt a magyar állam többet költene szociális kiadásra, mint korábban.

Na most, beszélt államtitkár úr a hajléktalanellátásról. Itt való igaz, hogy van egy olyan tendencia, hogy akár férőhelybővülésről is beszélhetünk vagy új intézményekről.

(3.40)

Én azt gondolom, hogy itt egy alapszintet sikerül teljesítenie a magyar államnak, és a szociális biztonságnak ez  mondjuk így  a belépőszintje, de ez valóban egy nagyon fontos és szükséges szint. Mondjuk az, hogy éjjeli menedékhelyre mindenki be tudjon menni, vagy nappali ellátással mindenki részesülhessen belőle is, pláne a téli krízis időszakában nagyon-nagyon fontos, hogy ezek a szolgáltatások működnek. De ezek a szolgáltatások olyan szempontból alapszolgáltatások, a nappali ellátás mint alapszolgáltatás, az éjjeli menedékhely mint átmeneti szakosított ellátás, de abból a szempontból mégiscsak alap, hogy nem segítik a hajléktalanságból való kiutat. Erre vonatkozólag lennének például rehabilitációs intézmények. Ebből nagyon-nagyon kevés van Magyarországon, vagy nagyon kevés a férőhely, ami kimondottan hajléktalanrehabilitációs intézmény. De ez a szenvedélybetegek tekintetében is abszolút igaz, már hogy a rehabilitációs intézmények elszórtan találhatók csak meg.

Tehát hol vannak a hajléktalanságból kivezető utak? Mikor lépünk a szociális biztonságnak eggyel magasabb fokára, amikor kvázi  és most tényleg idézőjelben mondom   nem csupán az életben maradást biztosítja a magyar állam, hogy nem fagy meg a hajléktalan személy az utcán, mert be tud menni éjjeli menedékhelyre, hanem ki tud törni a hajléktalanságból. Körülbelül tíz évvel ezelőtt indult az a program  nem biztos, hogy pontosan idézem a nevét , talán Lélek-Háznak hívták. Az a koncepció, bár azt gondolom, több szempontból problémás volt, de mégis azt célozta, hogy kivezető utakat kerestek a hajléktalanságból. Nyilván ehhez komplex gondozásra, segítségnyújtásra van szükség. A hajléktalan személyek ezt hogyan tudják megkapni?

Egyébként azzal érvelni, hogy az önkormányzatoknak természetesen megvan az a joga, hogy ki tudják szervezni az ellátásaikat, hát, miért ne köthetnének szerződést alapítványokkal, akár egyházi szervezetekkel? Ez abból a szempontból egy picit sántít, hogy természetesen ez az önkormányzati szabadság része, de azért nagyon-nagyon sok esetben mégiscsak kényszerből működik ez a megoldás, hogy rákényszerülnek az önkormányzatok, hogy ezt meglépjék.

Mondok egy nagyon konkrét példát, megint Újpestet fogom idézni. Újpesten működik az „Aranyhíd” Gyermekek Átmeneti Otthona, nem tudom pontosan most, hogy hány férőhellyel, de mondjuk, 15-20 férőhellyel biztos, hogy működik, amit föl lehetne tölteni gyermeklétszámmal. A környező települések, agglomerációs települések és kerületek úgy oldják meg a saját, szociális törvényben rögzített kötelezettségüket a gyermekek átmeneti elhelyezése terén, hogy az újpesti önkormányzattal kötnek szerződést. Ha egy gyermekre vagy kettő gyermekre kötik ezt a szerződést mint férőhely, akkor az adott önkormányzat már ki is pipálta a feladatát, teljesíti a szociális törvénybeni kötelezettségét, hiszen az újpesti önkormányzattal leszerződött két férőhelyre. Ezt a két férőhelyet egyébként vagy betöltik, vagy nem.

Az egy igen érdekes kérdés, hogy mondjuk, egy szomszédos agglomerációs település esetében 20-30 ezer fős lakosságszámmal  vagy más kerületek is szerződnek, akár 80 ezer fős kerületek  hogy lehet az, hogy csupán egy, illetve két gyermek elhelyezése, átmeneti elhelyezése válik szükségessé, amikor bizony mi Újpesten, egy százezres kerületben, saját hatáskörben látjuk, hogy jóval több gyermek szorul rá sajnos erre az elhelyezési formára. Tehát ebből a szempontból azért a kiszervezések rendszere bár jogilag kipipálja a feladatellátást, de mégis egy olyan szükségmegoldás tud lenni, ami kapacitáshiányra, forráshiányra vezethető vissza, hogy más önkormányzatnak, más településnek nincs meg az a forrása, hogy saját ellátást indítson el, holott nagyon is szükség lenne arra az ellátásra a saját területén belül is.

Említette a Gondosóra rendszerét, amit én valóban egy nagyon innovatív megoldásnak tartok, de azt gondolom, ha szociális biztonságról beszélünk, ez is mondjuk, a harmadik-negyedik lépés, amit meg lehetne lépni akkor, ha a nulladik, az első, a második és a harmadik lépést meglépnénk. Ha idősellátásról, idős személyek gondozásáról, felügyeletéről beszélünk, akkor ebből a szempontból én mindenképpen azzal kezdeném, és ebbe ölnék  150-200-300 milliárd forint?, nem tudom pontosan hol tart a program  hatalmas összeget, hogy mondjuk, a házi segítségnyújtás rendszerét megerősítsem, ezen belül a jelzőrendszeres házi segítségnyújtás rendszerét megerősítsem, például úgy, hogy megemelem az ott dolgozók bérét, hiszen gyakorlatilag tényleg az történik, hogy lasszóval kell sajnos keresni a kollegákat, mert egész egyszerűen éhbérért, amit a szociális dolgozók keresnek, mondjuk, középfokú végzettség esetén, alig lehet kollegát találni.

Tehát, amikor a jelzőrendszeres házi segítségnyújtást megerősítettük integrált idősellátó központokkal, gondozási központokkal, aminek a nappali ellátás, étkeztetés, adott esetben a bentlakásos átmeneti ellátás mint idősek gondozóháza a része, akkor lehetne szerintem igazán hatékonyan ilyen programokat életbe léptetni, amik az állami gondoskodási körbe tartozó és állami szociális szolgáltatásokra ráépülve sokkal hatékonyabb és eredményesebb, komplex szolgáltatási csomagot biztosítanának, mint az, hogy van egy Gondosóra 200 milliárd forintból, ami kicsit lebeg a levegőben, hiszen ennek a talapzata hiányzik, ami, még egyszer, szerintem a jelzőrendszeres házi segítségnyújtás lenne.

És nem tudom, hogy a Gondosóra-vonalnak a másik oldalán kik veszik fel a telefont, vagy kiket kapcsolnak, mert ha hozzátartozókat, családtagokat, az szintén fontos és hasznos, de a szakembereket is értesíteni kéne, de a jelzőrendszeres házi segítségnyújtás erre szolgálna, már hogyha lenne. Sajnos kevés helyen van, illetve alacsony kapacitással működik. De újabb jó példa Újpestről, hogy mi tudtuk fejleszteni a saját szolgáltatásunkat, de ez is azt jelentette, hogy 50 készülékről felmentünk 70 készülékre. Tehát egy 100 ezres kerületben ezt lehetett megtenni.

És akkor belecsapnék a kedvenc témámba, ami az önkormányzati segélyezés tárgyköre. Itt is azt gondolom, hogy icipicit sántított, amit államtitkár úr elmondott, mert mégiscsak egy nagyon egyenlőtlen és hiányos önkormányzati segélyezési rendszert működtetünk ma Magyarországon. Tehát akkor, amikor abszolút szociális biztonságról beszélünk, arról beszélünk, hogy legalább a minimumot  nevezzük létminimumnak , a megélhetés minimális költségeit biztosítjuk valaki számára, aki nem rendelkezik megfelelő munkajövedelemmel, bármilyen egyéb jövedelemmel, tehát állami szociális segítségre szorul, akkor ez nem az önkormányzati szociális segítésnek a tárgyköre, hanem igenis állami felelősségnek kell lenni. Vannak olyan normatív ellátások, amik korábban egyébként megvoltak a szociális törvényben  ezeket az elmúlt évtizedben szintén sikerült több-kevesebb, de inkább több sikerrel kigyomlálni onnan , ami erős normatív ellátások garantálnak egy ilyen biztonságot.

Ebből a szempontból az önkormányzatoknak fontos, de mégiscsak kiegészítő, ha úgy tetszik, extra vagy addicionális szerep jut. Ez azért nagyon-nagyon fontos, mert a jelenlegi helyzetben, amikor hiányoznak a normatív ellátások  lakásfenntartási támogatás, a normatív lakásfenntartási támogatás kikerült a szociális törvényből, adósságkezelésről ha beszélek, szintén ez a példa , tehát amikor hiányoznak ezek az ellátások, akkor tényleg az önkormányzatokra vannak rászorulva azok, akik semmi más segítségre nem számíthatnak.

Ez azért problémás, mert a különböző önkormányzatoknak különböző a lehetősége. Tehát nemcsak különbözőképpen határozzák meg a szociális rászorultság körét  Újpest, Józsefváros, Miskolc, Győr, Pécs s a többi, s a többi , hanem különböző anyagi lehetőségeik is vannak, hogy kiknek, hogyan tudnak segíteni. Márpedig abszolút szociális problémáknak a megoldását  most szakszóként mondom, hogy abszolút szociális biztonság, mondjuk, létminimumról beszélek , ennek a biztosítását rábízni nagyon különböző helyzetben lévő önkormányzatokra, ez egész egyszerűen a társadalmi egyenlőtlenségek fenntartását, rosszabb esetben a növekedését fogja jelenteni.

Az ideális állapot  s ebből a szempontból megoldásról is beszélünk  az lenne, ha fönnállna egy olyan rendszer, ami alapvetően a munkajövedelem kiesése esetén  ezt valamennyire most kezelik, a közmunkával van összekötve, én már nem tudom követni, hogy hívják ezt a segélytípust, ez régen az rszs volt, rendszeres szociális segély, volt bérpótló juttatás… (Közbeszólás: Fht.) Fht még mindig? Fht-nak hívják még mindig  tehát ezt valamennyire valóban kezelik. Hogy ennek mekkora az összege, ha jól tudom, létminimum alatti. Bár KSH-adatokra hivatkozunk, ez nagy hiányosság, hogy a KSH már nem mér létminimumot; nem tudom, ez miért van pontosan így, hogy ezt nem méri.

De menjünk tovább! A munkajövedelem kiesése mellett, ami olyan jellegű szociális problémahalmaz, amit normatív segélyezéssel lehetne kezelni: lakhatással összefüggő problémák  hiányzik a normatív lakásfenntartási támogatás , gyermekneveléssel összefüggő, szegénység vagy nehéz helyzet, erre nem nagyon van normatív ellátás; pénzbeli ellátásról beszélek. A másik pedig a fogyatékosság, mint egy speciális helyzet munkajövedelem-kiesést, illetve annak megszerzésének hiányát, a képességre való hiányát jelenti, erre is kéne valamilyen normatív ellátás.

(3.50)

Tehát a szakirodalom, mondjuk, körülbelül ezt a 4-5 területet fedi le, amit normatív segélyezéssel kéne kezelni, és ugye, valóban ott van a diszkrecionális körben biztosított krízissegélyezés lehetősége. Ez, ugye, abszolút önkormányzati hatáskör, ez átmeneti segély volt. (Fülöp Attilához:) Segítsen nekem, nem tudom, hogy hívják most. Volt belőle önkormányzati segély, most  települési támogatás. Települési támogatásnak hívják. Ez a klasszikus krízissegély, leánykori nevén ez volt az átmeneti segély gyakorlatilag. Illetve annyiban mégsem, hogy mindent ebbe próbáltak belesűríteni, illetve az önkormányzatok rákényszerülnek, hogy mindent a települési támogatásba sűrítsenek bele, de ez gyakorlatilag krízissegélyezést, átmeneti segélyezést jelent.

A helyzet az, hogy ez a fajta krízissegélyezés vette át azt a szerepet, azt az állami központi felelősségnek a szerepét, hogy most az önkormányzatok elégítenek ki olyan igényeket és próbálnak abszolút olyan szociális biztonságot nyújtani azoknak, akiknek az államhoz kéne fordulniuk vagy legalábbis korábban az állam kezelte.

A normativitás csökkenése egyébként kezdettől fogva jellemző volt, tehát a szociális törvény megszületése után másnap körülbelül már kivettek valami normatív segélyt, és ez tendenciaszerűen egyébként így csökken.

Azt hiszem, hogy önkormányzati segélyezéssel kapcsolatban mindent elmondtam. Tehát itt is egy rendkívül egyenlőtlen rendszer áll fenn, ami konzerválja a különbségeket, illetve növeli azokat, és akkor, amikor önkormányzatok szabadságára, szubszidiaritásra, a települések lehetőségeire utalnak, illetve mutogatnak, amögött nagyban a lehetőségek hiánya van, illetve a felelősségek áthárítása, állami felelősség áthárítása önkormányzati felelősségre.

Ez tulajdonképpen kicsiben mutatja azt, ami most nagyban történik a törvénnyel, hogy állami felelősséget egyénre hárítunk, de gyakorlatilag az állami felelősségnek a ráhárítása alapítványokra, civil szervezetekre, egyházakra tudatosan vagy tudattalanul, pláne ugye, önkormányzatokra, az nagyon is tudatos volt. Ez az elmúlt időszak olyan tendenciája, ami 2010 után pláne felerősödött. Köszönöm szépen.